Zöld

- Nagyon szép - mondta az óvó néni, amint odatelepedett mellé. A kislány elpirult. Örült, hogy megdicsérték. Vágyott a szeretetre, figyelemre, elismerésre. Összeszorította a száját és még jobban koncentrált. Nem akart hibázni. 

Belemártotta a sárga festékbe az ecsetet és elkezdte pingálni a napocska sugarait. Aprólékosan, módszeresen dolgozott. Nem akart kimenni a vonalból. A kék ég már készen volt, de még nem száradt meg teljesen a festék. A kislány igyekezett, hogy a nap is minél előbb ott ragyogjon a papíron. Türelmetlen volt, kíváncsian várta a végeredményt, a tökéletes alkotást.

De jaj! A sárga festék túl folyósra sikeredett, túl sok vizet használt - hiszen megzavarta az óvó néni, érezte, hogy jön, hogy közelít felé, s szívében akkor egyszerre jelent meg a vágy, hogy mellé üljön le, s a félelem, hogy vajon mit szól majd az ő alkotásához, milyen ő a többiekhez képest. Ez volt az oka annak, hogy nem figyelt eléggé, így híg lett a festék. S most a sárga szín befolyt a kék közé, a nap és az ég egyesült, de mindez tönkretette a precízen eltervezett dolgokat, s egy nagy zöld folt éktelenkedett a papíron...

A kislány megrémült. Mi lesz most? Oda van minden! Minden, amiért eddig küzdött, amit eddig teremtett, ami számára harmonikus volt, békés, szívet melengető. Mindez oda lett, mert megzavarták, mert nem figyelt, mert egy percig elvesztette uralmát az érzései és a gondolatai felett...

Az óvó néni megsimogatta a haját.

- Szép. Így is szép. Nonfiguratív - mondta és mosolygott.

A kislány nem értett egy szót sem. Kezében az ecsettel csak ült megfeszülve, nézte a szétfolyt festéket, a megváltozott rajzot, a kék és a sárga színt, amint közösen zöldet hoznak létre.

Nonfiguratív - ismételgette magában - nonfiguratív...

Letette az ecsetet és inkább babázni ment. Félt a rajzától, a keszekuszaságtól, a nonfigurativitástól. Nem tetszett, mert nem olyan volt, mint eddig. Ez más volt. Olyan, amivel eddig még nem találkozott... Gondolatai csak ekörül forogtak. A zöld szín örökre belevésődött a szemébe és a szívébe. Ő hozta létre! Idáig nem létezett, csak sárga volt és kék. Egyszerű minden, vonaltól vonalig tartottak a dolgok. Nem tudta, hogy a határok néha elmosódhatnak, hogy a színeket össze is lehet keverni, s abból valami új születik, egészen új. 

S nem tudta még azt sem, hogy évek múlva ez az óvodai festmény lesz a legkedvesebb emléke a gyerekkorból, amikor még minden tiszta és egyszerű volt, s ez a nap lesz a legemlékezetesebb az életében. A perc, mikor rájött, hogy a kék és sárga együtt: ZÖLD.

És ma már azt is tudja, hogy a nonfiguratív dolog is művészet, és ott is születnek tökéletes alkotások, csak egy másfajta szemléletmód kell ahhoz, hogy értékelje. Nonfiguratív. De mégis: Szép. Így is szép!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A sziget

Háborgott a tenger. Sötét éjszaka volt, vadul fújt a szél, imbolygott a kis hajó. Félelmetes volt az éjjel, mint megannyi másik, éveken át...

Reggel aztán, ahogy a nap felvirradt, ismét jobb lett minden. S akkor hirtelen meglátta a kis szigetet. Egyszer csak ott termett előtte. Nem jelezte semmi sem, hogy szárazföld lenne a közelben, nem volt erre utaló jel. S ő végig azt hitte, hogy a hol háborgó, hol csendes tenger maga az élet. A hullámzás, a hajók, amik jönnek-mennek, a sirályok a feje felett az igazi lét. Soha nem gondolt arra, hogy van ebből kiszállás, hogy meg is pihenhetne... De most ott volt a lehetőség. Itt állt ez a varázslatos sziget, ami a semmiből termett elő, és sütött a nap és elmúlt a vihar és gyönyörű türkizkék volt a tenger és zöldek a pálmafák.

Megérkezett. Kikötötte a csónakot. Leborult a parti fövenyre, s hálát adott Istennek. Mélységes mély békét érzett, nyugalmat. A harc véget ért. Itt volt, ahová vágyott: a Boldog Élet Szigetén.

Furcsa, de valahogy most azt érezte, megérdemli. Nem volt lelkiismeret-furdalása. Megharcolta már, amit meg kellett. Nem kell több csata, háború: sem Istennel, sem emberrel. Megérdemli a pihenést, a jókedvet, a szépséget, a bőséget, a nyugalmat, a békét, a szerelmet, a biztonságot. Hazatért. S jó itthon.

És csak most kezdődik az igazi élet. Idáig minden csak látszat volt, nem az igazság. Eszébe jutott egy mondás: "A szenvedés addig szükséges, míg rá nem jössz, hogy szükségtelen." Így van - nyugtázta.

Majd felállt, hogy új útra induljon. Felnézett a Napra, mely a Skorpió ollójánál járt épp. Elmosolyodott... tudta, mit kell tennie. Visszament a csónakhoz, s elvágta a kötelet, mellyel kikötötte.

Menjen csak... neki már nincs szüksége rá. Mert ez a sziget lesz az új otthona, minden bőségével, jóságával. Megérkezett. S Isten áldása kíséri útján. 

Lovers

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket értem vívsz. A csatákra, melyekben ott lebegek a szemed előtt. Én adom az erőt. Hallom a vad szörnyek, a fekete szemű, sötét, lelketlen démonok üvöltését, ahogy kaszabolod őket. Felvillan a tűz, a láng, ahogy elpusztulnak. Mutatják hatalmad. Megtörlöd homlokod, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De én adom az erőt, hogy kitarts. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Csodállak. Veled vagyok. Rád gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával. Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket nap mint nap vívnod kell. A csatákra, melyekbe a kedvemért mész bele, hogy lássam, erős vagy. Néha azt gondolom, erősebb, mint én, mert gyenge vagy, mégis elindulsz a nemes harcba. Hallom a kisszerű, nyálas, szipolyozó emberek kacagását, ahogy rád támadnak. De fényed elégeti sötét ármányaikat. Győztes vagy, hatalmas, tiszta szívű teremtés. Letörlöd a könnyed, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De te kitartasz. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Tisztellek ezért. S veled akarok lenni, hogy megvédjelek, támogassalak - testben is. Csak erre gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával.  Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rátok gondolok. A harcokra, melyet a szerelemért vívtok. A csatákra, melyek nemesítik a lelketeket. Ebből merítetek erőt. Hallom szívetek dobbanását. Látom a szenvedélyetek tüzét, az egyesülés iránti olthatatlan vágyatokat. Hatalmatok van - felettem is. Eltörlöm bűneiteket. Véget ért a próba. Kitartásotok elnyeri jutalmát. Az én arcom lebeg előttetek, szeretetem feltölt benneteket energiával. Legyőztétek a félelmet: öntudatra ébredtetek. Látjátok egymást, s én látlak titeket. Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Szeressétek hát egymást - testben, lélekben, szellemben - ahogy én szeretlek titeket. Áldásom rátok."

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Angyalszerelem

És lelkem repülni vágyott.

Vissza a múltba, előre a jövőbe.

Egyszerre tudni, érezni mindent,

a Fényt, a Sötétséget, a Bizalmat, a Rettegést.

Kíméletlen viharok között szálltam, odafent ragyogott a Nap.

Lent a Föld mosolygott, mialatt a csillagokkal kacérkodtam.

Messze innen, közel, s távol, itt és ott, sehol sem, és mindenhol.

Veled akartam lenni, szíved hívta szívem,

engedelmeskedtem,

lelkünk útján felforrósodott a vágy,

húztál magadhoz.

Tudtam, hogy harcba cseppenek, 

hogy még nincs vége a Gonosz küzdelmének,

de veled akartam lenni, segíteni.

Megkeresni, rád találni.

Szólított a hang.

Régóta, de most már hallom.

Erős vagyok, s repülök.

Fényem ragyog, fényed káprázó,

eloszlatjuk a Sötétséget, együtt.

Ne hagyj magamra, vigyázz rám, itt vagyok.

Repülök feléd.

Szeretlek - szívem minden szeretetével.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Őrzöm az álmod

Őrzöm az álmod.

Csendesen.

Kint lengedez a szél, ébredeznek a csillagok.

Arcodra rásüt a Hold.

Csak egy kis karéj, mint a déli kenyér.

Mégis boldogok vagyunk.

Őrzöm az álmod.

Hiszem, hogy lelkem útján jársz.

Odaképzeled magad a múltamba,

mikor még könnyű és örömteli volt minden.

Mikor még hittünk és reméltünk.

Óvtuk egymást.

Hiszem, hogy lelkem útján jársz.

Bennem vagy, s én benned.

Arcom arcod nézi, szívünk összefonódik.

Fogod a kezem, megszorítod.

Tudom, érzem, de legyőzzük.

Mindenre képesek vagyunk együtt.

Bennem vagy, s én benned.

Örökre.

Mindig.

Most is.

Tegnap, ma, holnap.

Nem hagysz el sosem.

Visszatalálok hozzád.

Visszavársz.

Örökre.

Bármi is történt, veled vagyok, s te velem.

Aludj, édesem.

Őrzöm az álmod,

Hiszen lelkem útján jársz,

Bennem vagy, s én benned.

Örökre...

Örökre...

Örökre...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A hinta

Kint a játszótéren mindig sokan voltak. Sok gyerek, szaladgáltak ide-oda, játszottak, nevetgéltek. Boldogok voltak. Eleinte csak messziről bámultam őket, nem mertem közeledni. Úgy éreztem, nekem ez egy tiltott kert, nekem nincs jogom itt lenni. Ez nem az enyém. De mivel nem törődtek velem, rájöttem, teljesen mindegy, mit csinálok: állok és nézem őket vagy magam is játszom. Velük vagy nélkülük. 

Akkor közelebb merészkedtem, tettem egy lépést. Nem tudtam eldönteni, mivel kezdjem. Volt ott homokozó, csúszda, mászóka, hinta, libikóka, korlát, függeszkedő rúd, légvár, ugráló. Minden. Mindent kipróbálhattam. 

Először a csúszdához mentem oda. Felmásztam, lecsúsztam. A csúszás jó volt, de gyorsan ment. Hamar vége lett mindig. Aztán újra felmászni, előtte sorba állni, várni,  hogy feljussak... Arra nem volt idő, hogy szét is nézzek odafentről, mert mindig állt már mögöttem valaki, aki nógatott, siettetett: "Menjél már!"

És én megtettem, végrehajtottam a parancsot. Újra és újra.

Évek teltek el. És én mindig csúszdáztam. Nem mertem másik játékot kipróbálni, ezt ismertem, ez jó volt. Felmászni-lecsúszni-kezdeni elölről. Irigykedve néztem a sorbaállásnál a többieket. De sosem mertem kiállni a sorból, féltem, elvesztem a helyem, és többé már nem fogadnak vissza maguk közé ezek a gyerekek, akiket itt megismertem.

Később azonban már annyira elegem lett a piros csúszdából, a zöld lépcsőktől és a megerőltetéstől a tűző napon, hogy úgy döntöttem: kipróbálok mást is. Akkor már évek teltek el: a játszótársak jöttek-mentek szabadon, csak én voltam még mindig az, aki a kezdetektől a csúszdánál állt. Ismertem minden részét, horpadását. A gyerekek boldogok voltak itt, valaki örömmel csúszdázott többször is, mások egy próba után megunták, másfele mentek. 

Elgondolkodtam: ha itt már nem vagyok boldog, hova menjek? Ismertem magam: nekem egy próba nem lesz elég, én hosszútávra tervezek. A pörgőhöz nem volt kedvem, bátorságom, fejjel lefelé nem szerettem lenni. A homokozás unalmas volt, a homok forró, sok energiával járt felépíteni egy várat és bármikor elfújhatta a szél vagy letaposhatta egy másik gyerek. A libikókához ketten kellettek, s én még mindig nem mertem leszólítani senkit, se segítséget kérni.

A hintára vágyakoztam. A hűs fák alatt sorakoztak egymás mellett. De mindig ült ott valaki, tolakodni kellett, furfangosnak lenni, könyökölni. Ez nem az én stílusom.

Egyszer azonban, mikor ebédidő volt, s mindenki a csirkecombot rágcsálta a padon, üres lett a hely. Szétnéztem: most odamehetek. Ha elküldenének, kikönyörgöm, hogy legalább ebédidőben ülhessek ott, aztán visszamegyek a csúszdához.

Így is tettem. Nagy bátorság kellett hozzá, de addigra már éreztem magamban annyi erőt, hogy megtegyem: egyébként is, már én voltam a rangidős, a többi gyerek még csak most jött ide.

Egy nagyon szép és kényelmes hintát választottam. Láncon függött és háttámlája is volt: biztonságosnak tűnt. Mikor felültem rá, ott termett egy kisfiú, velem egyidős lehetett.

- Lökjelek? - kérdezte.

- Igen - feleltem, és még mosolyogtam is. 

Ő mögém állt és lökni kezdett. A levegőbe szálltam, éreztem az erő és békesség fuvallatát. Megnyugodtam: megtörtént. Meg mertem tenni. Megcsináltam! Fent vagyok!

- Nem félsz? - kérdezte.

- Nem, azt hiszem, nem - feleltem.

- Mert akkor magasabbra löklek - mondta, s egyre nagyobbakat tolt a hintán, s én felgyorsultam és élveztem a szabadságot,  a napsütést, a szellőt, a madarak csicsergését, az egész tavaszt, az életet, mindent. Jó volt.

- Magadat is tudod hajtani - mondta a kisfiú, majd fogta magát és a mellettem álló üres hintába ült. - Megmutatom.

S elkezdett a lábaival kapálózni, s a hintája mozogni kezdett... Én utánoztam, s lám, igen, a hinta olyan tempóban szállt, amit én alakítottam ki. Billegtem előre-hátra, szabadon, lazán, s a hinta velem együtt mozgott. Boldog voltam, nevettem.

A kisfiú magáról kezdett mesélni. Elmondta, hogy Gábornak hívják, igazából Gábrielnek, de ezt nem mindenkinek mondja el. Ez az ő titka. Sokat mesélt még magáról, rólam is kérdezett, kedves, érdeklődő volt. 

Egy idő után átnyúlt hozzám, megfogta a kezem, s én rájöttem: így is lehet - ketten egyszerre hintázni két külön hintában, mégis együtt mozogva, természetesen, biztonságban. Csodálatos élmény volt, olyan, amit a csúszdán sosem tapasztaltam. 

Ha beszélgetni támadt kedvünk, akkor megálltunk, összetekertük a láncokat, dumáltunk, és végül pörögve kigubóztunk. Sok ilyen apró trükköt mutatott még. 

Ketten voltunk. A többiek tiszteletben tartották és nem is jöttek oda közelünkbe, senki sem kérte, hogy szálljunk ki a hintából. Alaptalan volt a félelmem.

Jó volt minden. Teltek a napok, hetek, hónapok. És én még mindig itt ülök vele, az angyalommal, a megmentőmmel, Gábrissal (én így hívom) a hintán, és nevetünk, beszélgetünk, játszunk, segítjük és tanítjuk egymást. De bármikor változtathatunk, ha megunjuk. És libikókázni is eljön velem, ha akarom. És a légvárba is ugrálni, ha tombolni lesz kedvem. Vagy sétálni, fagyizni, hattyúkat etetni a játszótér melletti kis tóhoz. 

Boldog vagyok. Lököm a hintát. Szállok!!!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Amikor megérted

Az Fb-n kering. Megosztottam ott is, itt is. Megszívlelendő. Én 34-t tettem már meg belőle. :)

Kőváry Anett: Amikor megérted

“Amikor már pontosan tudod, hogy a kávét hogyan szereted, amikor már finomnak találod a Chanel parfümödet,

amikor már nem azt veszed fel, ami jól áll, hanem azt, amiben jól érzed magad, amikor nem bánod, hogy a homok a hajadba ragad,

amikor nem a ráncaidat számolod, hanem az emlékeidet, amikor már nem akarod minden áron elmondani a véleményedet,

amikor már nem ragaszkodsz az igazadhoz, de annál jobban a mai naphoz,

amikor arcpír nélkül tudod azt mondani: tévedtem, amikor már ébresztőóra nélkül kelsz fel időben,

amikor lelkifurdalás nélkül tudsz nemet mondani, amikor nem félsz néha kicsit elrontani,

amikor már tudod, melyik a te frizurád, amikor már mered vörösre rúzsozni a szád,

amikor élvezni kezded a vörösbor zamatát, amikor a tükörképed visszakacsint rád,

amikor nyugodtan kiállsz magadért, amikor jobban érdekel a meddig, mint a miért,

amikor megcsináltatod az első hitelkártyádat, amikor már nem dühít, ha valaki megvárat,

amikor készen állsz rá, hogy kutyád legyen, amikor nem a felt, hanem a fentet látod a hegyen,

amikor el mered hagyni a reggeli ágyazást, amikor megpróbálod az otthoni gyantázást,

amikor megérted a barátság lényegét, amikor nem vágyod már a megszokás kényelmét,

amikor azt tudod mondani, sajnálom, amikor nem számít, hány gyertya van a tortádon,

amikor magad elé tudsz engedni másokat a sorban, amikor nem pánikolsz már, ha valami nem úgy van,

amikor inkább utazol, mint cipőt veszel, amikor vackok helyett egészségeset eszel,

amikor mersz és tudsz is lemondani, amikor higgadtan kezdesz mindent megoldani,

amikor már nem zavar, hogy hamisan énekelsz, amikor élvezed azt is, hogy bal lábbal kelsz,

amikor túl vagy pár elrontott fogadáson, amikor már nem kattogsz szakításon,

amikor elengeded a ragaszkodást, amikor nem gond tervezni valami mást,

amikor nem hajt már a forradalmár véred, amikor tudod, hogy csak akkor lesz, ha kéred,

amikor Pilinszky verseit már máshogy olvasod, amikor kicsit azért zavar, hogy lepattant a lakkod,

amikor nem félsz már a csoportos díjbeszedéstől, vagy az egyedül töltött estétől,

amikor eltévedni többé nem fáj, amikor elvarázsol a véletlen táj,

amikor majd’ negyvenévesen tanulsz meg kézen állni, amikor azt is elhiszed, hogy tudsz a vízen járni,

amikor nem szégyellsz valamit nem tudni, amikor nem akarsz többé okoskodni,

amikor mosolyogsz csak, ha valaki kinevet, amikor mindennél büszkébben mondod ki a neved,

amikor felvállalod minden mániádat, amikor tudod már, hogy hogy mondd el az imádat,

amikor lassan megérted az egész létezést, amikor már élével felfelé tárolod a kést,

amikor szelektíven gyűjtöd a szemetet, és nem rémiszt meg többé a szeretet,

amikor látod meghalni az anyádat, amikor hátrahagyod a szülői házat,

amikor tudod, hogy anyád már nem fog neked főzni, amikor tudod, hogy most bizony fel kell nőni,

amikor a gyerekkorod egy agyonnézett VHS-en hagyod, amikor időnként bekapja a magnó a szalagot,

amikor már nem fáj, hogy mindenki elhagyott, amikor a húsodban élsz meg minden pillanatot,

amikor többé nem sietsz már sehova, amikor megérzed, hogy lelassulni maga a csoda,

amikor felfogod, hogy többé nincs mitől félned,

akkor érted majd meg, hogy te magad vagy az élet.”

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A sellőlány meséje

A sellő már várta.

Napok óta erről álmodott. Álmában a férfi egy rózsával a kezében indult útnak a messzi hegyekből. Ő pedig a tóban várta.

Biztos volt benne, hogy eljön, hogy itt lesz, hogy nem csak álom. A delfinek szokatlanul játékosak voltak mostanában, egészen jó kedvük volt. Mintha ők is éreznék...

Jön, jönnie kell!

Ne add fel a reményt! - mondogatta mindennap magának a sellőlány.

Míg egyszer csak egy szép nyári alkonyon meglátta őt.

Ott jött, a messzi hegyekből, elhagyván a várat, élete biztos pontját, elindult az ismeretlenbe  egy rózsával a kezében. Vidáman, egyenletesen lépkedett. Közeledett a sellőlány felé a kacskaringós úton.

Teljesen természetes volt minden. Nem is történhetett volna másképp.

A sellőlány a szikla mögé bújva nézte. Csábító, igéző tekintete összefonódott a hercegével, szinte hipnotikus állapotba kerültek mindketten. A zöld mezőn a virágok felsikítottak a boldogságtól, az égi madár leszállt a szikla mellé, hogy jobban lássa, mi történik, a csodafa fejével a találkozás irányába nézett.

Sorsfordító pillanat volt. A sellőlány, aki évek óta várta már szerelmét, most végre boldog. A herceg, aki idáig nem hitt abban, hogy valóra válhatnak a tündérmesék, most boldog.

Minden a lehető legjobb módon alakul.

Ahogy a patak a tóba folyik, mutatván az utat, ugyanúgy a herceg lábai is a tó felé viszik, ahol szerelme várja. Egyesülni fognak. Mosolyognak.

A hogyantovábbon ráérnek akkor gondolkozni, mikor itt lesz az ideje. A rózsák megsúgják a helyes választ... Mindig.

Ez a sellőlány és a herceg meséje. Neked szól. Ezt mondja:

Ne add fel a reményt! Sosem! Valahogy mindig volt, mindig van, mindig lesz. A csoda bármikor bekövetkezhet. Talán épp holnap.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Vászolyi mese

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen élt egyszer egy szegény nő. Épp a 40 éves születésnapját ünnepelte, mikor elgondolkozott azon: Hol is tart az életben? Merre induljon tovább? Hol találja meg a boldogságot? Hogyan vihetne örömöt és békét az életébe? Mi a sorsa?

Hogy választ kapjon e fontos kérdésekre, elhatározta, hogy útnak indul, és - mint a mesék hősei - vállalja, hogy kiállja a három próbát, s ha sikerül, talán megkapja érte jutalmát: a fele királyságot, meg a másik felét is… 😃

El is ment, ment-mendegélt dimbes-dombos tájak között vándorolt, míg egy meseszép kis faluba nem ért, ahol egy csodaforrás fakadt. Itt egyből segítőtársakra lelt, akikkel szövetséget kötött a cél elérése érdekében. Az ország különböző pontjáról érkeztek ezek az emberek, de hétvalami közös volt bennük:

1. mindannyian nők voltak
2. ugyanakkor bátrak: mert ők is útra keltek
3. valamennyien kincset kerestek (…néha térerőt)
4. igent mondtak magukra
5. mindegyikük értett valamihez
6.  tudtak sírni és nevetni
7. és szerették a pestós tésztát

A három próbatételt közösen hajtották végre. Ezek a következők voltak: a belső gyermek felkutatása, családi minták feltérképezése és végül egy utazás a képzeleten túlra, a mesék birodalmába. Mivel mindannyian kincskeresők voltak, izgatott örömmel vettek részt a kihívásban. S végül meg is lelték, amit kerestek: ki négylevelű lóherét, ki örök barátot… Volt, aki újabb célért kezdett lelkesedni, olyan is akadt, aki felébredt végre hosszú álmából, s főhősünk, a 40 éves nő is választ talált kérdéseire.

Boldogan teltek tehát a napok a kis varázslatos házikóban, bent az erdő mélyén. A próbatételek után azonban eljött az idő: búcsúzni kellett. Megfogadták, hogy többé nem hagyják el egymást, bármikor a másik segítségére sietnek, ha az újra bajba kerül vagy válaszúthoz ér. Végül hazatértek. Útjukat dobszó kísérte, s ők úgy érezték, a mesék táltosparipáin vágtatnak otthonukig, szerettükig.

A 40 éves nő többé már nem tartotta magát szegénynek, rájött, mindez csak egy játszma része volt. S hogy valójában ő is egy mesehős: egy királynő, aki örömmel, becsületesen, békésen uralkodik gazdag birodalmában, s olyan varázseszközök vannak a kezében, melyekkel elérhető az örök boldogság.

Aki nem hiszi, járjon utána! 😉

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Az asztalterítő meséje

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztalterítő. Nem volt szép, nem volt túl csicsás, sőt, egyesek inkább rondának mondták volna, s így hát egyszerű, hétköznapi darabként élte keserves életét.

Mikor először felkerült az asztalra - emlékszik rá, egy napfényes tavaszi délután volt - még üdén, tisztán pompázott. De aztán eltelt egy hét, s ő összekoszolódott: pörköltszaft, csokimáz, málnaszörp csúfította el imitt-amott, vagy morzsákkal, tésztadarabkákkal lett tele a teteje. Nem örült neki. 

Vasárnapra már a kínok kínját élte át. Ám mintha a Mindenható meghallotta volna fájdalmas fohászát, végül jóra fordult a sorsa. Ezen a napon ugyanis az ebéd végeztével a gazdasszony összehajtotta őt, a közepébe gurítva a rajta fekvő diribdarabokat, majd kivitte és meglengette a szélben.

- Végre megszabadultam a szurkálós-nyálkás semmirekellőktől - mondta az asztalterítő. - Már csak egy frissítő, illatosító zuhany hiányzik, hogy újra önmagam legyek.

Nem is sejtette, hogy ez a kívánsága is azonnal teljesül.

Bekerült ugyanis a mosógépbe más ruhadarabok közé, s közel egy órán át tekergett-forgott velük a masinában, annyi vizet nyelve, hogy néha szinte nem is kapott levegőt. A végén még egy selymes, lágy, könnyű, krémes-habos valami is közéjük úszott, s ettől jó illatuk lett. Jázmin - legalábbis a többiek ezt mondták rá.

Aztán kirakták a napra. Lágy szellő simította végig az arcát, a teste beleborzongott a napfény által küldött erőbe, karjait lengetve danolt, dúdolt az asztalterítő. Boldog volt.

- Lám, mégis szép az élet - gondolta.

De másnap egy forró vasaló vonult végig rajta, majd négyrét hajtották, s egy sötét, zárt dobozba fektették. Ráadásul a tetejére konyharuhákat tettek, akik jóval idősebbek voltak nála, testük már néhol foszlásnak is indult, s némelyiken sötét foltok is éktelenkedtek.

- Mit bámulsz? - kérdezték tőle. - Te is így végzed majd. 

Az asztalterítő szörnyen megrémült, s csendesen összehúzta magát. 

Napok teltek el így. Már azt hitte, meg is feledkeztek róla, hogy ennyi volt számára megírva, s most már örök életre itt kell meglapulnia a sötét szekrényben. Illata is fogyatkozni kezdett, s elgémberedtek tagjai. De nem bírt megmozdulni: lent is, fent is fogták.

A következő vasárnap azonban érte nyúlt a karikás szemű gazdasszony, s újra felkerült az asztalra. A méltó helyére. Közepére vázát állítottak, benne friss csokor tulipánnal. Ő is megszépült általa. Örült, hogy újra itt lehet, hogy kinyújtózhat, hogy a maradék jázminillatával ő is hozzájárul a konyha légköréhez. 

De - akárcsak korábban - most se történt másképp semmi. Szép lassan eltelt egy hét, a testén egyre több lett a folt, egy-egy kifolyt epres szirup miatt úgy tűnt, mintha vérezne is. 

- Mikor lesz már vasárnap? - dohogott magában. 

S mikor eljött az idő, őt újra kimosták, kitették a napra száradni, majd kivasalták, és be a szekrénybe.

Végeláthatatlan kör vette kezdetét - ezek a kéthetes ciklusok lestrapálták, kizsigerelték, elvették minden életerejét. Nyűg volt elkezdeni a hetet, s még nagyobb nyűg befejezni. A foltok szaporodtak, a tisztelet fogyatkozott. Egyetlen öröme maradt szegény asztalterítőnek: a játék. Vasárnap - miközben a gazdáék étkeztek, s a gyerekeik egyre többször törölték meg koszos kezüket az ő testén - ő tippelt. Megpróbálta kitalálni, aznap melyik barátjával fog találkozni a mosógépben. Annyi év telt el, már név szerint ismerte mindegyiket: Jasmine, Water Lily, Orange - ők voltak a kedvencei. A közelgő viszontlátás reménye, hűs érintésük feledtette vele a lecsöppent forró leves vagy a szúrós kenyérmorzsák okozta fájdalmat. 

- Csak egy kicsit kell még kibírni, mindjárt jobb lesz, türelem, türelem - mondogatta ilyenkor magának.

És lelki szemei előtt látta, ahogy mindjárt bekerül a mosógépbe.

De ezen a vasárnap valami más történt. Nem a gazdasszony ráncos kezei csavarták őt össze ebéd végén, hanem valaki másé: egy könnyedebb, gyengédebb érintést érzett. Már az első simítás is különleges volt, határozatlan, tétovázó. Végül összefogták, s kimentek vele a teraszra. A levegő ismerős volt, a tavaszi napsütés, az enyhe szellő is. Ám történt valami, amire még sosem volt példa. 

A lány, aki kezében tartotta, magához ölelte a morzsáktól való szabadulás után.

- Drága terítő! Ó, istenem... Hogy is feledhettem el? Milyen egyszerű és mégis milyen felemelő. Kirázni egy terítőt a vasárnapi ebédet követően... Nyolc éve... Igen, nyolc éve nem volt benne részem. Hogy is feledhettem el? Pedig hogy utáltam akkor! Unalmas, feleslegesnek tartott dolog, amihez semmi kedve nincs az embernek. Emlékszem, ez mindig az én feladatom volt. Kiállni a teraszra, s meglengetni a terítőt. A húgom meg söprögetett, míg én a mosógépbe dobtam a ruhákat. Utána felmostam... Anyu addig pakolt, mosogatott. Apu pedig már beült a tévé elé, nézte a meccset, ejtőzött.

Drága szüleim! Hol vagytok most? Merre jár a lelketek? Tudjátok, mennyire hiányoztok? Mennyire hiányoznak a közös vasárnapi ebédek? Anyu húslevese, apu viccei, s a mama kalácsa... s minden, ami ezzel járt. Igen, az asztalterítő kirázása is... A kis lakásban, ahol halálotok óta lakom csak egy aprócska asztal van, viaszosvászon terítővel... Sosem kell kirázni, csak letörölni... A morzsákat a tenyerembe teszem, nem lengedeznek a szélben.

Más. Minden más. Nélkületek minden más.

Köszönöm, drága terítő, hogy eszembe juttattad az érzést. Az érzést, mikor még megvolt mindenem. Mikor még boldog voltam, s nem is tudtam róla. Mert akkor nyűg volt, minden nyűg volt... s most mégis, hogy hiányzik! Észrevétlenül múlik el a boldogság. Észre kellene venni a hétköznapok csodáit,  a rosszban felfedezni a jót, mindig, mindenkinek, amíg még nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben... - mondta a lány, s arcát a terítőbe temetve sírt, záporoztak a könnyei.

A terítő úgy érezte, sosem volt szebb, sosem volt hasznosabb, tisztább, mint ebben a percben. Segített. Valakinek segített, puszta létével előrébb vitte a világot, azzal, hogy van, hogy létezik. Idáig nem tudta, miért él, mi értelme a napi nyűgöknek, az állandó körforgásnak, az unalmas ciklusoknak, de most rájött: VALAMIKOR TÖRTÉNIK VALAMI, AMI ÉRTELMET AD AZ EGÉSZNEK.  Amikor kiderül, mire vagyunk hivatottak. Amikor rájövünk, miért születtünk a földre. S ezért érdemes élni, kivárni!

S addig is... észre kellene venni a hétköznapok csodáit, a rosszban felfedezni a jót, mindig mindenkinek, amíg nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben - most már az asztalterítő is így gondolta.

Alig várta, hogy élményét megoszthassa barátaival a mosógépben, s még utána is, a sötét szekrényben, a foszladozó konyharuhákkal. Hogy tudják ők is... az élet nem keserves, s nem hiábavaló...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A kunyhó ajtaja

Nádfedeles, sötét kis ház volt, mélyen az erdőben. Körülötte magas fák nőttek az égig, a madárcsicsergés csak távolról hallatszott. Az odavezető erdei utat falevelek lepték be, körülötte a növényzet már elburjánzott. A hajdan volt szép kert csak nyomokban volt felfedezhető. Itt-ott még kikandikált egy-egy sárga és fehér virág az avar alól, de inkább csak az arra járó pókok és bogarak csodálták meg ragyogásukat, szívták be illatukat.

Bent a házban is csend honolt, s állandó félhomály. Por és rendetlenség. Csak egy kis szoba-konyháról beszélhetünk, nem volt benne semmi hívság, mégis, Csipkebogyónak ez jelentette az életet. Ide zárkózott be magánya elől menekülve, így védte magát a csalódások ellen. Meg volt itt mindene.

Valójába  tudta, hogy szebb és boldogabb életet is élhetne, de nem érzett magában elég erőt ennek megvalósítására. Félt, menekült mindenkitől, elege lett a világ nyűgjeiből, a kétszínű, gonosz emberekből,  s azokból az örömökből, melyek másoknak jutottak osztályrészül. Sokat siránkozott, s végül jobbnak látta, ha elvonul, ha megteremti a maga kis világát odabent az erdő mélyén. 

Pedig lehetőségei korlátlanok voltak: a ház közelében fakadt a Szeretet-forrás, mely a Pénz-patakba folyt, s onnan tovább a Szerelem-tóba. A háza mellett ott állt a Teremtő-kert, benne az öreg Szerencse-fával, a Boldogság-ösvény ott vezetett el mellettük, s az Életerő-hegy is csak egy kőhajításnyira volt. S tőle nem messze ott állt egy másik kis kunyhó is az erdőben: a Társ-lak. Tudta ezt Csipkebogyó, de mivel félénk volt, és szégyellte a rendetlenséget, nem mert szóba elegyedni a lakójával. Kerülte a vele való találkozást. 

Persze otthon éjszakánként mindig megbánta ezt. Jó lett volna valakivel összeölelkezni, (legalább 2 percig), együtt enni a málnát, vagy a mézízű citromfüves teát kortyolgatni, játszani, elmondani egymásnak a legféltettebb titkukat, hintaágyból nézni a naplementét kockás pokróccal a vállukon. Igen, szép lett volna... De mindez egyelőre csak álom volt... Egészen addig, míg az elhatározás, a vágy annyira erős lett Csipkebogyó szívében, hogy azonnal cselekedni akart. 

Fogta magát, elővett egy üveg almabort, belekortyolt, majd munkához látott. Először letörölgette a port a szekrényekről, a könyvespolcon rendet rakott. Rájött, mennyi értékes olvasmánya van, mennyi mindent tud már általuk a világ dolgairól, az Univerzum működéséről. Aztán kitárta az ablakot: odafönt éppen akkor bújt ki a telihold a felhők mögül. Mintha rámosolygott volna... "Csodálatos éjszaka előtt állok..." - nyugtázta Csipkebogyó, s elővette a seprűt. Módszeresen felsepert. A szemetet egy kis kukába gyűjtötte. Végül felmosott virágillatú vízzel, melyet a közeli forrásból merített. Mikor ezzel kész volt, olyan erőre kapott, hogy azonnal kedve lett feldíszíteni az asztalt. Szép fehér terítőt vett elő, s vázát tett rá. "Díszítsünk, uram, a virág meg majd megjön valahonnan" - mondta. Elmosogatott, s a fűszerpolcon is rendet tett. 

Körbenézett. Egy belső erő további díszítésre sarkallta, kreativitása mindennél hatalmasabb lett. A kertből behozott pár makkot, tobozt, gesztenyét, néhány falevelet az öreg fáról, s az ablakpárkányra tette, majd elővette a fiókból régi rajzait, mandaláit, melyeket magányos estéin színezgetett, s ezeket kitűzte a falra. Mikor ezzel végzett, fogta a szemeteskukát. Sok apró emlékkel, nem használt kütyüvel, régi, semmire se való dologgal tömte tele rövid idő alatt. Úgy érezte, mindent kidobott, ami már nem szolgálja életét. Kiment a ház mögé, hogy elégesse. Tüzet gyújtott a hókupac közelében, s szép lassan a vörös lángba dobálta fájó emlékeit. Visszaadta őket a Földnek, Víznek, Levegőnek. Szíve megnyugodott, mosolygott. A Hold fehér tányérja még mindig világlott fenn az égen, de lassan a hajnal első pírja is megjelent a szürke égbolton.

Csipkebogyó elmondott egy imát és aludni tért. Friss, puha ágyneműjében jól esett az alvás. 

Reggel, mikor felébredt, madárcsicsergés ütötte meg a fülét. A kunyhóból kilépve elámult: a hó olvadni kezdett, s megjelentek az első hóvirágok. Ez minden évben a Reményt, a Lehetőségeket jelentette számára. Gyorsan felöltözött, s mivel a felkelő Napnak is köszönettel tartozott, kiállt a verandára, hogy beszélgessen vele kicsit. Ott itta meg reggeli kávéját a távoli hegy titkát fürkészve. Tudta, még pár nap és a természet megenyhül, s akkor a kertjében is rendet tehet, eltávolíthatja a gazakat. "De jó lenne, ha lenne hozzá segítségem"- mondta ki, s nem is tudta, ezzel már meg is teremtette, amit akart.

Visszament a kunyhóba, megcsodálta az éjjel elvégzett munkát a reggeli napfényben is. Örömöt és nyugalmat érzett, meg persze büszkeséget. Jó volt itt így lenni: tisztán, békében. Nem kell többé szégyenkeznie. Rendet rakott.

Ebben a pillanatban kopogtattak. Csipkebogyó kinézett az ablakon, s meglepődve látta, hogy a Társ-lak tulajdonosa áll a kapuban: a jóképű és kedves, a számára minden szempontból ideális Hibiszkusz. Egy csokor virág volt a kezében. Csipkebogyó elmosolyodott, s szerelmes csillogással a szemében szélesre tárta a kunyhó ajtaját.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Far-song

Egy emlék - 4 évvel ezelőttről:

A mai szigorú tanár néni jelmezem megihlette diákjaimat! 

B.B., az új "kiskedvencem" ezt a verset írta nekem:

Helga néni olyan szép, 

a sok diák kezet kér! 

Haja vörös, arca piros,

az óráján megszólalni tilos.

A tanárnő szigorú, 

alakja domború.

Bár szeme zöld, 

nézésével mégis öl.

Laptopja egy Toshiba

Beadta a zaciba. 

Bencének jár egy ötös, 

Mert a tanárnő igen dögös!

Versemet befejezném, 

fegyelmire elmennék. 

Ha mégse kapok fegyelmit, 

adok csókot, ezernyit!

2014. február 28. 

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A kiscsikó

Gyönyörű szép volt már kiscsikó korában is. Ragyogó sörénye, kecses termete, jósága rabul ejtett mindenkit. Akkor még szabadon száguldhatott a mezőn összevissza, ugrándozhatott, ahogy kedve tartotta. Bár ez nem sokszor fordult elő: hisz már akkor is komolyan, megbízhatóan, kötelességtudóan viselkedett. Mintha tudta volna, hogy mi vár rá, és nem mert már akkor sem szabadon létezni...

Később, mikor nagyobb lett, egyre több feladatot bíztak rá. Például megzabolázták, s a hátán lovagoltatták a gyerekeket. Szerette őket, de néha jobb lett volna, ha békén hagyják, ha engedik, hogy szíve szerint cselekedjen... Túl sok lett a kötelesség. S ha ezen kesergett, társai mindig azt mondták, örüljön, hogy nem igáslónak született... Ő hiába érezte a szívében, ennél jobb sorsa is lehetne, a többiek miatt nem mert belső hangjára hallgatni...

Aztán a szabadságát is elvették. Fából készült karámot építettek köréje. Jöttek az ácsok, a mesterek és szép lassan körbekerítették. Többé már nem mehetett a tágas mezőre, a vadvirágos rétre, ki a zöld, selymes fűbe, napsütötte dombokra. 

Végérvényesen felnőtt: a tiszta lelkű kiscsikóból méltóságteljes kanca lett. Ezzel együtt szomorúbb lett a szíve is, egyre szomorúbb. Már nem is volt önmaga - úgy érezte. A benne élő játékos szellem még mindig ficánkolt, de már nem tudta szabadon engedni, örömmel megélni a perc varázsát. Maga körül is csak ezt látta: a többiek is így cselekedtek. 

Egyre kedvetlenebb lett, már a gyerekeket is unta, csak kényszerből vitte őket a hátán, jutalomfalatokért, meg azért, mert tudta, csak így kap abrakot. És nem mert ellenkezni...

Látszódott rajta, hogy bánatos, megtört, sokan észrevették, azok a gyerekek is, akiknek nyitott volt a szíve az ilyesmire.

Egy napon nagyon elfáradt. Nem volt kedve megmozdulni, egész nap csak feküdt, prüszkölt, fázott. Az istállóban bóbiskolt naphosszat, nem volt ereje kimenni a napfényre sem. Nem látta semminek az értelmét. Most jött rá, mennyi szép percet elvesztegetett azzal, hogy másoknak akart megfelelni, hogy annak idején nem használta ki a szabad rét adta lehetőségeket, s nem futott el messze... messze... Akkor talán nem így élne, mint most: kihasználva, egyedül.

Egyik éjjel, mikor nem tudott aludni, kijött az istállóból. Felnézett az égre. A hold keskeny sarlója szívfájdítóan apró volt - körülötte a csillagok hidegen fénylettek. Szegény lovacskán ismét a magány és a hiábavalóság érzése lett úrrá. Szeretett volna a napfényben lenni, játszadozni, futkározni a többiekkel, fiatalnak lenni, úgy, mint rég. Vágya olyannyira nagy lett, hogy szinte a hold sarlóját is megdagasztotta...

Lassan, egy sóhaj kíséretében odasétált a karámhoz. Ezt okolta mindenért: a korlátokat. Orrával elkezdte böködni a kerítést. S ekkor csoda történt! Ki tudja, miért, miért nem, talán mert olyan régóta ott volt a gát és elkorhadt, vagy mert Isten így akarta, esetleg a holdfény erejétől: mindenesetre ledőlt az egyik darab. A vaskos fatuskók püffenésétől megremegett a föld.

A kanca szívében élő kiscsikó felkapta a fejét. "No, megy ez! A többi is ledől! Ha egyszer sikerült, sikerül többször is!" Érezte: lépésről lépésre kell haladnia, hiszen ami egyszer elemekből épült fel, az le is bontható elemenként.

Átsétált a második korláthoz. Ezt a lábával ütötte ki. Sikerült! A lovacska pördült egyet örömében. Aztán ment szépen sorba, s ledöntött minden egyes kerítéslécet, mely eddig körbezárta. Mire végzett, már hajnalodott... S ő szívében újra fiatal lett: a benne szunnyadó, játékos kiscsikó életre kelt, erőre kapott - s mint a népmesék táltos paripái - vágtatni kívánt.

Ott állt a ló a karám közepén - de már nem volt, ami visszatartsa.

"Ugorj! Menj! Szabad vagy! Megtehetsz bármit! Nincs több akadály! Vége a rabságnak, élj szíved vágya szerint!" - suttogta valaki odabentről, vagy odafentről, már maga sem tudta. 

Patáival  megkaparta a földet, megrázta fejét. Gyönyörű, szépségét soha nem vesztett sörénye most a hajnali pírban még csillogóbbnak látszott. Felágaskodott, nyerített, ugrott egyet, majd elkezdett futni, futni a végtelenbe, a szabad mezőre, a vadvirágos rétre, úgy, mint kiscsikó korában. Szíve ujjongott örömében. S a felkelő nap sugarai csak növelték erejét. 

Szabad volt immár, félelmektől, nyűgtől, korlátoktól mentes - fiatal, bámulatra méltó, nevetni vágyó, kedves kiscsikó. Megtalálta régi önmagát...

S hogy mi történt vele ezután? Hogyan élt? Merre jutott a nagyvilágban? Kikkel találkozott útja során? - Erről már egy másik mese szól... :) 

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Vladimir és Katharina - A nagy találkozás

KARDOK 6

Vladimir már megint a gép előtt találta magát. Kedvenc honlapját böngészte: ismét utazni vágyott. Már pár hónapja itthon volt, s úgy érezte, újra eljött az idő, ideje új világot felfedeznie.

Hiába utazott már annyiszor - körbe a Földön - azt a valamit, amit keresett, nem találta.

Fent a falán tárgyi emlékek sorakoztak az elmúlt évekből: maya álarcok, indián tőrök, busman pengék szerte a világ minden tájáról. A falitérképén gondosan bejelölte azt is, hol volt már idáig, milyen helyeket látogatott meg. Gyűltek a pontok, sorakoztak az emlékek. Büszke volt rájuk. Ha látogatók jöttek hozzá, mindig megcsodálták a gyűjteményét. Érdekes és szokatlan volt a nagy, széles szájú barna maszk  a rasztafrizurával és a hosszúkás, Egyiptomot idéző álarc a mongol szemekkel. Irigylésre méltó.

De Vladimir nem törődött velük. Megvette, hazahozta, kitette őket a falra, s mint a vadász a trófeáit, nézegette. De nem jelentettek már neki semmit. Az utazás varázsa mindig elmúlt a hazatéréssel. S ez nem hagyta nyugodni. Valahol, mélyen, legbelül érezte, hogy majd lesz egy hely, hogy VAN egy hely, ami örökre elvarázsolja, fogva tartja, amiről nem fog hazahozni semmilyen emléket, mert az a hely a szívében fog élni, ott lesz a helye, nem a falon. Biztos volt benne.

Ezért érezte hát úgy, hogy most újra útnak kell indulnia. Még nem tudta, hova, merre, segítségre várt, isteni sugallatra.

Hosszas leírásokat olvasgatott a gépén. Kint sütött a nap, jó volt az idő, mégis elvágyódott innen, az ismertből az ismeretlenbe. Erősen koncentrált...

♠

V. FŐPAP

Az egyik oldalon talált egy képet: egy főpapszerű alak állt rajta két báránnyal, a kezében kulcs. Az ég felé mutatott. Háttérben Róma, a szent székesegyház. A régmúltat és a jelent idézte egyszerre a kép. A modern környezetben anakronisztikusnak tűnt a kék stólás, tógás, papucsos ember és Isten két báránya. Mintha a mennyország kulcsát szorongatná a kezében a férfi... Ő Péter? Az apostol, aki a mennybolt kapuját nyitja-zárja? Vajon mit mond neki? Mit akar üzenni? 

Vladimir közelebb hajolt a képhez, hogy jobban szemügyre vegye... Péter megszólalt:

"Fiam! Itt az idő! Eljött a te pillanatod! Az idő véges. Nem arra születtél, hogy egyedül éld le az életed. Eddigi utazásaid azért nem tettek boldoggá, mert egyedül utaztál. De ennek vége. Indulj! Találd meg a társad! Szíved oda fog vinni hozzá, tudni fogod, hol keresd... Nézd a bárányaimat! Mindig velem vannak, jó lelkek. Ketten vannak, mert az ember is párostul boldog. Csak így lehetsz teljes. Odafönn az égben Isten figyel téged, vigyáz rád, óv utadon. Itt a kulcs: a mennyország kulcsa, de ezennel most átadom neked, hogy tudd, nyitja azt a zárat, amiről azt hiszed, zárva van. Biztonságban érzed így magad. Ne félj! Én veled vagyok minden napon a világ végezetéig!" - szólt, aztán eltűnt.

A kulcs ott hevert a földön, Vladimir lába mellett. A fiú felvette, megfogta. Sütötte a kezét, mégis erőt adott, hitet. Tudta, van menekvés, mindig van hova menni, megérkezik a helyre, ahová mennie kell.

A két bárány jelentőségteljesen ránézett, bölcsesség lapult a szemükben. "Mintha ők már tudnák, hogy sikerül. Biztosak benne" - gondolta Vladimir, s bólintott nekik. A bárányok elmosolyodtak, s méltóságteljesen hátat fordítva elballagtak a székesegyház irányába. 

Vladimir meg mert volna esküdni rá, hogy az egyik kacsintott is. 

A távolban felsejlett az üresen álló Szent Péter tér, a Bazilika, a távoli szürke tornyok. Üressége megriasztotta Vladimirt.

"Ha üres a szívem is, mi értelme élni? Szép, de semmi haszna... Élettel kell megtöltenem. Szürkeség helyett napfénnyel, magány helyett társsal."

Gyorsan bezárta az ablakot a gépen. Fogat mosott, bepakolt néhány inget a táskájába, körbenézett a szobában, rámosolygott a maszkokra, melyek bambán, élettelenül bámultak rá vissza. 

"Ők nem értik, de én már igen" - mondta Vladimir, s elindult a kulccsal a kezében.

♣

XIX. NAP

Már régóta sétált. Rakosgatta egymás után a lábait, szája kiszáradt a nagy melegben. Hátát húzta a hátizsák, botját fogó keze érdes volt. Mégis határtalan öröm érzése töltötte el. A sötét, zárt szoba után végre újra a napfényben volt, a tágas mezőn. A háttérben már látta a hegyeket, a kanyargó utat, mely a városba visz. Szíve városába.

Egy szalmabálához ért. Nemrég arathattak. Tőle nem messze, a szeme előtt egy köralakú képződményt vélt felfedezni a lehullott szalmákból. Labirintus volt. Közepéről gyermekkacaj hallatszott. 

Vladimir megállt. A kör közepén két táncoló gyermeket vett észre. 

"Bárányok" - futott át az agyán, s ebben a percben meg is szólat az egyik:

"Jó helyen jársz! Itt a boldogság, az öröm. Mulass te is, mert nincs már messze a cél. Mi már megtaláltuk a helyünket a világban. Ki se akarunk menni innen, a kör közepéből. Láthatod: a boldogságból nincs kiút. Ha megtalálod, örökre ott maradsz. Bízz bennünk! Hallod a zenét? Szívünk dobbanása adja a ritmust. Táncolunk, mert az élet szép. Élvezzük: meztelenül, szabadon, kötöttségek nélkül, gyermeki szívvel - ahogy Isten megteremtett minket. Menj! Végy rólunk példát! Így is lehet élni! Lehetséges. Minden lehetséges! Nap apánk áldását szórja ránk, s éjjel Hold anyánk óvón vigyáz lelkünkre, felemeli álmainkat a csillagokba. Az ember búzát ültet, hogy az életet adjon - s a búza táplálja az embert. Az ember imádkozik hálát az Istennek, s az égiek táplálják az emberek szívét. Körbe-körbe kell menni, de a kör közepén önmagadra lelsz, azzá az emberré válsz, akivé születtél. Te vagy a forrás! Találd meg középpontodat! Nemz gyermekeket, mert ők a csoda! Ők az élet közepe, körülöttük fordul a világ. A társad már vár rád! Indulj előre az úton! S ne feledd szíved ritmusát!" 
Majd újra felkacagtak, s Isten lemosolygott az égből. A napfény még erősebb lett, s Vladimir tudta, megtalálja a csodát, melyre mindig is várt.
Elindult, s szívében melengette a ritmust, az élet ritmusát:

"Körbe-körbe, karikába,

Középen van a csoda.

Ki magában megtalálja,

csak az juthat el oda."

♦

ÉRMÉK 4

A lány, Katharina az utcán sétálgatott. Ormótlan cipője zavarta. De nem csak ez. Valahogy nem illett ide. Magasabb, nagyobb volt, mint a többiek. Mintha egy olyan világban élt volna, ahol nem értik meg őt. Hozzá képest minden pici volt, apró. De már megszokta. Az emberek kedvesen bántak vele, segítették, de Katharina mindig érezte, hogy félnek tőle, hiszen bármikor eltaposhatja őket. Ezért húzta fel az ormótlan cipőt, hogy lássák: ő erre képtelen lenne. Tőle nem kell félni. Szeretetre vágyott.
Ahogy sétált az utcácskákon, magányosan, mindig arra gondolt, hogy majd jön valaki, aki hozzá hasonló, magas, délceg férfi, aki megmenti innen. Nem tudta, mikor és hogy, de érezte: ez lesz. Reménykedett. A várfal, ami körbefonta a várost, kicsi volt, könnyen átmászhatott volna rajta, de nem tudta, odakint mi vár rá. Meg egyébként is... Szívében mindig érezte, hogy a férfi ide jön majd érte. Neki csak ki kell várnia a megfelelő alkalmat. 
Ma lila ruhát öltött: ez a bűnbánat színe. Így indult délutáni sétájára. Otthon unatkozott, s szeretett ilyenkor a vasárnapi kis utcák csöndjében elmélázni. Vajon hogy került ő ide? Mindig ezen tanakodott. Szülei már nem éltek, tőlük nem kérdezhette meg. Talán ők maguk sem emlékeztek volna már a kezdetekre. 
Ahogy sétálgatott a kis ajtók között, az jutott eszébe, mi lenne, ha úgy tekintene magára, mint csodára, mint különlegességre? Magasságát nem átoknak, hanem Isten adományának fogná fel? Mi lenne, ha egyszer büszke lenne rá a város népe, s szeretettel néznének rá?
Katharina szép lány volt, igazán szép. És kedves is. Mindenkivel előzékenyen bánt, meg akart felelni az elvárásoknak. S most, sétája során jött rá, hogy a saját elvárásainak kellene megfelelnie. Igenis, vállalja fel büszkén, hogy ő más, mint a többiek. Ha tartanak tőle, furán néznek rá, az legyen az ő bajuk! Ő már épp elégszer bebizonyította, hogy kedves, melegszívű, ártatlan teremtés. Nem kell ragaszkodnia ahhoz a szerephez, amit ráaggattak.  Nem kell  ragaszkodnia olyan görcsösen az eddigi mintáihoz! Vállalja fel a lelke mélyén élő Katharinát, azt a lányt, aki odabent a kicsi kuckójában mindig is volt. Ez a lány tűnt el mindig, mikor az utcán bánatosan, görnyedt háttal, nesztelenül, észrevétlenül bandukolt...
"Fel kell ismernem isteni minőségemet" - mondta ki hangosan Katharina. - "Jó ember vagyok, szeretetre méltó. Méltó arra, hogy társat találjak, hogy olyan emberrel éljek, aki hasonló hozzám, aki megért, aki támogat, aki biztat, aki szeret. Akinek a vállára hajolhatok, akinek a szemében nem tűnök nagynak, mert ő nagyobb nálam, erősebb, olyan ember, akire támaszkodhatom. Igen, erre vágyom, őszintén. Szeretném, ha nem velem lennének elfoglalva az emberek, s én se velük, hogy ki mit gondol rólam... csak a páromra koncentrálnék. Erre vágyom: békességre, nyugalomra, az erős férfira, aki megvéd, aki mellett gyenge nő lehetek, miközben minden jó tulajdonságom megmarad. Új szerepre vágyom. S szerelemre..."
Útja egy kis ház előtt vitt épp, s az ajtó bejáratán megcsillanó napfény csodás látványt nyújtott. A színes üvegek mosolyogtak, szemük felcsillant, meghallgatták Katharina kívánságát, s a bennük levő kis fényszalagok máris futottak Nap apához, hogy továbbítsa Katharina szándékát. Tudták: sikerrel járnak, s Katharina hamarosan boldog lesz. Még az ormótlan cipőt sem kell tovább viselnie, topánka lesz a lábán...

♥

BOTOK APRÓDJA

Katharina hazament, hogy átöltözzön. A fürdés, megtisztulás után felvette hosszú, lila ruháját, cipőjét is lecserélte. Végleg leszámolt félénk, kislányos énjével. Felnőtt. Az elhatározás a szívében erőre kapott. Vége annak az időnek, mikor mindig sajnáltatta magát! Ő egy erős, sugárzóan szép, fiatal, boldog nő, aki tudja, mit akar és meg is szerzi. Képes egy kiteljesedett élet vezetésére! Meg mer változni, fel meri vállalni önmagát. 

Várta, hogy történjen valami. Hajára ékes díszt tett, belenézett a tükörbe. Szépnek találta magát. Mosolygott. Erre már régen volt példa. 

Ebben a percben csöngettek.

Katharina szíve megdobbant, rohant ajtót nyitni.

Egy férfi állt előtte, szépen felöltözve, ünnepélyesen. Katharina rámosolygott. A férfi szeme is felcsillant. találkozásuk pillanata örök érvényű volt. Örültek a másiknak. A férfi szemében megnyugvás látszott, tudta, ő is megtalálta, amit keresett. Egyenesen, sudáran állt, bal kezét Katharina felé nyújtotta, jobbját háta mögé helyezte: abban egy kis ékes doboz volt: ajándék - a szíve választottjának. A lila masnik illettek Katharina ruhájához.

"Vladimir vagyok" - mondta a férfi. "Azért jöttem, hogy boldoggá tegyelek. Elhoztam neked a legnagyobb ajándékot, amit én is nemrég kaptam: a földi mennyország, a földi boldogság kulcsát. Elfogadod-e?" - kérdezte.

Katharina szélesen mosolygott.

"Igen" - felelte. "Gyere be, házam és szívem ajtaja nyitva áll előtted!"

S Vladimir belépett a házba...

💓

BOTOK 9

Évek teltek el. Katharina és Vladimir szerelme ugyanúgy lángolt, mint a megismerkedésük idején. De az idő múlt, változott minden. Született egy fiuk, Derek. Katharina otthon volt vele, nevelgette, tanítgatta az értelmes fiúcskát. Sokat játszottak, sokat nevettek. Vladimir jól ismerte őt. Tudta: ez volt az a kisfiú a kör közepéről a mezőn, akivel a vándorlása során találkozott. Az egyik bárány. S ő mindig is így hívta: "Báránykám".

A fiuk megszületése után elköltöztek abból a városból, ahol Katharina annyira boldogtalan volt régen - nem illettek oda: a kisstílű, félős, zárkózott emberek közé. Egy kis faluban vettek házat, amelyet folyamatosan bővítettek, szépítettek. Vladimir épp elég dolgot tapasztalt az utazásai során, így tudta, mit hogyan kell tenni. Szeretett barkácsolni, férfias munkákat végezni, a házat mindig rendben tartotta. Katharina épp ezt becsülte benne.

Vladimir már nem vágyott többé távoli országokba, messze vidékekre: meglelte helyét. Időközben Katharina is megváltozott: haját újra barnára festette, lila színű bűnbánó ruháját lecserélte: eleget vezekelt. Mostanában zöldben járt, ami a remény és az újrakezdés színe. A boldogságé, a tavaszé. Meg a szívcsakráé...

Derekkel minden nap boldogan várták haza Vladimirt, aki a biztonságot tartotta legfontosabbnak családja számára. Óvta, vigyázta őket, hogy semmi bajuk ne essék. Igazi támasz volt, akire lehetett számítani.

Tudta, szükség is van most  a család védelmére, mert hamarosan újra változás lesz: Katharina áldott állapotban volt, szíve alatt egy kislányt hordott. A második bárányt!

ÁLDOTT AZ ÉLET!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)