És neked a Fasor?

És neked a Fasor?

Mi nekem? Sok minden, egyszóval: a kamaszéveim. Az én iskolám. Nem is tudom... Más ember lennék-e, ha nem oda járok. Ezen mindig sokat gondolkoztam.

Most itt volt a lehetőség. Megírni, mit jelent nekem a Fasor. De mit írjak?

Mi az, ami érdekli az embereket? Kinek mi a Fasor? Iskola? Szellem? Emlék? Nekem mi? Pizza és kalács.

Az utolsó pillanatban küldtem el a novellát. 

Tudtam, melyik szombaton hirdetik ki az eredményt. Tudtam. Azt is, hogy nem leszek ott. Mert máshol van a helyem.

Máshol van a helyem? Egyedül vagyok. Nincs senkim. Szüleim meghaltak, testvérem férjhez ment, már gyereket is szült. Én egyedül. Nekem az írások a gyerekeim.

Eredményhirdetés kontra lakodalom a családdal. A megmaradt családdal. Melyiket válasszam? És ha nyerek? Megszültem a saját gyerekemet és nem vagyok ott az első kitüntetésénél.

Áh, badarság! Ez csak egy kétoldalas írás. És nem is olyan jó. Egyszerűbb maradni.

Lelkem tudja, hogy hazudok. Hogy csak nem merek szembenézni a félelmeimmel. A kudarccal. De legalább felismerem. Szóval maradok. Vagy menjek? Érvek és ellenérvek, T-táblázat, meg kéne írnom ezt is. Nincs idő, sír a gyerek. 

Nincs rossz döntés - mondja a sógorom, mikor már késő, mikor már elment a vonat, és átküldi a Tök vagy dinnye cikket.

Lehet, mégis van rossz döntés. Meg fogom bánni, hogy nem mentem. Hogy más gyerekét tutujgatom itthon, az enyém meg egyedül a nagyvilágban. Az első. A legfontosabb. Soha vissza nem térő alkalom. 

Maradok. Ültetem az árvácskákat anyámék sírján, fekete földdel teli a kezem, a szél süvít a fülembe, a szemembe fújja a hajam, fázom. Biztos így kell lennie. Koszos kézzel előtúrok egy taknyos zsepit a melegítőfölsőm zsebéből. 

Egykor ebéd - egyedül, merítve az ételesből, már félig kihűlt. Nincs idő megmikrózni. Fekete a körmöm alja, lakkozni kell, hajat mosni. Most ér be a vonat.

Kettő. Sminkelünk. Tesóm a mikiegeres, én a krampuszos pánttal szorítom hátra a hajam. Mikiegér. Róla írtam. Hm.... Vicces, így becéztük a töritanárt. Nézem a tükörben ördögi énem, nem bírom sokáig, elfelejtek rúzst kenni magamra.

Három. Kezdődik a műsor. Én a mitvegyekfel-miértnemvasaltam-holaharisnyám számot adom elő. Egyik helyen a Himnusz, a másikon a Józsi bácsi a tanyán szól.

Négykor esküvő. Bevonulás. Gondolom, ott most kezdődik a felvonulás - mármint a színpadra. Miért gondolok rá? Döntöttem. Nem másíthatom meg. Reggel 9 óta nem. Jön a menyasszony. Leülünk. (Lehet, hogy ott most állnék fel?)

Az orgonaszó megnyugtat. 

Áldjad én lelkem a dicsőség örök Királyát!

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!

Zúgó harang, ének és orgonahang,

Mind az ő szent nevét áldják!

Istenem! De szeretem ezt az éneket! Ezt még a Fasorban tanultam, énekórákon - jó erre visszaemlékezni.

És akkor belém nyilall. Fasor! Itt, Vadkerten. Itt, az esküvőn. Itt, a családom körében. Itt van. Itt vagyok. Együtt vagyunk. Egyszerre, egy időben. Jó helyen vagyunk. 

Elmosolyodom... Hát persze. Áldom a dicsőség örök Királyát. S Isten akaratában megnyugodva éneklek tovább. 

Áldjad őt, mert az Úr mindent oly bölcsen intézett: 

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, sok bajban védett! 

Nagy irgalmát Naponként tölti reád, 

Áldását mindenütt érzed.

Mindegy, hányadik leszek. Nyertem.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A három legfontosabb dolog

Apám imádott ultizni. Minden héten egyszer, hétvégén átment a szomszédba és zsugáztak. Piros ász oszt, nem oszt. Betli, durchmars, redurchmars! Ez éltette. Gyerekkoromban mi is vele tartottunk, és játszottunk a szomszéd fiúkkal, anyámék meg beszélgettek. Így teltek a szombat esték.

Hétköznap munka után meg a szőlő volt soron. Nyitás, metszés, horolás, kötözés, szüret. E körül forgott minden. Apám büszke volt a szőlejére, meg a belőle készült borra. Magunk préseltük, emlékszem, a mustból mindig ittam én is. Később már eladtuk a gyümölcsöt, nem volt idő ezzel is pepecselni. 

Vasárnaponként meglátogattuk a mamát. Egyszerű, kedves özvegyasszony volt, csupaszív, olyan rétessütős, templombajárós. Szerette a Jóistenként. Ezen mindig csodálkoztam. Élettörténetét megismerve arra a következtetésre jutottam, hogy a Jóistenke viszont nem szerette őt, mert akkor nem zúdított volna rá annyi bajt. A világháborús borzalmakat, a fronton elesett édesapát, a beteges férjet, a két hónaposan meghalt elsőszülött fiút, és az idő előtt eltávozó másodikat, apámat.

Így éltünk, ilyen gyökereim vannak. Ebből kellene fát nevelnem - vagy legalább egy termékeny szőlőtőkét, egy boldog életet.

Ehhez mindig jó tanácsokkal láttak el az őseim. Legjobban az számított, hogy jól menjek férjhez. Apám azt akarta, hogy mindenképp olyat válasszak, aki tud ultizni, mert akkor lesz partnerük a kártyázáshoz, anyám beszáll harmadiknak. És a páromnak szőleje is legyen, mert akkor több lesz a bor is. A megművelésbe majd besegítenek. A mama vallásos férjet szánt nekem. Lehetőleg lelkész legyen, azok nagyon szépen tudnak beszélni. De mindenképp járjon templomba, evangélikusba, mert én is az vagyok, és abból csak baj van, ha a férfi más vallású. 

Anyám nem mondott semmit, csak azt tanácsolta, olyat válasszak, aki szeret. 

Én meg álltam tanácstalanul, ez bizony nehéz lesz, mert az nem derül ki egy első beszélgetésből...

Húsz éven át kerestem hát azt a férfit, aki evangélikus, szőleje van és tud ultizni. A férfit, akit lerajzoltak nekem, s aki nem is az én képzeletem szülötte volt, hanem az övéké. Az ideált. A férfit, akit ők akartak  - maguknak. 

Nem találtam rá.

Először a házat adtuk el, elköltöztünk, aztán a földet, végül már templomba se jártunk, a mamám a rádióban tudta csak hallgatni az istentiszteleteket. Sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősége…

Végül őket is elvesztettem, egyedül maradtam. Értelmét vesztette minden. Minden.

Ma üvöltenek bennem a kérdések: Miért? Miért nem sikerült megfelelnem nekik? Miért akartam megfelelni nekik? Honnan tudták, mi a jó nekem? Mit akartak tőlem? Mit akartam én? S mit akarok most? Miért nem mondja meg senki, mit tegyek?

Nincsenek válaszok. Feleslegessé váltak kritériumok, nincs kinek megfelelnem. Nem tudom, mi az a három legfontosabb dolog, ami feltétlenül meg kell, hogy legyen a férfiban, aki a férjem lesz. Nem tudom, mit keressek. Egyedül kell döntenem, magamnak kell megfelelnem. Felnőttem.

S fel kell tennem  a kérdést: ÉN mit akarok? Ideje lenne húsz év után rájönnöm. De azt hiszem, olyan valakit, aki szeret. S ha a Jóistenke megsegít, meg is találom. Benne van a pakliban...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)