Kint a játszótéren mindig sokan voltak. Sok gyerek, szaladgáltak ide-oda, játszottak, nevetgéltek. Boldogok voltak. Eleinte csak messziről bámultam őket, nem mertem közeledni. Úgy éreztem, nekem ez egy tiltott kert, nekem nincs jogom itt lenni. Ez nem az enyém. De mivel nem törődtek velem, rájöttem, teljesen mindegy, mit csinálok: állok és nézem őket vagy magam is játszom. Velük vagy nélkülük.
Akkor közelebb merészkedtem, tettem egy lépést. Nem tudtam eldönteni, mivel kezdjem. Volt ott homokozó, csúszda, mászóka, hinta, libikóka, korlát, függeszkedő rúd, légvár, ugráló. Minden. Mindent kipróbálhattam.
Először a csúszdához mentem oda. Felmásztam, lecsúsztam. A csúszás jó volt, de gyorsan ment. Hamar vége lett mindig. Aztán újra felmászni, előtte sorba állni, várni, hogy feljussak... Arra nem volt idő, hogy szét is nézzek odafentről, mert mindig állt már mögöttem valaki, aki nógatott, siettetett: "Menjél már!"
És én megtettem, végrehajtottam a parancsot. Újra és újra.
Évek teltek el. És én mindig csúszdáztam. Nem mertem másik játékot kipróbálni, ezt ismertem, ez jó volt. Felmászni-lecsúszni-kezdeni elölről. Irigykedve néztem a sorbaállásnál a többieket. De sosem mertem kiállni a sorból, féltem, elvesztem a helyem, és többé már nem fogadnak vissza maguk közé ezek a gyerekek, akiket itt megismertem.
Később azonban már annyira elegem lett a piros csúszdából, a zöld lépcsőktől és a megerőltetéstől a tűző napon, hogy úgy döntöttem: kipróbálok mást is. Akkor már évek teltek el: a játszótársak jöttek-mentek szabadon, csak én voltam még mindig az, aki a kezdetektől a csúszdánál állt. Ismertem minden részét, horpadását. A gyerekek boldogok voltak itt, valaki örömmel csúszdázott többször is, mások egy próba után megunták, másfele mentek.
Elgondolkodtam: ha itt már nem vagyok boldog, hova menjek? Ismertem magam: nekem egy próba nem lesz elég, én hosszútávra tervezek. A pörgőhöz nem volt kedvem, bátorságom, fejjel lefelé nem szerettem lenni. A homokozás unalmas volt, a homok forró, sok energiával járt felépíteni egy várat és bármikor elfújhatta a szél vagy letaposhatta egy másik gyerek. A libikókához ketten kellettek, s én még mindig nem mertem leszólítani senkit, se segítséget kérni.
A hintára vágyakoztam. A hűs fák alatt sorakoztak egymás mellett. De mindig ült ott valaki, tolakodni kellett, furfangosnak lenni, könyökölni. Ez nem az én stílusom.
Egyszer azonban, mikor ebédidő volt, s mindenki a csirkecombot rágcsálta a padon, üres lett a hely. Szétnéztem: most odamehetek. Ha elküldenének, kikönyörgöm, hogy legalább ebédidőben ülhessek ott, aztán visszamegyek a csúszdához.
Így is tettem. Nagy bátorság kellett hozzá, de addigra már éreztem magamban annyi erőt, hogy megtegyem: egyébként is, már én voltam a rangidős, a többi gyerek még csak most jött ide.
Egy nagyon szép és kényelmes hintát választottam. Láncon függött és háttámlája is volt: biztonságosnak tűnt. Mikor felültem rá, ott termett egy kisfiú, velem egyidős lehetett.
- Lökjelek? - kérdezte.
- Igen - feleltem, és még mosolyogtam is.
Ő mögém állt és lökni kezdett. A levegőbe szálltam, éreztem az erő és békesség fuvallatát. Megnyugodtam: megtörtént. Meg mertem tenni. Megcsináltam! Fent vagyok!
- Nem félsz? - kérdezte.
- Nem, azt hiszem, nem - feleltem.
- Mert akkor magasabbra löklek - mondta, s egyre nagyobbakat tolt a hintán, s én felgyorsultam és élveztem a szabadságot, a napsütést, a szellőt, a madarak csicsergését, az egész tavaszt, az életet, mindent. Jó volt.
- Magadat is tudod hajtani - mondta a kisfiú, majd fogta magát és a mellettem álló üres hintába ült. - Megmutatom.
S elkezdett a lábaival kapálózni, s a hintája mozogni kezdett... Én utánoztam, s lám, igen, a hinta olyan tempóban szállt, amit én alakítottam ki. Billegtem előre-hátra, szabadon, lazán, s a hinta velem együtt mozgott. Boldog voltam, nevettem.
A kisfiú magáról kezdett mesélni. Elmondta, hogy Gábornak hívják, igazából Gábrielnek, de ezt nem mindenkinek mondja el. Ez az ő titka. Sokat mesélt még magáról, rólam is kérdezett, kedves, érdeklődő volt.
Egy idő után átnyúlt hozzám, megfogta a kezem, s én rájöttem: így is lehet - ketten egyszerre hintázni két külön hintában, mégis együtt mozogva, természetesen, biztonságban. Csodálatos élmény volt, olyan, amit a csúszdán sosem tapasztaltam.
Ha beszélgetni támadt kedvünk, akkor megálltunk, összetekertük a láncokat, dumáltunk, és végül pörögve kigubóztunk. Sok ilyen apró trükköt mutatott még.
Ketten voltunk. A többiek tiszteletben tartották és nem is jöttek oda közelünkbe, senki sem kérte, hogy szálljunk ki a hintából. Alaptalan volt a félelmem.
Jó volt minden. Teltek a napok, hetek, hónapok. És én még mindig itt ülök vele, az angyalommal, a megmentőmmel, Gábrissal (én így hívom) a hintán, és nevetünk, beszélgetünk, játszunk, segítjük és tanítjuk egymást. De bármikor változtathatunk, ha megunjuk. És libikókázni is eljön velem, ha akarom. És a légvárba is ugrálni, ha tombolni lesz kedvem. Vagy sétálni, fagyizni, hattyúkat etetni a játszótér melletti kis tóhoz.
Boldog vagyok. Lököm a hintát. Szállok!!!
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
