A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 4., péntek

Kristóf

Nevem Bordódi Kristóf. Régóta élek ebben a faluban. Reggeltől estig dolgozom a réteken, kaszálok, betakarítok, etetem az állatokat. De nem vagyok boldog. Úgy érzem, hogy valami nagy tettet kell végrehajtanom, nem élhetem le úgy az életem, hogy egész nap ki se megyek a faluból. Itt mindenki ismer, mindenkit ismerek.

Szegény anyámnak és mátkámnak nem merek beszélni terveimről. Ők túlságosan féltenek. Nők. Gondomat viselik. Adnak enni, ha éhes vagyok. Ha szomjas, megitatnak. Mindig azt teszik, amit kell, ami a helyes. De én ezt már unom. Valahol, mélyen, legbelül érzem, hogy többre vagyok hivatott.

Ne érts félre, szeretem a mátkámat. Nem tudnék nélküle élni, mégis azt érzem, itt kell hagynom őt, hogy megbecsüljön, hogy felnézzen rám. Jobb emberré kell válnom, igazi férfivá, kihívást keresni. Új szemszögből nézni a világra. Nem maradhatok örökre itt, a faluvégi tanyában állatokat etetve. Kell valami, ami mozgat, a cél, amiért érdemes élni.

Szerelem? Nekem megadatott.

Béke? Nyugalom? Egész nap ez van, csönd. Nem tudom értékelni.

Pénz? Ugyan minek? Itt elkölteni se lehet.

Valami több kell. Harc, mozgás, indulás, lendület! Valami, ami miatt büszke lehetek magamra.

Felfelé szállnék tüzes paripán, fel az égbe, hol nincsen határ. Feljutni, és elérni a célt, valamit, amitől több leszek: a kincsemet.

Holnap megmondom anyámnak és a mátkámnak. Igen, holnap indulok. Bátor vagyok. Büszkék lesznek rám. Nem, nem kell félteniük. Hazatérek. Győztesen, dicsőségesen. Több vagyok, mint amit bennem látnak. Velem van minden földi és égi teremtmény.

Döntöttem. Indulok.


"Óh, hiába minden, hiába, kár,
Bordódi Kristóf nincs itthon már.
Elment, mert elvitte álma, a tűz..."
Borongós ég alatt lépdel a szűz.

Hosszú az éjjel, mindenütt árny,
Elvágtatsz, lovad két fekete szárny...
Nem látom többé a férfit, hogy él,
Tomboljon vihar, fújjon a szél!”

Hatalmas felhő árad szét már,
Sötétlik, magaslik, mint végmadár.
Nem látszik semmi, csak villanó fény,
Felhők közt Kristóf repül, szegény.

Egy csattanás, dörgés, tomboló szél,
Lent a lány látja, szíve úgy fél.
Szerelme tűzlova most porlott szét,
Kristóf hanyatlik, minden csak ég.

Lehull a földre, lelke fent jár,
Lent a lány látja, mozdulva áll.
Szeméből könnyek hullanak, ár,
Szűz teste nem bírja, elfáradt már.

Kristóf a házban fekszik helyén,
Körötte gyertyák, mind hófehér.
Fehérlő fényben fekete gyász,
Ember, gondold meg, miket kívánsz!


Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2017. július 7., péntek

Füves

Délután három óra volt. Kint játszottak a gyerekek a füvesen, a focipálya mögött, az iskola hátsó udvarán. Tűzött a nap, a hőséget csak a fák árnyékában lehetett elviselni. A tanév a végéhez közeledett, már nem voltak leckék. A tanítónők is bágyadtan ültek a hűvösben egy padon, nézték a játszadozó kis elsősöket. Beszélgetni sem volt erejük, mintha már minden szót, mondatot elmondtak volna.
A lány a barátnőivel főzött épp. Füveket, gazakat, virágokat tépdestek, belerakták egy műanyag tálba, ami évek óta ott hevert a füvesen, talán a szomszéd öregasszony dobta át a kerítésen valamikor nagyon rég, hogy aztán generációk sora játszhasson vele. A lány legalábbis így képzelte. Találtak egy botot is, az lett a fakanál, azzal keverték össze a hozzávalókat. Nagyon belemerültek a játékba. 
Ma a kedvencét főzték: a pitypangos levest. A zöld levelek közül kiviláglott a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. De víz is kellett. A lány felállt, hogy hozzon. 
Messzebb volt a kerti csap, a füvestől balra,  a homokos részen. A lány levetette szandálját, mezítláb sétált el a forróságban odáig, kezében a tállal. Megnyitotta a csapot, alátartotta kezét, lábát, hogy felfrissüljön. Tudta, hogy a tanító nénik majd leszidják, ha saras lesz, de nem érdekelte. Jólesett a víz a nagy melegben, előbb langyosan folyt, majd végül hideg lett. Ivott belőle, meglocsolta nyakát is, a vízcseppek csiklandozták a tarkóját. Mosolygott. A pólója is csuromvizes lett, de ez sem érdekelte, boldog volt.
Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha apja motorja zúgott volna fel, ezer közül is megismerte a berregését. Felpillantott. Az iskola kerítése előtt épp most fékezett le egy motoros, fehér bukósisakban, tanácstalanul nézegette a bejáratot. A kapu zárva volt, mivel mindenki a füvesen játszott, így nem tudott tovább menni. 
A lány szíve vadul kalapálni kezdett. Integetett, kiabált: "Apa, apa!!!" Szaladni kezdett felé, a csapot sem zárta el, de a férfi messze volt, nagyon messze. A füvest bámulta. "Vegyél észre, itt vagyok, apa!!! Vigyél haza!!! Apa!!! Vigyél haza!" 
Érezte, hogy hangja nem jut el hozzá a motorzúgáson át. Mégis kiabált rendületlenül. Szaladt, úgy ahogy volt, mezítláb, át a homokos területen, már a betonos részhez ért, futott apja felé. "Apa, apa! Itt vagyok!!!" Ám a férfi nem nézett arra, nem vette észre. Felbőgött a motor, még reménytelenebb lett a helyzet. Lassan hátrálni kezdett a motoros, mintha hiábavaló lenne itt ácsorognia, megfordult, gázt adott és elindult. Hazament. A motor zúgása belehasított a nyári délután csendjébe, még a füvesen is hallották. 
A lány megállt. "Apa, ne menj el! Vigyél haza, vigyél haza..." - nyöszörögte. Könnyei csorogtak végig az arcán, csiklandozták nyakát, orra folyt, de nem érdekelte. Sírt végeláthatatlanul, szíve majd' megszakadt bánatában. Jó lett volna, olyan jó lett volna, ha ma valami másképp történik, mint szokott. Ha ma elmehetett volna hamarabb. Ha ma nem kellene egyedül hazasétálnia, hanem apja jönne érte, motorral, ha hazavitte volna vagy fagyizni! Ha észrevette volna, ha megérezte volna, hogy hol van, olyan jó lett volna... Olyan jó... 
Szomorúan ballagott vissza a füvesre. 
- Úristen, mi történt? Hogy nézel ki? Merre jártál? - hördültek fel egyszerre a tanító nénik, s ő nem tudott megszólalni. Leült a fűre, a letépdesett gazak, virágok közé, s arcát kezébe temetve sírt, könnyei úgy folytak, mint a nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak.  A füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.


Délután három óra volt. A gyerekek ilyenkor kint játszottak a füvesen, jól tudta. Tűzött a nap, a hőséget csak a hűvös, árnyékos szobában lehetett elviselni. Ő mégis úton volt. Ez a nap más volt, minden másképp történt, mint szokott. Csak délig dolgozott, utána megebédelt az üzemi konyhán. Ma a kedvencét főzték: spenótot tükörtojással. A gyerekkorát idézte fel. Mindig is tetszett neki, hogy a zöld levelek közül kiviláglik a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. Jóízűen megette.
Délután hivatalos ügyeket kellett intéznie. A városban rohangált fel-alá motorral. Volt pár elmaradása, egy kivételével mindet elintézte. Az utolsóhoz már nem volt kedve, tudta, hogy a főnöke majd leszidja, de nem érdekelte. Kitalálta ugyanis, hogy meglepi a lányát, elmegy érte az iskolához, és hazahozza motoron. Talán fagyizni is elviszi. 
Mikor odaért az épülethez, a kaput zárva találta. Nézett a távolba, át a kerítésen, a futkározó gyerekeket leste, hátha meglátja őt a lánya. Messze voltak, nagyon messze. Fütyült volna a megszokott jellel, de tudta, nem hallják. Felbőgette a motort, hátha így felfigyelnek rá, de senki sem mozdult. A tanítónők a padon üldögéltek, nézték a játszadozó kis elsősöket, nem is beszélgettek egymással. 
Elszontyolodott. Nem sikerült a meglepetés, hiába is ácsorogna itt tovább. Lassan hátrálni kezdett és hazaindult.
Azon gondolkodott, hol lehetett a lánya, miért nem vette észre, hogy jött érte, hiszen ezer közül is megismerte a motor berregését. Biztos nagyon belemerült a játékba. Elképzelte az ő kis tündérét, aranycsillagát, amint főz, tépdesi a kis virágokat, kotyvasztanak a lányokkal valamit, főzik az ebédet a füvesen, a fák árnyékában. Biztos nekik is melegük van, mosolygott.  Ő is izzadt a nagy melegben, folyt róla a víz, csuromvizes lett a pólója, de nem érdekelte. Boldog volt. 
Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha egy kocsi bőgött volna fel... Oldalról, a kis utcából elsőbbségadás nélkül száguldott felé az autó. "Balra kellett volna néznem!" - villant át az agyán. Szíve vadul kalapálni kezdett, majd következett a csattanás... 
Mintha messziről, távolról nézné az egészet... Úgy tűnt, a város hírhedt drogdílere áll felette, a Füves, ahogy az emberek hívták. Nem tudta, mi történik. Csak azt érezte, hogy olyan jó, hogy a lánya nincs itt, hogy nem ült mögötte a motoron, hogy neki nem kell ma elmennie, hamarabb, hogy nem viszi haza. Nem viszi Haza. Olyan jó...
Az emberek összeszaladtak a zajra. 
- Úristen, mi történt? - hördültek fel egyszerre, s ő nem tudott megszólalni. Lelke fent járt már az égi mezőkön, a fenti füvesen, szívéből úgy folyt a vér, mint egy nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak. A Füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.



Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2016. december 12., hétfő

A 12-es

Még 11.-ben elment egy jósnőhöz a barátnőjével. Csak úgy, kíváncsiságból. Sokat nem várt tőle, de ki akarta próbálni. Egy fiatal cigánylány fogadta őket a panellakásában. Amíg a barátnőjének jósoltak, addig ő kint várakozott a konyhában. Unta magát. Nem találta túl misztikusnak a helyzetet. Többet várt. Mindenhol hétköznapi dolgok: kávéfőző, cumisüveg, tányéralátétek. Sehol egy fekete macska.

Mikor sorra került, üvölteni kezdett a gyerek a másik szobában. A cigánylány felkelt, behozta, ölébe vette, szájába dugta a cumisüveget.
- Nem zavar, ha így jósolok? - kérdezte rávillantva fehér fogait. 
De, zavarta, de nem mondta.

A cigánylány fél kézzel pakolni kezdte a kártyákat. 
- Szerencsés leszel pénzügyekben. Jó munkád lesz - mondta. 
Ő nem értette miből látja ezt, de próbálta elhinni. Egyetemre vágyott, talán tanár lesz. Bár azok nem keresnek jól. Mindegy. Az egyetem akkor is fontos. Ebben hitt.
- A szerelemben viszont nem sok jó vár rád. Korán véget érnek a kapcsolataid - mondta, miközben lerakott egy kártyát a többi mellé. Kaszás alak állt rajta...
A Halál kártya! Ettől félt. Félt, hogy ez jön ki. Elhomályosult minden, nem is figyelt már a cigánylányra, csak annyit érzékelt a jóslatból, hogy ő meghal, mielőtt még igazán szerelmes lenne. Hát bekövetkezik... Hogy utána mi történt, nem is tudja. Most már csak erre gondolt: a korai halálra.

Fél óra múlva fizettek és elmentek. Barátnője vidáman csacsogott hazafelé.
- Neked is gazdag férjed lesz? És sok gyereked? Képzeld, nekem azt is mondta, hogy kertes házban fogok lakni és sokat utazgatok majd. Tök jó, nem? Gyere, fagyizzunk! Meghívlak.
Ja, tök jó... neki ... persze, de lehet, hogy én hamarosan meghalok - gondolta. Majd átrohantak a forgalmas úttesten a szemközti fagyizóba. 

Másnap elment egy ezoterikus boltba kártyát venni. Saját magának akart jósolni. Két kézzel. Odafigyelve. Nem úgy, ahogy ez a cigánylány csinálta. Talán nem is igaz, amit mondott. 
Egy vastag kártyacsomagot választott, otthon azonnal kibontotta. Egyből a Halál kártyát kereste. Megtalálta. De itt nem kasza volt a kezében, hanem zászló, és lovon ült. Nem is értette. A többi lap sem volt ismerős. Rájött, hogy ez nem olyan kártya, amit a cigánylánynál látott. Csalódottan tette félre a csomagot. Már nem volt kedve jósolni.

Egy év telt el. Szorgalmasan tanult, készült az érettségire. Magyartanárnak jelentkezett az egyetemre, kellettek a pontok. Nagyon izgult a szóbeli előtt. Gondolta, húz egy kártyát, megtudni, mi vár rá. Addigra már jártas volt a Tarot-ban. A XII-t húzta. Az Akasztott embert. Egy lépésre a Haláltól. Megijedt. Tudta, nem sikerül a vizsga. Átsírta az éjszakát.

Másnap fáradtan, karikás szemekkel, reményt vesztve állt a bizottság elé. Már minden mindegy volt. Remegő kezekkel húzta ki a borítékot a kupacból, a tanárok hiába mosolyogtak rá kedvesen. Csáth Géza művészete, 12. tétel. Az egyik kedvence volt. Elmesélte A kis Emma történetét, azt, hogyan akasztották fel először a kutyákat, majd a főszereplő kislányt a barátai. Mesélt Freudról, a tudatalatti hatalmáról, az ösztönökről. Dicséretet kapott feleletéért és maximális pontszámot.

Örülnie kellett volna, de nem tudott. Nem értette, miért nem történt tragédia. Hiszen a kártya sosem hazudik. Vagy mégis? Lehet, hogy nem mond mindig igazat? Hisz nem volt ebben az érettségiben semmi rossz, sőt! És ha így van, akkor talán a cigánylány jóslata sem igaz? Nem fog korán meghalni? Mégis lesz férje, gyereke? Ezen tűnődött hazafelé a buszon. Néha már mosolygott is...

Otthon első pillantása a kihúzott kártyára esett: XII. 12. Tizenkettő. Mint a tétel száma! Megfordult vele a világ! Ó, hát mégis! Mégis??? - gondolta, majd ájultan esett össze egyedül a szobában kezében az Akasztott emberrel, egy lépésre a Haláltól...




Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)