Élt a világon egy lány, magányosan, egyedül. Az erdő közepén lakott egy szép, takaros kis kunyhóban. Ritkán látogatták. Napjai egyformán teltek.
Reggel, mikor felkelt, kipillantott az ablakon, meglátta a napfényt és hálát adott mindazért, amije van. Megmosdott a közeli patakban, haját befonta, felvette egyszerű, hosszú ruháját, vállára kendőt borított, majd útnak indult. Bement a sűrű erdőn át a faluba, ahol a munkáját végezte. Sokat kellett gyalogolnia, de boldog volt, mert az erdő csöndje, a friss, zöldellő levelek, az útját kísérő mókusok megnyugtatták.
Napközben tanított. Írásra-olvasásra oktatta a kisgyerekeket. Öröm csillogott a szemében, mikor látta fejlődésüket. Délután a kis nebulók körbeülték, s ő mesélt nekik... Mindegyik történet ugyanarról szólt. Hogy valahol egy kis erdő közepében él egy szegény lány, akihez egy napon ismeretlen vándor tér be. A lány enni-inni ad neki, s szállást éjszakára. Tudja, hogy ez a helyes. S másnap reggel, mikor a napfény első sugarai besütnek az ablakon, a megfáradt vándorból erős, csillogó szemű, csodálatos férfi válik. Kiderül, hogy ő nem más, mint a király fia, a trón várományosa, a szép szőke herceg, akit a gonosz boszorkány irigységből elátkozott. Addig kell vándorolnia, míg meg nem találja a szépséget, a jóságot és az igazságot a világban. A herceg érzi, vándorlása véget ért, mert ebben a kunyhóban mindhárom jelen van. Megvallja szerelmét a lánynak, és még aznap a palotába lovagolnak, ahol megtartják az eljegyzést. Ám a gonosz boszorka újabb tervet eszel ki, hogy meggátolja a férfi boldogságát. Fekete hattyúvá változtatja a lányt, így meghiúsul az esküvő. A király összehívja bölcs tanácsadóit szerte az országból. Mágusok, látók, kártyavetők, csillagfejtők jönnek a világ négy tájáról, hogy megmondják a királynak, mit tegyen. Mindegyik ugyanazt javasolja: a fiúnak is hattyúvá kell változnia, csak így lehetnek együtt kedvesével... Az éjjel megtörténik a varázslat. A szőke hercegből hófehér, gyönyörű madár lesz. Reggel a lánnyal együtt visszarepülnek a kis erdőbe, s a kunyhó melletti patakban telepednek le. Ismét szépség, jóság ragyogja be a tájat igaz szerelmüktől. Egy napon át vidáman, önfeledten játszanak, csapkodják a vizet szárnyaikkal, tollukon megcsillannak a vízcseppek, a nap rájuk süt, s mosolyog örömében. Ám a boldog hattyúpár híre a gonosz boszorkányhoz is eljut. Az éjjel - immár harmadszor - megátkozza a herceget, s lányt visszaváltoztatja emberré. A jósok, varázslók azonban a tiszta szívvel létrehozott mágiájukon már nem tudnak módosítani, a herceg hattyú marad örökre, hogy jelképezze a szépséget, a jóságot és az igazságot.
Így ért véget a mese. Ki tudja, miért ezt a történetet mesélte napról napra a lány a gyerekeknek? Ki tudja, mire gondolt ilyenkor? Ki tudja, mi volt az ő szívében? Csak a Jóisten talán.
Este újra nekivágott az erdőnek, átkelt a magas fákkal borított tisztáson, hallgatta a mókusok futkározását, a szellők susogását. Útközben begyűjtött pár gyógynövényt, füvet, virágot, hogy szirupot, kenőcsöt készítsen belőlük. Ismerte a természetet, az erdők, mezők, nádasok, a tavak-folyók törvényét, mintha velük együtt lélegzett volna, mintha ő is közéjük tartozna. Tudta azt is, hogy újhold van, így már korán reggel kirakott egy lámpást a lócára a ház elé, hogy majd utat mutasson neki a sötétben. Ment, ment egyenesen előre. Tudta, hogy figyelik, hogy a patakból egy hófehér, gyönyörű hattyú pillantása kíséri minden lépését. Érezte. Ő azonban nem nézett, nem nézhetett rá, mert meghasadt volna a szíve fájdalmában.
Szemeit mereven előreszegezte az ajtófélfára, az ajtófélfán feszülő három tőrre. A tőrökre, melyek minden egyes hazatértekor mintha a szívébe döftek volna. Maga rakta ki azokat a bejárathoz, hogy figyelmeztessék arra, a világon minden mulandó. Bármikor elvághatják sorsunk fonalát. Éppen ezért úgy kell élnünk, hogy észrevegyük életünkben a szépet, cselekedjük a jót és higgyünk abban, hogy van igazság a földön.
A lány bement a házba, lerakta a batyut, melyet cipelt, belenézett a tükörbe, szemébe, lelke mélyére, rámosolygott megfáradt arcára. Letört egy kis kenyérdarabot, a tenyerébe tette, majd kilépett az ajtón. Odakint minden csendes volt, a mókusok már aludtak, csak a tücskök ciripeltek. Csillagok ragyogtak fent az égen, lágy szellő fújdogált. A lány sóhajtott egyet. Odasétált a hattyúhoz, felé nyújtotta kezét, megetette a madarat, megsimogatta a tollát. Utána szorosan átölelte a nyakát, és dúdolni kezdett neki tisztán, halkan, ahogy a szívéből jött. Elénekelte a hattyú dalát.
(Kép: Ann Moura: Green Witch Tarot - 3 of Athames)
