Apám
imádott ultizni. Minden héten egyszer, hétvégén átment a szomszédba és
zsugáztak. Piros ász oszt, nem oszt. Betli, durchmars, redurchmars! Ez éltette.
Gyerekkoromban mi is vele tartottunk, és játszottunk a szomszéd fiúkkal,
anyámék meg beszélgettek. Így teltek a szombat esték.
Hétköznap
munka után meg a szőlő volt soron. Nyitás, metszés, horolás, kötözés, szüret. E
körül forgott minden. Apám büszke volt a szőlejére, meg a belőle készült borra.
Magunk préseltük, emlékszem, a mustból mindig ittam én is. Később már eladtuk a
gyümölcsöt, nem volt idő ezzel is pepecselni.
Vasárnaponként
meglátogattuk a mamát. Egyszerű, kedves özvegyasszony volt, csupaszív, olyan
rétessütős, templombajárós. Szerette a Jóistenként. Ezen mindig csodálkoztam.
Élettörténetét megismerve arra a következtetésre jutottam, hogy a Jóistenke
viszont nem szerette őt, mert akkor nem zúdított volna rá annyi bajt. A
világháborús borzalmakat, a fronton elesett édesapát, a beteges férjet, a két
hónaposan meghalt elsőszülött fiút, és az idő előtt eltávozó másodikat, apámat.
Így éltünk,
ilyen gyökereim vannak. Ebből kellene fát nevelnem - vagy legalább egy
termékeny szőlőtőkét, egy boldog életet.
Ehhez mindig jó tanácsokkal láttak el az őseim. Legjobban az számított, hogy jól menjek
férjhez. Apám azt akarta, hogy mindenképp olyat válasszak, aki tud ultizni,
mert akkor lesz partnerük a kártyázáshoz, anyám beszáll harmadiknak. És a
páromnak szőleje is legyen, mert akkor több lesz a bor is. A megművelésbe majd
besegítenek. A mama vallásos férjet szánt nekem. Lehetőleg lelkész legyen, azok
nagyon szépen tudnak beszélni. De mindenképp járjon templomba, evangélikusba,
mert én is az vagyok, és abból csak baj van, ha a férfi más vallású.
Anyám nem
mondott semmit, csak azt tanácsolta, olyat válasszak, aki szeret.
Én meg
álltam tanácstalanul, ez bizony nehéz lesz, mert az nem derül ki egy első
beszélgetésből...
Húsz éven
át kerestem hát azt a férfit, aki evangélikus, szőleje van és tud ultizni. A
férfit, akit lerajzoltak nekem, s aki nem is az én képzeletem szülötte volt,
hanem az övéké. Az ideált. A férfit, akit ők akartak - maguknak.
Nem
találtam rá.
Először a
házat adtuk el, elköltöztünk, aztán a földet, végül már templomba se jártunk, a mamám a rádióban tudta csak hallgatni az istentiszteleteket. Sic transit gloria
mundi, így múlik el a világ dicsősége…
Végül őket
is elvesztettem, egyedül maradtam. Értelmét vesztette minden. Minden.
Ma
üvöltenek bennem a kérdések: Miért? Miért nem sikerült megfelelnem nekik? Miért
akartam megfelelni nekik? Honnan tudták, mi a jó nekem? Mit akartak tőlem? Mit
akartam én? S mit akarok most? Miért nem mondja meg senki, mit tegyek?
Nincsenek válaszok. Feleslegessé váltak kritériumok, nincs kinek megfelelnem. Nem tudom, mi az a három legfontosabb dolog, ami
feltétlenül meg kell, hogy legyen a férfiban, aki a férjem lesz. Nem tudom, mit
keressek. Egyedül kell döntenem, magamnak kell megfelelnem. Felnőttem.
S fel kell tennem a kérdést: ÉN mit
akarok? Ideje lenne húsz év után rájönnöm. De azt hiszem, olyan valakit, aki
szeret. S ha a Jóistenke megsegít, meg is találom. Benne van a pakliban...
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
