Fáradtan húzta le lábáról a csizmát. Szinte minden mozdulat kínszenvedés volt. Alig várta, hogy ágyba kerülhessen végre.
Levette a piros kabátot is magáról, egy lendülettel a sapkáját is lerántotta, szemüvegét lerakta a konyhapultra. Közben jajgatott. Feltekerte a fűtést.
Elcsoszogott a WC-ig. Letolta nadrágját, elgémberedett ujjai miatt alig bírta kikapcsolni rajta az övet. Leült, sóhajtott egyet. Kezébe fogta a reggeli újságot, de nem volt ereje olvasni, inkább csak újra átlapozta. Nem érdekelte belőle semmi. Ami volt, elmúlt. Nyújtózott egyet.
Felállt, meghúzta a kallantyút, majd a fürdőszobába cammogott, hogy kezet mosson. A tükörbe nézve megállapította, milyen karikásak a szemei, és nincsen bennük fény. "Hiába, öregszem" - gondolta, és alig észrevehetően elmosolyodott. Nem tudta eldönteni, mosson-e fogat, vagy még vacsorázni fog. Eszébe jutott, hogy a szatyorban maradt még pár darab szaloncukor. Kirázta a hideg.
Elzárta a vizet, ösztönösen, majd a hűtőhöz ment a konyhába. Belenézett: csemegeuborka, ketchup, margarin és egy vöröshagyma volt benne. Elfelejtett kenyeret venni, pedig egész nap az áruházban ácsorgott. Hát akkor ma sem vacsorázik. Jobb is lenne tényleg azonnal ágyba bújni.
A szobájába vonult, bekapcsolta a tévét. A híradó ment az egyik csatornán, másikon egy sorozat, a harmadikon valami beszélgetős műsor. Nem volt kedve tovább nyomogatni a távirányítót, a hang is zavarta. Inkább kikapcsolta a készüléket.
"Fürdeni kellene" - gondolta, s újra a fürdőszobába indult, hogy levetkőzzön.
Ekkor hallotta, hogy valahol csörög a mobilja. Nem emlékezett rá, hogy hova tette. Talán a szatyorban van a szaloncukrok mellett, kint a konyhában. Odavonszolta magát.
Ismeretlen szám volt a kijelzőn. Egy percig gondolkodott, felvegye-e, valóban őt keresik-e. Ilyenkor már illetlenség valakit zavarni. Remélte, elhallgat a készülék, de nem így lett. Próbálta kinyomni, vagy lenémítani, de tévedésből felvette.
Egy halk, félszeg női hang szólt bele:
- Halló, a télapóval beszélek?
Káromkodni lett volna kedve. Este 9 óra. Igaz, hogy még december 6-a van, de akkor is, lejárt a műszak. Biztos szívatja valamelyik másik az áruház emeletéről. Mégis... ez a szó, megütötte a fülét, furcsa volt: Télapó. A rendszerváltás óta mindenki kínosan ügyel arra, hogy mikulást mondjon...
- Igen - nyögte ki kínkeservesen, fáradtan.
- Dolgozik még?
- Nem! - mondta olyan hangosan és ellentmondást nem tűrően, ahogy csak tudta.
A vonal túlsó végén fáradt, lemondó sóhajtást hallott, olyat, amilyet a pótvizsgázó diákok hallatnak, mikor megtudják, hogy ismét elégtelen lett a dolgozatuk. Fájdalmas volt.
- Miért? Mit szeretne? Talán reklamálni akar? Nem azt kapta, amit kért? - szólt bele még mindig indulatosan, hiába, idegesítette ez a nő. Majd biztos bepanaszolja az áruház vezetőjénél, hogy átverte, valami bóvlit dobott a táskájába, vagy a gyereke elhagyta a műanyag kismackót, amiből több száz lett kiosztva a délelőtt folyamán, s most könyörögne egyért.
- Nem kaptam semmit. Semmit. Idén se - szipogta a nő halkan. - Azt hittem, még estig ideér... talán..., de akkor nem. Nem tévedés. Idén se. Senkitől. Köszönöm. Elnézést a zavarásért. Jó éjt. - Majd kinyomta a telefont.
A férfi az elsötétülő kijelzőre bámult. "Még ilyet! Ezért felhív? Hogy dolgozom-e még? Hát, ha nem kapott ajándékot, nem kapott. Így járt. Amúgy is csak kamuzik. Ezen a napon mindenki kap valamit, mindenkinek van valakije, ha más nem szomszédja, főnöke. Különben is, a kávézókban, trafikokban, fodrászatokban adnak szaloncukrot, a plázákban meg ingyen osztogatnak csokimikulást a vásárlóknak. Jó, lehet, hogy csak 5000 Ft feletti vásárlás esetén jár, de jár... Télapó... Még ilyet! Hülye picsa."
Dohogva ment vissza a fürdőszobába. Megint kinyitotta a csapot, belenézett a tükörbe. Megkeseredett arc nézett vissza rá, baleknak és boldogtalannak érezte magát. 40 év fájdalmát vélte felfedezni vonásain, eszébe jutottak saját csalódásai, a válása, az alkalmi munkái, a reménytelen magány... Elzárta a csapot. Bement a szobába, bekapcsolta a számítógépet. Ritkán használta, nem érdekelte különösebben, csak a fia miatt vette meg, hogy hétvégenként, ha itt van, játszhasson rajta. A keresőbe beírta, hogy tudakozó. Aztán kisétált a konyhába, mert a mobilt ott hagyta...
"Tiszta hülye vagyok" - gondolta, de azért megnyitotta a hívásnaplót. Begépelte a számot. Szerencséje volt, kidobott egy nevet: Németh Gréta, Rózsa utca 8.
"Furcsa neve van, de szép..."- állapította meg. Az órára pillantott. Mindjárt fél 10. Elinduljon? Van értelme? "Áh, hülyeség az egész." Kikapcsolta a gépet. Csönd volt, a halk zúgás is megszűnt. Kinézett az ablakon. Nem esett a hó, hiába várták, a faágak fagyosan, csupaszon meredtek a sötét semmibe. Embertelennek tűnt a világ.
- Bassza meg! - kiáltott fel.
Kiment az előszobába, felrángatta a csizmáját, a piros kabátja helyett azonban feketébe bújt, az melegebb volt. A sapkát és a szemüveget ott hagyta, nem akart nevetséges lenni. A konyhában felnyalábolta a szánalmasan vékony nejlonzacskót, benne a pár szem szaloncukorral. Egyet kivett, megette. Kókuszos volt, utálta.
Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót. Kereste a kocsikulcsot, de bent felejtette, nyilván a piros kabát zsebében, így hát gyalog indult útnak. Nem volt messze a Rózsa utca. Gyerekkorában sokat biciklizett arra.
Tíz perc alatt odaért. A ház ablakain a redőny le volt eresztve. Nem szüremlett ki rajta fény. A kis, kovácsoltvas kerítéskapun könnyen át lehetett volna mászni, de nem akart feltűnösködni, sem megerőltetni magát. Gyors mozdulattal összecsomózta a nejlonszatyor két szárát és a kilincsre akasztotta, belülre. Innen talán nem viszik el. Megszámolta, épp öt szaloncukor volt benne. Zselés is. Pár percig még álldogált, várta, történjen valami. Az jutott eszébe, miért nem hozott valami tollat, vagy papírfecnit, vagy valamit, amire ráírhatta volna: "Szeretettel - a Télapó." Vagy valami hasonlót. Vagy talán az igazi nevét - Árontól. "Áh, minek? Hagyjuk, hülyeség!"
Gyorsan sarkon fordult, hazament.
Otthon újra levetkőzött, kibújt a csizmájából, de most frissen, fiatalosan. Egészen felpezsdült a lelke. Nem is volt éhes. Gyorsan beállt a zuhany alá, hajat is mosott, majd felvette a pólót, alsógatyát, lejjebb vette a fűtést, s lefeküdt.
"Jó, hogy elmentem..." - gondolta. "Legalább ő, Gréta kapott valamit a télapótól. Évek múltán, újra. Nem úgy, mint én... Mindegy. Én hétvégén úgyis kapok valamit. Ha itt lesz Gergő, úgyis belecsempész majd egy csokimikulást a csizmámba, ismerem... Jó lesz. Na, jó éjt, aludjunk... Jó éjt, Gergő! Jó éjt... Gréta..." S azzal már aludt is.
Másnap reggel 7-kor az sms hangjára ébredt. Egyetlen szó állt az üzenetben: KÖSZÖNÖM! Így, csupa nagybetűvel.... S mellette ugyanolyan erővel ott virított még valami, egy szimbólum, ami nem hagyta nyugodni: egy piros kis szív...
Áron felült az ágyban, s megnyomta a hívás gombot...
Ekkor hallotta, hogy valahol csörög a mobilja. Nem emlékezett rá, hogy hova tette. Talán a szatyorban van a szaloncukrok mellett, kint a konyhában. Odavonszolta magát.
Ismeretlen szám volt a kijelzőn. Egy percig gondolkodott, felvegye-e, valóban őt keresik-e. Ilyenkor már illetlenség valakit zavarni. Remélte, elhallgat a készülék, de nem így lett. Próbálta kinyomni, vagy lenémítani, de tévedésből felvette.
Egy halk, félszeg női hang szólt bele:
- Halló, a télapóval beszélek?
Káromkodni lett volna kedve. Este 9 óra. Igaz, hogy még december 6-a van, de akkor is, lejárt a műszak. Biztos szívatja valamelyik másik az áruház emeletéről. Mégis... ez a szó, megütötte a fülét, furcsa volt: Télapó. A rendszerváltás óta mindenki kínosan ügyel arra, hogy mikulást mondjon...
- Igen - nyögte ki kínkeservesen, fáradtan.
- Dolgozik még?
- Nem! - mondta olyan hangosan és ellentmondást nem tűrően, ahogy csak tudta.
A vonal túlsó végén fáradt, lemondó sóhajtást hallott, olyat, amilyet a pótvizsgázó diákok hallatnak, mikor megtudják, hogy ismét elégtelen lett a dolgozatuk. Fájdalmas volt.
- Miért? Mit szeretne? Talán reklamálni akar? Nem azt kapta, amit kért? - szólt bele még mindig indulatosan, hiába, idegesítette ez a nő. Majd biztos bepanaszolja az áruház vezetőjénél, hogy átverte, valami bóvlit dobott a táskájába, vagy a gyereke elhagyta a műanyag kismackót, amiből több száz lett kiosztva a délelőtt folyamán, s most könyörögne egyért.
- Nem kaptam semmit. Semmit. Idén se - szipogta a nő halkan. - Azt hittem, még estig ideér... talán..., de akkor nem. Nem tévedés. Idén se. Senkitől. Köszönöm. Elnézést a zavarásért. Jó éjt. - Majd kinyomta a telefont.
A férfi az elsötétülő kijelzőre bámult. "Még ilyet! Ezért felhív? Hogy dolgozom-e még? Hát, ha nem kapott ajándékot, nem kapott. Így járt. Amúgy is csak kamuzik. Ezen a napon mindenki kap valamit, mindenkinek van valakije, ha más nem szomszédja, főnöke. Különben is, a kávézókban, trafikokban, fodrászatokban adnak szaloncukrot, a plázákban meg ingyen osztogatnak csokimikulást a vásárlóknak. Jó, lehet, hogy csak 5000 Ft feletti vásárlás esetén jár, de jár... Télapó... Még ilyet! Hülye picsa."
Dohogva ment vissza a fürdőszobába. Megint kinyitotta a csapot, belenézett a tükörbe. Megkeseredett arc nézett vissza rá, baleknak és boldogtalannak érezte magát. 40 év fájdalmát vélte felfedezni vonásain, eszébe jutottak saját csalódásai, a válása, az alkalmi munkái, a reménytelen magány... Elzárta a csapot. Bement a szobába, bekapcsolta a számítógépet. Ritkán használta, nem érdekelte különösebben, csak a fia miatt vette meg, hogy hétvégenként, ha itt van, játszhasson rajta. A keresőbe beírta, hogy tudakozó. Aztán kisétált a konyhába, mert a mobilt ott hagyta...
"Tiszta hülye vagyok" - gondolta, de azért megnyitotta a hívásnaplót. Begépelte a számot. Szerencséje volt, kidobott egy nevet: Németh Gréta, Rózsa utca 8.
"Furcsa neve van, de szép..."- állapította meg. Az órára pillantott. Mindjárt fél 10. Elinduljon? Van értelme? "Áh, hülyeség az egész." Kikapcsolta a gépet. Csönd volt, a halk zúgás is megszűnt. Kinézett az ablakon. Nem esett a hó, hiába várták, a faágak fagyosan, csupaszon meredtek a sötét semmibe. Embertelennek tűnt a világ.
- Bassza meg! - kiáltott fel.
Kiment az előszobába, felrángatta a csizmáját, a piros kabátja helyett azonban feketébe bújt, az melegebb volt. A sapkát és a szemüveget ott hagyta, nem akart nevetséges lenni. A konyhában felnyalábolta a szánalmasan vékony nejlonzacskót, benne a pár szem szaloncukorral. Egyet kivett, megette. Kókuszos volt, utálta.
Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót. Kereste a kocsikulcsot, de bent felejtette, nyilván a piros kabát zsebében, így hát gyalog indult útnak. Nem volt messze a Rózsa utca. Gyerekkorában sokat biciklizett arra.
Tíz perc alatt odaért. A ház ablakain a redőny le volt eresztve. Nem szüremlett ki rajta fény. A kis, kovácsoltvas kerítéskapun könnyen át lehetett volna mászni, de nem akart feltűnösködni, sem megerőltetni magát. Gyors mozdulattal összecsomózta a nejlonszatyor két szárát és a kilincsre akasztotta, belülre. Innen talán nem viszik el. Megszámolta, épp öt szaloncukor volt benne. Zselés is. Pár percig még álldogált, várta, történjen valami. Az jutott eszébe, miért nem hozott valami tollat, vagy papírfecnit, vagy valamit, amire ráírhatta volna: "Szeretettel - a Télapó." Vagy valami hasonlót. Vagy talán az igazi nevét - Árontól. "Áh, minek? Hagyjuk, hülyeség!"
Gyorsan sarkon fordult, hazament.
Otthon újra levetkőzött, kibújt a csizmájából, de most frissen, fiatalosan. Egészen felpezsdült a lelke. Nem is volt éhes. Gyorsan beállt a zuhany alá, hajat is mosott, majd felvette a pólót, alsógatyát, lejjebb vette a fűtést, s lefeküdt.
"Jó, hogy elmentem..." - gondolta. "Legalább ő, Gréta kapott valamit a télapótól. Évek múltán, újra. Nem úgy, mint én... Mindegy. Én hétvégén úgyis kapok valamit. Ha itt lesz Gergő, úgyis belecsempész majd egy csokimikulást a csizmámba, ismerem... Jó lesz. Na, jó éjt, aludjunk... Jó éjt, Gergő! Jó éjt... Gréta..." S azzal már aludt is.
Másnap reggel 7-kor az sms hangjára ébredt. Egyetlen szó állt az üzenetben: KÖSZÖNÖM! Így, csupa nagybetűvel.... S mellette ugyanolyan erővel ott virított még valami, egy szimbólum, ami nem hagyta nyugodni: egy piros kis szív...
Áron felült az ágyban, s megnyomta a hívás gombot...
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
