Edit felhúzza a redőnyt. Beszüremlik a fény. Hajnalodik. Fáj a fejem, talán az este megivott fél üveg bor miatt...
Tegnap, a borozás előtt egy előadáson voltunk. A szent helyekről, a csodálatos kertekről, Isten tökéletes világáról volt szó.
A kert szimbólum: a léleké. A virágos kert: a virágzó életé. A gazos, elhanyagolt kert a szétszórt, szer-telenül élő ember életéhez hasonló.
Azért írom így, mert a szer elem. Az ötödik elem a föld, a víz, a tűz és a levegő mellett. Tudjátok, etet. Táplál. Általa lesz egység a világban.
A világ is egy kert. Isten kertje, Édenkert. Benne vannak a virágok. Amik a szerelmet jelképezik. (Jaj, tényleg, emlékszem, megfogadtam, hogy holnaptól mindig lesz friss virág a lakásomban!) A virágok mellett ott van a termékeny méh. Ami beporoz. És lesznek belőle kis virágok. :) Amik valójában nagy világok. Fények. Szerelem. Az meg boldogság.
De vannak fák is. Amiknek van fent koronájuk, középen törzsük, lent meg gyökerük. Ők valójában az emberek - korona- és gyökércsakrával. Amint fent, úgy lent. Középen meg a törzs. Ami mellesleg nem törhet derékba. :)
És ezt az őseink mind tudták. Még verseket is írtak róla. Vörösmarty, Csokonai, József Attila.
"Kertész leszek, fát nevelek,
Kelő nappal én is kelek..."
- Emlékszel? Ezt mondták tegnap - mondja Edit, akit elcipeltem az előadásra magammal, hogy tanuljon. És aki szállást adott estére és megitta a bor másik felét. - Szóval ne rinyálj, hogy reggel van, töröld ki a csipát a szemedből, mosolyogj, mert fa vagy, meg virág, meg te vagy a föld, a víz, az ég, a tűz... Kel a nap, kelünk mi is!
Nem kertel. :) És én elfeledve a fejfájást felkeltem, elindultam, elvetettem a magokat és egész nap illatoztam, rendbe szedtem lelkem, megerősítettem a tündéri láncokat, emberpalántákat locsoltam a tudás vizével, és csak napnyugtakor jutott eszembe, hogy mégsem vettem virágot hazafelé...
Legközelebb tejet iszom.
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
