Éjjel 2 van. Állunk a körúton,
nyomjuk magunkba a pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk
száguldozó autókra, hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két
sörön és pálinkán. Lassan már a negyvenen is.
Kilenc éve nem találkoztunk.
Gyerekek, férjek otthon. Ma kimenőt kaptunk. Hónapok óta tartó tervezgetés,
időpont-egyeztetés, vasúti menetrend összenézés után végre sikerült: újra
együtt Pesten, mi, négyen, a legjobb barátnők. Összeültünk, hogy elmeséljük,
kivel mi történt az évek alatt.
A Fasorban ismerkedtünk meg,
osztálytársak voltunk. Eszter, Timi, Gyöngyi és én – a hátsó padsorból.
Barátságunk az első év közepén
kezdődött. Valójában egy reggelin múlott minden, 1992-ben.
A kollégiumi társaink, Zita és
Erika a B-ből örömmel újságolták vacsoránál, hogy Házsé, a töritanár nem
tartott nekik órát, biztosan beteg, azért nem jött be, így az osztály megúszta
a témazárót.
- Házsé beteg? – csillant fel a szemünk. – De hisz
holnap első óránk vele van. Akkor nekünk is elmarad a töri? Hurrá, nem kell
dogát írnunk – fűztük is tovább a gondolatot Gyöngyivel.
Elhatároztuk, hogy nem is megyünk
be reggel az iskolabusszal. Itt maradunk Fóton, kényelmesen megreggelizünk és
majd valamelyik helyi járattal 9-re beérünk.
Másnap forró kakaó és puha fonott
kalács várt minket. Hmmm…. A kedvencem volt. Az olvadó vaj és a gyöngyöző,
aranysárga méz íze, látványa leírhatatlan boldogsággal töltött el. Komótosan
ettünk, minden falatot jól megrágva. Még repetáztunk is. Időnkből kitelt, nem
kellett sietni. Ráértünk, hisz Házsé úgyse tart órát… Ez volt a tökéletes
reggel, a tökéletes reggeli, a soha meg nem ismételhető és soha meg nem
ismételt csodálatos esemény.
Mire beértünk a Fasorba, a
többiek már túl voltak a töridogán. Elmondták a kérdéseket, meg hogy Házsé
mérges ránk. Egyáltalán nem volt beteg, valami másért nem tartotta meg az órát
a B-seknek. De ma itt volt, élt és virult, annyira, hogy kipirosodott arccal
kiabálta, hogy nem kell róla rémhíreket terjeszteni.
Rettegve vártuk a következő hetet,
a következő történelemórát, és persze Házsét. Azonnal felszólított minket. Fel
kellett állnunk. Leszidott minket. Elmondta, hogy igazolatlannak tekinti az
óránkat, felírja a nevünket és egész évben figyelni fogja a munkánkat.
Sírva ültem le. Rossznak éreztem
magam. Hogy is hallgathattam a B-sekre? Miért is nem jöttem be aznap? Mi lesz
most velem? Biztosan pikkel rám. Nem leszek ötös töriből. Micsoda szégyen!
Micsoda szégyen!
Eszter és Timi jött oda
vigasztalni. Szerintük egyáltalán nem vészes a helyzet, tanuljak, írjam meg
ötösre a témazárót, és akkor minden jó lesz. Házsé elfelejti ezt a dolgot.
De nem hittem nekik. Egyfolytában
az év végi ötös járt a fejemben, hogy annak már lőttek. Ezért írattak be a
szüleim ebbe a jóhírű iskolába, hogy itt szégyent hozzak rájuk? Igazolatlan
óra… Rögtön az év elején? Szörnyű…
Gyöngyi megunta a siránkozásomat.
- Fogadjunk, hogy úgyis ötös leszel.
- Mibe?
- Egy pizzába! Ha ötös leszel, meghívsz minket
pizzázni év végén!
- Jó, legyen… - hagytam rá, tudván, hogy erre
semmi esély nincs.
Innentől kezdve viszont még szorgalmasabban tanultam. A
történelem leckém mindig kész volt, a tananyagot többször is elolvastam, az
évszámokat fejből tudtam. Kitartásom meghozta az eredményt, ráadásul rájöttem,
Házsé nem is emlékszik már a történtekre. Ötöst kaptam tőle év végén.
Ígéretemet betartva, pizzázni hívtam a lányokat, akik
időközben igaz barátaimmá váltak. Így ünnepeltük meg a tanév végét.
Azóta, ha pizzát eszem, mindig eszembe jut a történet. Az,
ahogyan eljutottunk a vajas-mézes kalácstól a sonkás-sajtos pizzáig. A
barátságunk. Az év végi jegyek, a dolgozatok, a vizsgák. A mindennapi harcaink
a tanárokkal és egymással. De mégis megmaradtunk, mégis itt vagyunk. És ha
kilenc vagy tizenkilenc év múlva találkozunk is legközelebb, itt leszünk.
Egymásnak. Mint ahogy akkor is itt voltak ők nekem.
Éjjel 2 van. Állunk a körúton, nyomjuk magunkba a
pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk száguldozó autókra,
hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két sörön és pálinkán.
Rájuk mosolygok, és gondolatban megköszönöm, hogy vannak, és lesznek, túl a
negyvenen is…
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)