Mese a Gyermekről, aki a Földre vágyott

- Anyám, itt vagyok! – szólt a Gyermek.

- Hallak. Érzem, hogy jössz, de még messze vagy – felelt az Anya.

- Jól érzed. A Kozmosz végtelen űrjében szállok. Fázom, hideg van. Meztelen vagyok.

- Elbújt a Nap. Éjszaka van. Sötét. De ne félj! A Hold világít neked. Idetalálsz. Várlak. Itt majd felöltöztetlek.

- Akkor is látszik majd a szívem? Észreveszitek? Ez a legnagyobb kincsem. Ez hajt Hozzátok.

- Tudom. Hatalmas a szíved. Abban van az Élet. Ígérem, hogy vigyázok rá, amíg tudok. De itt el kell rejtened. Az óceán mélyében, vagy a hegy gyomrában, egy vulkán kráterében, sodródó folyóban, porladó homokbuckában, a semmi ágán... Nem vehetik észre. Itt nem szívből élnek az emberek.

- Ezért vagy szomorú?

- Ezért.

- Hogy lehet élni szív nélkül? Én nem így akarok. Mindig is a szívem mutatta az utat. Vonzott Hozzád. Most mégis megijedtem. Mit tegyek, Anyám?

- Te vagy a Gyermek, aki a Földre vágyott... Hát gyere! Szüksége van Rád a Földnek, s neked is rá. Általad talán új korszak kezdődik. A szívvel élő emberek kora. Várunk Téged!

- Megyek. Megyek, mert a szívemre hallgatok. S megyek, hogy ezt megtanítsam nektek is… Itt vagyok, Anyám!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Kelyhek 10

Holnaptól megint öt harminckor kelek,
És majd túrósbuktát eszek,
Utazom a busszal, talán állok,
ha nehezen is, de meditálok.

Várom, hogy véget érjen a nap,
kapom az újévi puszikat,
amihez pedig semmi kedvem,
de jópofát vágok kényszeredetten.

Egész nap a Neptunt lesem,
meg persze, hogy fent vagy-e a Messengeren.
Délután sietek haza, fáradtan.
Már előre érzem, hogy átfagytam.

Minden visszaáll a régi kerékvágásba,
Nem leszel itt, nem lóg majd a kistáska.
És unalmamban javítom a dogákat,
és azon tűnődöm: "Vajon Ő mit csinálhat?"

És hajnalban, mikor majd újra lefekszem,
a te helyed üres lesz mellettem.
S küldöm majd a jó éjt üzenetet,
pedig jobb lenne, ha foghatnám a kezed.

S úgy aludnánk el, mi ketten,
hogy élvezzük az életet önfeledten.
Nem mondom sosem, de hiányzol nagyon.
Azt hiszem, ha változik az életem, hagyom...

Mert így már mégse jó, két világ között,
főleg, hogy a szívembe remény költözött.
Talán mégis megérett az idő a változásra,
ami biztonságos volt, az most csak megjárja.

Hiszem, hogy 2019-ben letisztul minden,
Hiszek a botok kettő helyett a kelyhek tízben.
Hiszek Isten jóságában,
Hiszek benned, magamban és a világban.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Vladimir és Katharina - A nagy találkozás

KARDOK 6

Vladimir már megint a gép előtt találta magát. Kedvenc honlapját böngészte: ismét utazni vágyott. Már pár hónapja itthon volt, s úgy érezte, újra eljött az idő, ideje új világot felfedeznie.

Hiába utazott már annyiszor - körbe a Földön - azt a valamit, amit keresett, nem találta.

Fent a falán tárgyi emlékek sorakoztak az elmúlt évekből: maya álarcok, indián tőrök, busman pengék szerte a világ minden tájáról. A falitérképén gondosan bejelölte azt is, hol volt már idáig, milyen helyeket látogatott meg. Gyűltek a pontok, sorakoztak az emlékek. Büszke volt rájuk. Ha látogatók jöttek hozzá, mindig megcsodálták a gyűjteményét. Érdekes és szokatlan volt a nagy, széles szájú barna maszk  a rasztafrizurával és a hosszúkás, Egyiptomot idéző álarc a mongol szemekkel. Irigylésre méltó.

De Vladimir nem törődött velük. Megvette, hazahozta, kitette őket a falra, s mint a vadász a trófeáit, nézegette. De nem jelentettek már neki semmit. Az utazás varázsa mindig elmúlt a hazatéréssel. S ez nem hagyta nyugodni. Valahol, mélyen, legbelül érezte, hogy majd lesz egy hely, hogy VAN egy hely, ami örökre elvarázsolja, fogva tartja, amiről nem fog hazahozni semmilyen emléket, mert az a hely a szívében fog élni, ott lesz a helye, nem a falon. Biztos volt benne.

Ezért érezte hát úgy, hogy most újra útnak kell indulnia. Még nem tudta, hova, merre, segítségre várt, isteni sugallatra.

Hosszas leírásokat olvasgatott a gépén. Kint sütött a nap, jó volt az idő, mégis elvágyódott innen, az ismertből az ismeretlenbe. Erősen koncentrált...

♠

V. FŐPAP

Az egyik oldalon talált egy képet: egy főpapszerű alak állt rajta két báránnyal, a kezében kulcs. Az ég felé mutatott. Háttérben Róma, a szent székesegyház. A régmúltat és a jelent idézte egyszerre a kép. A modern környezetben anakronisztikusnak tűnt a kék stólás, tógás, papucsos ember és Isten két báránya. Mintha a mennyország kulcsát szorongatná a kezében a férfi... Ő Péter? Az apostol, aki a mennybolt kapuját nyitja-zárja? Vajon mit mond neki? Mit akar üzenni? 

Vladimir közelebb hajolt a képhez, hogy jobban szemügyre vegye... Péter megszólalt:

"Fiam! Itt az idő! Eljött a te pillanatod! Az idő véges. Nem arra születtél, hogy egyedül éld le az életed. Eddigi utazásaid azért nem tettek boldoggá, mert egyedül utaztál. De ennek vége. Indulj! Találd meg a társad! Szíved oda fog vinni hozzá, tudni fogod, hol keresd... Nézd a bárányaimat! Mindig velem vannak, jó lelkek. Ketten vannak, mert az ember is párostul boldog. Csak így lehetsz teljes. Odafönn az égben Isten figyel téged, vigyáz rád, óv utadon. Itt a kulcs: a mennyország kulcsa, de ezennel most átadom neked, hogy tudd, nyitja azt a zárat, amiről azt hiszed, zárva van. Biztonságban érzed így magad. Ne félj! Én veled vagyok minden napon a világ végezetéig!" - szólt, aztán eltűnt.

A kulcs ott hevert a földön, Vladimir lába mellett. A fiú felvette, megfogta. Sütötte a kezét, mégis erőt adott, hitet. Tudta, van menekvés, mindig van hova menni, megérkezik a helyre, ahová mennie kell.

A két bárány jelentőségteljesen ránézett, bölcsesség lapult a szemükben. "Mintha ők már tudnák, hogy sikerül. Biztosak benne" - gondolta Vladimir, s bólintott nekik. A bárányok elmosolyodtak, s méltóságteljesen hátat fordítva elballagtak a székesegyház irányába. 

Vladimir meg mert volna esküdni rá, hogy az egyik kacsintott is. 

A távolban felsejlett az üresen álló Szent Péter tér, a Bazilika, a távoli szürke tornyok. Üressége megriasztotta Vladimirt.

"Ha üres a szívem is, mi értelme élni? Szép, de semmi haszna... Élettel kell megtöltenem. Szürkeség helyett napfénnyel, magány helyett társsal."

Gyorsan bezárta az ablakot a gépen. Fogat mosott, bepakolt néhány inget a táskájába, körbenézett a szobában, rámosolygott a maszkokra, melyek bambán, élettelenül bámultak rá vissza. 

"Ők nem értik, de én már igen" - mondta Vladimir, s elindult a kulccsal a kezében.

♣

XIX. NAP

Már régóta sétált. Rakosgatta egymás után a lábait, szája kiszáradt a nagy melegben. Hátát húzta a hátizsák, botját fogó keze érdes volt. Mégis határtalan öröm érzése töltötte el. A sötét, zárt szoba után végre újra a napfényben volt, a tágas mezőn. A háttérben már látta a hegyeket, a kanyargó utat, mely a városba visz. Szíve városába.

Egy szalmabálához ért. Nemrég arathattak. Tőle nem messze, a szeme előtt egy köralakú képződményt vélt felfedezni a lehullott szalmákból. Labirintus volt. Közepéről gyermekkacaj hallatszott. 

Vladimir megállt. A kör közepén két táncoló gyermeket vett észre. 

"Bárányok" - futott át az agyán, s ebben a percben meg is szólat az egyik:

"Jó helyen jársz! Itt a boldogság, az öröm. Mulass te is, mert nincs már messze a cél. Mi már megtaláltuk a helyünket a világban. Ki se akarunk menni innen, a kör közepéből. Láthatod: a boldogságból nincs kiút. Ha megtalálod, örökre ott maradsz. Bízz bennünk! Hallod a zenét? Szívünk dobbanása adja a ritmust. Táncolunk, mert az élet szép. Élvezzük: meztelenül, szabadon, kötöttségek nélkül, gyermeki szívvel - ahogy Isten megteremtett minket. Menj! Végy rólunk példát! Így is lehet élni! Lehetséges. Minden lehetséges! Nap apánk áldását szórja ránk, s éjjel Hold anyánk óvón vigyáz lelkünkre, felemeli álmainkat a csillagokba. Az ember búzát ültet, hogy az életet adjon - s a búza táplálja az embert. Az ember imádkozik hálát az Istennek, s az égiek táplálják az emberek szívét. Körbe-körbe kell menni, de a kör közepén önmagadra lelsz, azzá az emberré válsz, akivé születtél. Te vagy a forrás! Találd meg középpontodat! Nemz gyermekeket, mert ők a csoda! Ők az élet közepe, körülöttük fordul a világ. A társad már vár rád! Indulj előre az úton! S ne feledd szíved ritmusát!" 
Majd újra felkacagtak, s Isten lemosolygott az égből. A napfény még erősebb lett, s Vladimir tudta, megtalálja a csodát, melyre mindig is várt.
Elindult, s szívében melengette a ritmust, az élet ritmusát:

"Körbe-körbe, karikába,

Középen van a csoda.

Ki magában megtalálja,

csak az juthat el oda."

♦

ÉRMÉK 4

A lány, Katharina az utcán sétálgatott. Ormótlan cipője zavarta. De nem csak ez. Valahogy nem illett ide. Magasabb, nagyobb volt, mint a többiek. Mintha egy olyan világban élt volna, ahol nem értik meg őt. Hozzá képest minden pici volt, apró. De már megszokta. Az emberek kedvesen bántak vele, segítették, de Katharina mindig érezte, hogy félnek tőle, hiszen bármikor eltaposhatja őket. Ezért húzta fel az ormótlan cipőt, hogy lássák: ő erre képtelen lenne. Tőle nem kell félni. Szeretetre vágyott.
Ahogy sétált az utcácskákon, magányosan, mindig arra gondolt, hogy majd jön valaki, aki hozzá hasonló, magas, délceg férfi, aki megmenti innen. Nem tudta, mikor és hogy, de érezte: ez lesz. Reménykedett. A várfal, ami körbefonta a várost, kicsi volt, könnyen átmászhatott volna rajta, de nem tudta, odakint mi vár rá. Meg egyébként is... Szívében mindig érezte, hogy a férfi ide jön majd érte. Neki csak ki kell várnia a megfelelő alkalmat. 
Ma lila ruhát öltött: ez a bűnbánat színe. Így indult délutáni sétájára. Otthon unatkozott, s szeretett ilyenkor a vasárnapi kis utcák csöndjében elmélázni. Vajon hogy került ő ide? Mindig ezen tanakodott. Szülei már nem éltek, tőlük nem kérdezhette meg. Talán ők maguk sem emlékeztek volna már a kezdetekre. 
Ahogy sétálgatott a kis ajtók között, az jutott eszébe, mi lenne, ha úgy tekintene magára, mint csodára, mint különlegességre? Magasságát nem átoknak, hanem Isten adományának fogná fel? Mi lenne, ha egyszer büszke lenne rá a város népe, s szeretettel néznének rá?
Katharina szép lány volt, igazán szép. És kedves is. Mindenkivel előzékenyen bánt, meg akart felelni az elvárásoknak. S most, sétája során jött rá, hogy a saját elvárásainak kellene megfelelnie. Igenis, vállalja fel büszkén, hogy ő más, mint a többiek. Ha tartanak tőle, furán néznek rá, az legyen az ő bajuk! Ő már épp elégszer bebizonyította, hogy kedves, melegszívű, ártatlan teremtés. Nem kell ragaszkodnia ahhoz a szerephez, amit ráaggattak.  Nem kell  ragaszkodnia olyan görcsösen az eddigi mintáihoz! Vállalja fel a lelke mélyén élő Katharinát, azt a lányt, aki odabent a kicsi kuckójában mindig is volt. Ez a lány tűnt el mindig, mikor az utcán bánatosan, görnyedt háttal, nesztelenül, észrevétlenül bandukolt...
"Fel kell ismernem isteni minőségemet" - mondta ki hangosan Katharina. - "Jó ember vagyok, szeretetre méltó. Méltó arra, hogy társat találjak, hogy olyan emberrel éljek, aki hasonló hozzám, aki megért, aki támogat, aki biztat, aki szeret. Akinek a vállára hajolhatok, akinek a szemében nem tűnök nagynak, mert ő nagyobb nálam, erősebb, olyan ember, akire támaszkodhatom. Igen, erre vágyom, őszintén. Szeretném, ha nem velem lennének elfoglalva az emberek, s én se velük, hogy ki mit gondol rólam... csak a páromra koncentrálnék. Erre vágyom: békességre, nyugalomra, az erős férfira, aki megvéd, aki mellett gyenge nő lehetek, miközben minden jó tulajdonságom megmarad. Új szerepre vágyom. S szerelemre..."
Útja egy kis ház előtt vitt épp, s az ajtó bejáratán megcsillanó napfény csodás látványt nyújtott. A színes üvegek mosolyogtak, szemük felcsillant, meghallgatták Katharina kívánságát, s a bennük levő kis fényszalagok máris futottak Nap apához, hogy továbbítsa Katharina szándékát. Tudták: sikerrel járnak, s Katharina hamarosan boldog lesz. Még az ormótlan cipőt sem kell tovább viselnie, topánka lesz a lábán...

♥

BOTOK APRÓDJA

Katharina hazament, hogy átöltözzön. A fürdés, megtisztulás után felvette hosszú, lila ruháját, cipőjét is lecserélte. Végleg leszámolt félénk, kislányos énjével. Felnőtt. Az elhatározás a szívében erőre kapott. Vége annak az időnek, mikor mindig sajnáltatta magát! Ő egy erős, sugárzóan szép, fiatal, boldog nő, aki tudja, mit akar és meg is szerzi. Képes egy kiteljesedett élet vezetésére! Meg mer változni, fel meri vállalni önmagát. 

Várta, hogy történjen valami. Hajára ékes díszt tett, belenézett a tükörbe. Szépnek találta magát. Mosolygott. Erre már régen volt példa. 

Ebben a percben csöngettek.

Katharina szíve megdobbant, rohant ajtót nyitni.

Egy férfi állt előtte, szépen felöltözve, ünnepélyesen. Katharina rámosolygott. A férfi szeme is felcsillant. találkozásuk pillanata örök érvényű volt. Örültek a másiknak. A férfi szemében megnyugvás látszott, tudta, ő is megtalálta, amit keresett. Egyenesen, sudáran állt, bal kezét Katharina felé nyújtotta, jobbját háta mögé helyezte: abban egy kis ékes doboz volt: ajándék - a szíve választottjának. A lila masnik illettek Katharina ruhájához.

"Vladimir vagyok" - mondta a férfi. "Azért jöttem, hogy boldoggá tegyelek. Elhoztam neked a legnagyobb ajándékot, amit én is nemrég kaptam: a földi mennyország, a földi boldogság kulcsát. Elfogadod-e?" - kérdezte.

Katharina szélesen mosolygott.

"Igen" - felelte. "Gyere be, házam és szívem ajtaja nyitva áll előtted!"

S Vladimir belépett a házba...

💓

BOTOK 9

Évek teltek el. Katharina és Vladimir szerelme ugyanúgy lángolt, mint a megismerkedésük idején. De az idő múlt, változott minden. Született egy fiuk, Derek. Katharina otthon volt vele, nevelgette, tanítgatta az értelmes fiúcskát. Sokat játszottak, sokat nevettek. Vladimir jól ismerte őt. Tudta: ez volt az a kisfiú a kör közepéről a mezőn, akivel a vándorlása során találkozott. Az egyik bárány. S ő mindig is így hívta: "Báránykám".

A fiuk megszületése után elköltöztek abból a városból, ahol Katharina annyira boldogtalan volt régen - nem illettek oda: a kisstílű, félős, zárkózott emberek közé. Egy kis faluban vettek házat, amelyet folyamatosan bővítettek, szépítettek. Vladimir épp elég dolgot tapasztalt az utazásai során, így tudta, mit hogyan kell tenni. Szeretett barkácsolni, férfias munkákat végezni, a házat mindig rendben tartotta. Katharina épp ezt becsülte benne.

Vladimir már nem vágyott többé távoli országokba, messze vidékekre: meglelte helyét. Időközben Katharina is megváltozott: haját újra barnára festette, lila színű bűnbánó ruháját lecserélte: eleget vezekelt. Mostanában zöldben járt, ami a remény és az újrakezdés színe. A boldogságé, a tavaszé. Meg a szívcsakráé...

Derekkel minden nap boldogan várták haza Vladimirt, aki a biztonságot tartotta legfontosabbnak családja számára. Óvta, vigyázta őket, hogy semmi bajuk ne essék. Igazi támasz volt, akire lehetett számítani.

Tudta, szükség is van most  a család védelmére, mert hamarosan újra változás lesz: Katharina áldott állapotban volt, szíve alatt egy kislányt hordott. A második bárányt!

ÁLDOTT AZ ÉLET!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Szépség, jóság, igazság

Élt a világon egy lány, magányosan, egyedül. Az erdő közepén lakott egy szép, takaros kis kunyhóban. Ritkán látogatták. Napjai egyformán teltek. 

Reggel, mikor felkelt, kipillantott az ablakon, meglátta a napfényt és hálát adott mindazért, amije van. Megmosdott a közeli patakban, haját befonta, felvette egyszerű, hosszú ruháját, vállára kendőt borított, majd útnak indult. Bement a sűrű erdőn át a faluba, ahol a munkáját végezte. Sokat kellett gyalogolnia, de boldog volt, mert az erdő csöndje, a friss, zöldellő levelek, az útját kísérő mókusok megnyugtatták. 

Napközben tanított. Írásra-olvasásra oktatta a kisgyerekeket. Öröm csillogott a szemében, mikor látta fejlődésüket. Délután a kis nebulók körbeülték, s ő mesélt nekik... Mindegyik történet ugyanarról szólt. Hogy valahol egy kis erdő közepében él egy szegény lány, akihez egy napon ismeretlen vándor tér be. A lány enni-inni ad neki, s szállást éjszakára. Tudja, hogy ez a helyes. S másnap reggel, mikor a napfény első sugarai besütnek az ablakon, a megfáradt vándorból erős, csillogó szemű, csodálatos férfi válik. Kiderül, hogy ő nem más, mint a király fia, a trón várományosa, a szép szőke herceg, akit a gonosz boszorkány irigységből elátkozott. Addig kell vándorolnia, míg meg nem találja a szépséget, a jóságot és az igazságot a világban. A herceg érzi, vándorlása véget ért, mert ebben a kunyhóban mindhárom jelen van. Megvallja szerelmét a lánynak, és még aznap a palotába lovagolnak, ahol megtartják az eljegyzést. Ám a gonosz boszorka újabb tervet eszel ki, hogy meggátolja a férfi boldogságát. Fekete hattyúvá változtatja a lányt, így meghiúsul az esküvő. A király összehívja bölcs tanácsadóit szerte az országból. Mágusok, látók, kártyavetők, csillagfejtők jönnek a világ négy tájáról, hogy megmondják a királynak, mit tegyen. Mindegyik ugyanazt javasolja: a fiúnak is hattyúvá kell változnia, csak így lehetnek együtt kedvesével... Az éjjel megtörténik a varázslat. A szőke hercegből hófehér, gyönyörű madár lesz. Reggel a lánnyal együtt visszarepülnek a kis erdőbe, s a kunyhó melletti patakban telepednek le. Ismét szépség, jóság ragyogja be a tájat igaz szerelmüktől. Egy napon át vidáman, önfeledten játszanak, csapkodják a vizet szárnyaikkal, tollukon megcsillannak a vízcseppek, a nap rájuk süt, s mosolyog örömében. Ám a boldog hattyúpár híre a gonosz boszorkányhoz is eljut. Az éjjel - immár harmadszor - megátkozza a herceget, s lányt visszaváltoztatja emberré. A jósok, varázslók azonban a tiszta szívvel létrehozott mágiájukon már nem tudnak módosítani, a herceg hattyú marad örökre, hogy jelképezze a szépséget, a jóságot és az igazságot.

Így ért véget a mese. Ki tudja, miért ezt a történetet mesélte napról napra  a lány a gyerekeknek? Ki tudja, mire gondolt ilyenkor? Ki tudja, mi volt az ő szívében? Csak a Jóisten talán.

Este újra nekivágott az erdőnek, átkelt a magas fákkal borított tisztáson, hallgatta a mókusok futkározását, a szellők susogását. Útközben begyűjtött pár gyógynövényt, füvet, virágot, hogy szirupot, kenőcsöt készítsen belőlük. Ismerte a természetet, az erdők, mezők, nádasok, a tavak-folyók törvényét, mintha velük együtt lélegzett volna, mintha ő is közéjük tartozna. Tudta azt is, hogy újhold van, így már korán reggel kirakott egy lámpást a lócára a ház elé, hogy majd utat mutasson neki a sötétben. Ment, ment egyenesen előre. Tudta, hogy figyelik, hogy a patakból egy hófehér, gyönyörű hattyú pillantása kíséri minden lépését. Érezte. Ő azonban nem nézett, nem nézhetett rá, mert meghasadt volna a szíve fájdalmában.

Szemeit mereven előreszegezte az ajtófélfára, az ajtófélfán feszülő három tőrre. A tőrökre, melyek minden egyes hazatértekor mintha a szívébe döftek volna. Maga rakta ki azokat a bejárathoz, hogy figyelmeztessék arra, a világon minden mulandó. Bármikor elvághatják sorsunk fonalát. Éppen ezért úgy kell élnünk, hogy észrevegyük életünkben a szépet, cselekedjük a jót és higgyünk abban, hogy van igazság a földön. 

A lány bement a házba, lerakta a batyut, melyet cipelt, belenézett a tükörbe, szemébe, lelke mélyére, rámosolygott megfáradt arcára. Letört egy kis kenyérdarabot, a tenyerébe tette, majd kilépett az ajtón. Odakint minden csendes volt, a mókusok már aludtak, csak a tücskök ciripeltek. Csillagok ragyogtak fent az égen, lágy szellő fújdogált. A lány sóhajtott egyet. Odasétált a hattyúhoz, felé nyújtotta kezét, megetette a madarat, megsimogatta a tollát. Utána szorosan átölelte a nyakát, és dúdolni kezdett neki tisztán, halkan, ahogy a szívéből jött. Elénekelte a hattyú dalát.

(Kép: Ann Moura: Green Witch Tarot - 3 of Athames)

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A 12-es

Még 11.-ben elment egy jósnőhöz a barátnőjével. Csak úgy, kíváncsiságból. Sokat nem várt tőle, de ki akarta próbálni. Egy fiatal cigánylány fogadta őket a panellakásában. Amíg a barátnőjének jósoltak, addig ő kint várakozott a konyhában. Unta magát. Nem találta túl misztikusnak a helyzetet. Többet várt. Mindenhol hétköznapi dolgok: kávéfőző, cumisüveg, tányéralátétek. Sehol egy fekete macska.

Mikor sorra került, üvölteni kezdett a gyerek a másik szobában. A cigánylány felkelt, behozta, ölébe vette, szájába dugta a cumisüveget.

- Nem zavar, ha így jósolok? - kérdezte rávillantva fehér fogait. 

De, zavarta, de nem mondta.

A cigánylány fél kézzel pakolni kezdte a kártyákat. 

- Szerencsés leszel pénzügyekben. Jó munkád lesz - mondta. 

Ő nem értette miből látja ezt, de próbálta elhinni. Egyetemre vágyott, talán tanár lesz. Bár azok nem keresnek jól. Mindegy. Az egyetem akkor is fontos. Ebben hitt.

- A szerelemben viszont nem sok jó vár rád. Korán véget érnek a kapcsolataid - mondta, miközben lerakott egy kártyát a többi mellé. Kaszás alak állt rajta...

A Halál kártya! Ettől félt. Félt, hogy ez jön ki. Elhomályosult minden, nem is figyelt már a cigánylányra, csak annyit érzékelt a jóslatból, hogy ő meghal, mielőtt még igazán szerelmes lenne. Hát bekövetkezik... Hogy utána mi történt, nem is tudja. Most már csak erre gondolt: a korai halálra.

Fél óra múlva fizettek és elmentek. Barátnője vidáman csacsogott hazafelé.

- Neked is gazdag férjed lesz? És sok gyereked? Képzeld, nekem azt is mondta, hogy kertes házban fogok lakni és sokat utazgatok majd. Tök jó, nem? Gyere, fagyizzunk! Meghívlak.

Ja, tök jó... neki ... persze, de lehet, hogy én hamarosan meghalok - gondolta. Majd átrohantak a forgalmas úttesten a szemközti fagyizóba. 

Másnap elment egy ezoterikus boltba kártyát venni. Saját magának akart jósolni. Két kézzel. Odafigyelve. Nem úgy, ahogy ez a cigánylány csinálta. Talán nem is igaz, amit mondott. 

Egy vastag kártyacsomagot választott, otthon azonnal kibontotta. Egyből a Halál kártyát kereste. Megtalálta. De itt nem kasza volt a kezében, hanem zászló, és lovon ült. Nem is értette. A többi lap sem volt ismerős. Rájött, hogy ez nem olyan kártya, amit a cigánylánynál látott. Csalódottan tette félre a csomagot. Már nem volt kedve jósolni.

Egy év telt el. Szorgalmasan tanult, készült az érettségire. Magyartanárnak jelentkezett az egyetemre, kellettek a pontok. Nagyon izgult a szóbeli előtt. Gondolta, húz egy kártyát, megtudni, mi vár rá. Addigra már jártas volt a Tarot-ban. A XII-t húzta. Az Akasztott embert. Egy lépésre a Haláltól. Megijedt. Tudta, nem sikerül a vizsga. Átsírta az éjszakát.

Másnap fáradtan, karikás szemekkel, reményt vesztve állt a bizottság elé. Már minden mindegy volt. Remegő kezekkel húzta ki a borítékot a kupacból, a tanárok hiába mosolyogtak rá kedvesen. Csáth Géza művészete, 12. tétel. Az egyik kedvence volt. Elmesélte A kis Emma történetét, azt, hogyan akasztották fel először a kutyákat, majd a főszereplő kislányt a barátai. Mesélt Freudról, a tudatalatti hatalmáról, az ösztönökről. Dicséretet kapott feleletéért és maximális pontszámot.

Örülnie kellett volna, de nem tudott. Nem értette, miért nem történt tragédia. Hiszen a kártya sosem hazudik. Vagy mégis? Lehet, hogy nem mond mindig igazat? Hisz nem volt ebben az érettségiben semmi rossz, sőt! És ha így van, akkor talán a cigánylány jóslata sem igaz? Nem fog korán meghalni? Mégis lesz férje, gyereke? Ezen tűnődött hazafelé a buszon. Néha már mosolygott is...

Otthon első pillantása a kihúzott kártyára esett: XII. 12. Tizenkettő. Mint a tétel száma! Megfordult vele a világ! Ó, hát mégis! Mégis??? - gondolta, majd ájultan esett össze egyedül a szobában kezében az Akasztott emberrel, egy lépésre a Haláltól...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)