Mese a Gyermekről, aki a Földre vágyott

- Anyám, itt vagyok! – szólt a Gyermek.

- Hallak. Érzem, hogy jössz, de még messze vagy – felelt az Anya.

- Jól érzed. A Kozmosz végtelen űrjében szállok. Fázom, hideg van. Meztelen vagyok.

- Elbújt a Nap. Éjszaka van. Sötét. De ne félj! A Hold világít neked. Idetalálsz. Várlak. Itt majd felöltöztetlek.

- Akkor is látszik majd a szívem? Észreveszitek? Ez a legnagyobb kincsem. Ez hajt Hozzátok.

- Tudom. Hatalmas a szíved. Abban van az Élet. Ígérem, hogy vigyázok rá, amíg tudok. De itt el kell rejtened. Az óceán mélyében, vagy a hegy gyomrában, egy vulkán kráterében, sodródó folyóban, porladó homokbuckában, a semmi ágán... Nem vehetik észre. Itt nem szívből élnek az emberek.

- Ezért vagy szomorú?

- Ezért.

- Hogy lehet élni szív nélkül? Én nem így akarok. Mindig is a szívem mutatta az utat. Vonzott Hozzád. Most mégis megijedtem. Mit tegyek, Anyám?

- Te vagy a Gyermek, aki a Földre vágyott... Hát gyere! Szüksége van Rád a Földnek, s neked is rá. Általad talán új korszak kezdődik. A szívvel élő emberek kora. Várunk Téged!

- Megyek. Megyek, mert a szívemre hallgatok. S megyek, hogy ezt megtanítsam nektek is… Itt vagyok, Anyám!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A sziget

Háborgott a tenger. Sötét éjszaka volt, vadul fújt a szél, imbolygott a kis hajó. Félelmetes volt az éjjel, mint megannyi másik, éveken át...

Reggel aztán, ahogy a nap felvirradt, ismét jobb lett minden. S akkor hirtelen meglátta a kis szigetet. Egyszer csak ott termett előtte. Nem jelezte semmi sem, hogy szárazföld lenne a közelben, nem volt erre utaló jel. S ő végig azt hitte, hogy a hol háborgó, hol csendes tenger maga az élet. A hullámzás, a hajók, amik jönnek-mennek, a sirályok a feje felett az igazi lét. Soha nem gondolt arra, hogy van ebből kiszállás, hogy meg is pihenhetne... De most ott volt a lehetőség. Itt állt ez a varázslatos sziget, ami a semmiből termett elő, és sütött a nap és elmúlt a vihar és gyönyörű türkizkék volt a tenger és zöldek a pálmafák.

Megérkezett. Kikötötte a csónakot. Leborult a parti fövenyre, s hálát adott Istennek. Mélységes mély békét érzett, nyugalmat. A harc véget ért. Itt volt, ahová vágyott: a Boldog Élet Szigetén.

Furcsa, de valahogy most azt érezte, megérdemli. Nem volt lelkiismeret-furdalása. Megharcolta már, amit meg kellett. Nem kell több csata, háború: sem Istennel, sem emberrel. Megérdemli a pihenést, a jókedvet, a szépséget, a bőséget, a nyugalmat, a békét, a szerelmet, a biztonságot. Hazatért. S jó itthon.

És csak most kezdődik az igazi élet. Idáig minden csak látszat volt, nem az igazság. Eszébe jutott egy mondás: "A szenvedés addig szükséges, míg rá nem jössz, hogy szükségtelen." Így van - nyugtázta.

Majd felállt, hogy új útra induljon. Felnézett a Napra, mely a Skorpió ollójánál járt épp. Elmosolyodott... tudta, mit kell tennie. Visszament a csónakhoz, s elvágta a kötelet, mellyel kikötötte.

Menjen csak... neki már nincs szüksége rá. Mert ez a sziget lesz az új otthona, minden bőségével, jóságával. Megérkezett. S Isten áldása kíséri útján. 

A sellőlány meséje

A sellő már várta.

Napok óta erről álmodott. Álmában a férfi egy rózsával a kezében indult útnak a messzi hegyekből. Ő pedig a tóban várta.

Biztos volt benne, hogy eljön, hogy itt lesz, hogy nem csak álom. A delfinek szokatlanul játékosak voltak mostanában, egészen jó kedvük volt. Mintha ők is éreznék...

Jön, jönnie kell!

Ne add fel a reményt! - mondogatta mindennap magának a sellőlány.

Míg egyszer csak egy szép nyári alkonyon meglátta őt.

Ott jött, a messzi hegyekből, elhagyván a várat, élete biztos pontját, elindult az ismeretlenbe  egy rózsával a kezében. Vidáman, egyenletesen lépkedett. Közeledett a sellőlány felé a kacskaringós úton.

Teljesen természetes volt minden. Nem is történhetett volna másképp.

A sellőlány a szikla mögé bújva nézte. Csábító, igéző tekintete összefonódott a hercegével, szinte hipnotikus állapotba kerültek mindketten. A zöld mezőn a virágok felsikítottak a boldogságtól, az égi madár leszállt a szikla mellé, hogy jobban lássa, mi történik, a csodafa fejével a találkozás irányába nézett.

Sorsfordító pillanat volt. A sellőlány, aki évek óta várta már szerelmét, most végre boldog. A herceg, aki idáig nem hitt abban, hogy valóra válhatnak a tündérmesék, most boldog.

Minden a lehető legjobb módon alakul.

Ahogy a patak a tóba folyik, mutatván az utat, ugyanúgy a herceg lábai is a tó felé viszik, ahol szerelme várja. Egyesülni fognak. Mosolyognak.

A hogyantovábbon ráérnek akkor gondolkozni, mikor itt lesz az ideje. A rózsák megsúgják a helyes választ... Mindig.

Ez a sellőlány és a herceg meséje. Neked szól. Ezt mondja:

Ne add fel a reményt! Sosem! Valahogy mindig volt, mindig van, mindig lesz. A csoda bármikor bekövetkezhet. Talán épp holnap.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Vászolyi mese

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen élt egyszer egy szegény nő. Épp a 40 éves születésnapját ünnepelte, mikor elgondolkozott azon: Hol is tart az életben? Merre induljon tovább? Hol találja meg a boldogságot? Hogyan vihetne örömöt és békét az életébe? Mi a sorsa?

Hogy választ kapjon e fontos kérdésekre, elhatározta, hogy útnak indul, és - mint a mesék hősei - vállalja, hogy kiállja a három próbát, s ha sikerül, talán megkapja érte jutalmát: a fele királyságot, meg a másik felét is… 😃

El is ment, ment-mendegélt dimbes-dombos tájak között vándorolt, míg egy meseszép kis faluba nem ért, ahol egy csodaforrás fakadt. Itt egyből segítőtársakra lelt, akikkel szövetséget kötött a cél elérése érdekében. Az ország különböző pontjáról érkeztek ezek az emberek, de hétvalami közös volt bennük:

1. mindannyian nők voltak
2. ugyanakkor bátrak: mert ők is útra keltek
3. valamennyien kincset kerestek (…néha térerőt)
4. igent mondtak magukra
5. mindegyikük értett valamihez
6.  tudtak sírni és nevetni
7. és szerették a pestós tésztát

A három próbatételt közösen hajtották végre. Ezek a következők voltak: a belső gyermek felkutatása, családi minták feltérképezése és végül egy utazás a képzeleten túlra, a mesék birodalmába. Mivel mindannyian kincskeresők voltak, izgatott örömmel vettek részt a kihívásban. S végül meg is lelték, amit kerestek: ki négylevelű lóherét, ki örök barátot… Volt, aki újabb célért kezdett lelkesedni, olyan is akadt, aki felébredt végre hosszú álmából, s főhősünk, a 40 éves nő is választ talált kérdéseire.

Boldogan teltek tehát a napok a kis varázslatos házikóban, bent az erdő mélyén. A próbatételek után azonban eljött az idő: búcsúzni kellett. Megfogadták, hogy többé nem hagyják el egymást, bármikor a másik segítségére sietnek, ha az újra bajba kerül vagy válaszúthoz ér. Végül hazatértek. Útjukat dobszó kísérte, s ők úgy érezték, a mesék táltosparipáin vágtatnak otthonukig, szerettükig.

A 40 éves nő többé már nem tartotta magát szegénynek, rájött, mindez csak egy játszma része volt. S hogy valójában ő is egy mesehős: egy királynő, aki örömmel, becsületesen, békésen uralkodik gazdag birodalmában, s olyan varázseszközök vannak a kezében, melyekkel elérhető az örök boldogság.

Aki nem hiszi, járjon utána! 😉

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Az asztalterítő meséje

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztalterítő. Nem volt szép, nem volt túl csicsás, sőt, egyesek inkább rondának mondták volna, s így hát egyszerű, hétköznapi darabként élte keserves életét.

Mikor először felkerült az asztalra - emlékszik rá, egy napfényes tavaszi délután volt - még üdén, tisztán pompázott. De aztán eltelt egy hét, s ő összekoszolódott: pörköltszaft, csokimáz, málnaszörp csúfította el imitt-amott, vagy morzsákkal, tésztadarabkákkal lett tele a teteje. Nem örült neki. 

Vasárnapra már a kínok kínját élte át. Ám mintha a Mindenható meghallotta volna fájdalmas fohászát, végül jóra fordult a sorsa. Ezen a napon ugyanis az ebéd végeztével a gazdasszony összehajtotta őt, a közepébe gurítva a rajta fekvő diribdarabokat, majd kivitte és meglengette a szélben.

- Végre megszabadultam a szurkálós-nyálkás semmirekellőktől - mondta az asztalterítő. - Már csak egy frissítő, illatosító zuhany hiányzik, hogy újra önmagam legyek.

Nem is sejtette, hogy ez a kívánsága is azonnal teljesül.

Bekerült ugyanis a mosógépbe más ruhadarabok közé, s közel egy órán át tekergett-forgott velük a masinában, annyi vizet nyelve, hogy néha szinte nem is kapott levegőt. A végén még egy selymes, lágy, könnyű, krémes-habos valami is közéjük úszott, s ettől jó illatuk lett. Jázmin - legalábbis a többiek ezt mondták rá.

Aztán kirakták a napra. Lágy szellő simította végig az arcát, a teste beleborzongott a napfény által küldött erőbe, karjait lengetve danolt, dúdolt az asztalterítő. Boldog volt.

- Lám, mégis szép az élet - gondolta.

De másnap egy forró vasaló vonult végig rajta, majd négyrét hajtották, s egy sötét, zárt dobozba fektették. Ráadásul a tetejére konyharuhákat tettek, akik jóval idősebbek voltak nála, testük már néhol foszlásnak is indult, s némelyiken sötét foltok is éktelenkedtek.

- Mit bámulsz? - kérdezték tőle. - Te is így végzed majd. 

Az asztalterítő szörnyen megrémült, s csendesen összehúzta magát. 

Napok teltek el így. Már azt hitte, meg is feledkeztek róla, hogy ennyi volt számára megírva, s most már örök életre itt kell meglapulnia a sötét szekrényben. Illata is fogyatkozni kezdett, s elgémberedtek tagjai. De nem bírt megmozdulni: lent is, fent is fogták.

A következő vasárnap azonban érte nyúlt a karikás szemű gazdasszony, s újra felkerült az asztalra. A méltó helyére. Közepére vázát állítottak, benne friss csokor tulipánnal. Ő is megszépült általa. Örült, hogy újra itt lehet, hogy kinyújtózhat, hogy a maradék jázminillatával ő is hozzájárul a konyha légköréhez. 

De - akárcsak korábban - most se történt másképp semmi. Szép lassan eltelt egy hét, a testén egyre több lett a folt, egy-egy kifolyt epres szirup miatt úgy tűnt, mintha vérezne is. 

- Mikor lesz már vasárnap? - dohogott magában. 

S mikor eljött az idő, őt újra kimosták, kitették a napra száradni, majd kivasalták, és be a szekrénybe.

Végeláthatatlan kör vette kezdetét - ezek a kéthetes ciklusok lestrapálták, kizsigerelték, elvették minden életerejét. Nyűg volt elkezdeni a hetet, s még nagyobb nyűg befejezni. A foltok szaporodtak, a tisztelet fogyatkozott. Egyetlen öröme maradt szegény asztalterítőnek: a játék. Vasárnap - miközben a gazdáék étkeztek, s a gyerekeik egyre többször törölték meg koszos kezüket az ő testén - ő tippelt. Megpróbálta kitalálni, aznap melyik barátjával fog találkozni a mosógépben. Annyi év telt el, már név szerint ismerte mindegyiket: Jasmine, Water Lily, Orange - ők voltak a kedvencei. A közelgő viszontlátás reménye, hűs érintésük feledtette vele a lecsöppent forró leves vagy a szúrós kenyérmorzsák okozta fájdalmat. 

- Csak egy kicsit kell még kibírni, mindjárt jobb lesz, türelem, türelem - mondogatta ilyenkor magának.

És lelki szemei előtt látta, ahogy mindjárt bekerül a mosógépbe.

De ezen a vasárnap valami más történt. Nem a gazdasszony ráncos kezei csavarták őt össze ebéd végén, hanem valaki másé: egy könnyedebb, gyengédebb érintést érzett. Már az első simítás is különleges volt, határozatlan, tétovázó. Végül összefogták, s kimentek vele a teraszra. A levegő ismerős volt, a tavaszi napsütés, az enyhe szellő is. Ám történt valami, amire még sosem volt példa. 

A lány, aki kezében tartotta, magához ölelte a morzsáktól való szabadulás után.

- Drága terítő! Ó, istenem... Hogy is feledhettem el? Milyen egyszerű és mégis milyen felemelő. Kirázni egy terítőt a vasárnapi ebédet követően... Nyolc éve... Igen, nyolc éve nem volt benne részem. Hogy is feledhettem el? Pedig hogy utáltam akkor! Unalmas, feleslegesnek tartott dolog, amihez semmi kedve nincs az embernek. Emlékszem, ez mindig az én feladatom volt. Kiállni a teraszra, s meglengetni a terítőt. A húgom meg söprögetett, míg én a mosógépbe dobtam a ruhákat. Utána felmostam... Anyu addig pakolt, mosogatott. Apu pedig már beült a tévé elé, nézte a meccset, ejtőzött.

Drága szüleim! Hol vagytok most? Merre jár a lelketek? Tudjátok, mennyire hiányoztok? Mennyire hiányoznak a közös vasárnapi ebédek? Anyu húslevese, apu viccei, s a mama kalácsa... s minden, ami ezzel járt. Igen, az asztalterítő kirázása is... A kis lakásban, ahol halálotok óta lakom csak egy aprócska asztal van, viaszosvászon terítővel... Sosem kell kirázni, csak letörölni... A morzsákat a tenyerembe teszem, nem lengedeznek a szélben.

Más. Minden más. Nélkületek minden más.

Köszönöm, drága terítő, hogy eszembe juttattad az érzést. Az érzést, mikor még megvolt mindenem. Mikor még boldog voltam, s nem is tudtam róla. Mert akkor nyűg volt, minden nyűg volt... s most mégis, hogy hiányzik! Észrevétlenül múlik el a boldogság. Észre kellene venni a hétköznapok csodáit,  a rosszban felfedezni a jót, mindig, mindenkinek, amíg még nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben... - mondta a lány, s arcát a terítőbe temetve sírt, záporoztak a könnyei.

A terítő úgy érezte, sosem volt szebb, sosem volt hasznosabb, tisztább, mint ebben a percben. Segített. Valakinek segített, puszta létével előrébb vitte a világot, azzal, hogy van, hogy létezik. Idáig nem tudta, miért él, mi értelme a napi nyűgöknek, az állandó körforgásnak, az unalmas ciklusoknak, de most rájött: VALAMIKOR TÖRTÉNIK VALAMI, AMI ÉRTELMET AD AZ EGÉSZNEK.  Amikor kiderül, mire vagyunk hivatottak. Amikor rájövünk, miért születtünk a földre. S ezért érdemes élni, kivárni!

S addig is... észre kellene venni a hétköznapok csodáit, a rosszban felfedezni a jót, mindig mindenkinek, amíg nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben - most már az asztalterítő is így gondolta.

Alig várta, hogy élményét megoszthassa barátaival a mosógépben, s még utána is, a sötét szekrényben, a foszladozó konyharuhákkal. Hogy tudják ők is... az élet nem keserves, s nem hiábavaló...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A kunyhó ajtaja

Nádfedeles, sötét kis ház volt, mélyen az erdőben. Körülötte magas fák nőttek az égig, a madárcsicsergés csak távolról hallatszott. Az odavezető erdei utat falevelek lepték be, körülötte a növényzet már elburjánzott. A hajdan volt szép kert csak nyomokban volt felfedezhető. Itt-ott még kikandikált egy-egy sárga és fehér virág az avar alól, de inkább csak az arra járó pókok és bogarak csodálták meg ragyogásukat, szívták be illatukat.

Bent a házban is csend honolt, s állandó félhomály. Por és rendetlenség. Csak egy kis szoba-konyháról beszélhetünk, nem volt benne semmi hívság, mégis, Csipkebogyónak ez jelentette az életet. Ide zárkózott be magánya elől menekülve, így védte magát a csalódások ellen. Meg volt itt mindene.

Valójába  tudta, hogy szebb és boldogabb életet is élhetne, de nem érzett magában elég erőt ennek megvalósítására. Félt, menekült mindenkitől, elege lett a világ nyűgjeiből, a kétszínű, gonosz emberekből,  s azokból az örömökből, melyek másoknak jutottak osztályrészül. Sokat siránkozott, s végül jobbnak látta, ha elvonul, ha megteremti a maga kis világát odabent az erdő mélyén. 

Pedig lehetőségei korlátlanok voltak: a ház közelében fakadt a Szeretet-forrás, mely a Pénz-patakba folyt, s onnan tovább a Szerelem-tóba. A háza mellett ott állt a Teremtő-kert, benne az öreg Szerencse-fával, a Boldogság-ösvény ott vezetett el mellettük, s az Életerő-hegy is csak egy kőhajításnyira volt. S tőle nem messze ott állt egy másik kis kunyhó is az erdőben: a Társ-lak. Tudta ezt Csipkebogyó, de mivel félénk volt, és szégyellte a rendetlenséget, nem mert szóba elegyedni a lakójával. Kerülte a vele való találkozást. 

Persze otthon éjszakánként mindig megbánta ezt. Jó lett volna valakivel összeölelkezni, (legalább 2 percig), együtt enni a málnát, vagy a mézízű citromfüves teát kortyolgatni, játszani, elmondani egymásnak a legféltettebb titkukat, hintaágyból nézni a naplementét kockás pokróccal a vállukon. Igen, szép lett volna... De mindez egyelőre csak álom volt... Egészen addig, míg az elhatározás, a vágy annyira erős lett Csipkebogyó szívében, hogy azonnal cselekedni akart. 

Fogta magát, elővett egy üveg almabort, belekortyolt, majd munkához látott. Először letörölgette a port a szekrényekről, a könyvespolcon rendet rakott. Rájött, mennyi értékes olvasmánya van, mennyi mindent tud már általuk a világ dolgairól, az Univerzum működéséről. Aztán kitárta az ablakot: odafönt éppen akkor bújt ki a telihold a felhők mögül. Mintha rámosolygott volna... "Csodálatos éjszaka előtt állok..." - nyugtázta Csipkebogyó, s elővette a seprűt. Módszeresen felsepert. A szemetet egy kis kukába gyűjtötte. Végül felmosott virágillatú vízzel, melyet a közeli forrásból merített. Mikor ezzel kész volt, olyan erőre kapott, hogy azonnal kedve lett feldíszíteni az asztalt. Szép fehér terítőt vett elő, s vázát tett rá. "Díszítsünk, uram, a virág meg majd megjön valahonnan" - mondta. Elmosogatott, s a fűszerpolcon is rendet tett. 

Körbenézett. Egy belső erő további díszítésre sarkallta, kreativitása mindennél hatalmasabb lett. A kertből behozott pár makkot, tobozt, gesztenyét, néhány falevelet az öreg fáról, s az ablakpárkányra tette, majd elővette a fiókból régi rajzait, mandaláit, melyeket magányos estéin színezgetett, s ezeket kitűzte a falra. Mikor ezzel végzett, fogta a szemeteskukát. Sok apró emlékkel, nem használt kütyüvel, régi, semmire se való dologgal tömte tele rövid idő alatt. Úgy érezte, mindent kidobott, ami már nem szolgálja életét. Kiment a ház mögé, hogy elégesse. Tüzet gyújtott a hókupac közelében, s szép lassan a vörös lángba dobálta fájó emlékeit. Visszaadta őket a Földnek, Víznek, Levegőnek. Szíve megnyugodott, mosolygott. A Hold fehér tányérja még mindig világlott fenn az égen, de lassan a hajnal első pírja is megjelent a szürke égbolton.

Csipkebogyó elmondott egy imát és aludni tért. Friss, puha ágyneműjében jól esett az alvás. 

Reggel, mikor felébredt, madárcsicsergés ütötte meg a fülét. A kunyhóból kilépve elámult: a hó olvadni kezdett, s megjelentek az első hóvirágok. Ez minden évben a Reményt, a Lehetőségeket jelentette számára. Gyorsan felöltözött, s mivel a felkelő Napnak is köszönettel tartozott, kiállt a verandára, hogy beszélgessen vele kicsit. Ott itta meg reggeli kávéját a távoli hegy titkát fürkészve. Tudta, még pár nap és a természet megenyhül, s akkor a kertjében is rendet tehet, eltávolíthatja a gazakat. "De jó lenne, ha lenne hozzá segítségem"- mondta ki, s nem is tudta, ezzel már meg is teremtette, amit akart.

Visszament a kunyhóba, megcsodálta az éjjel elvégzett munkát a reggeli napfényben is. Örömöt és nyugalmat érzett, meg persze büszkeséget. Jó volt itt így lenni: tisztán, békében. Nem kell többé szégyenkeznie. Rendet rakott.

Ebben a pillanatban kopogtattak. Csipkebogyó kinézett az ablakon, s meglepődve látta, hogy a Társ-lak tulajdonosa áll a kapuban: a jóképű és kedves, a számára minden szempontból ideális Hibiszkusz. Egy csokor virág volt a kezében. Csipkebogyó elmosolyodott, s szerelmes csillogással a szemében szélesre tárta a kunyhó ajtaját.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Vladimir és Katharina - A nagy találkozás

KARDOK 6

Vladimir már megint a gép előtt találta magát. Kedvenc honlapját böngészte: ismét utazni vágyott. Már pár hónapja itthon volt, s úgy érezte, újra eljött az idő, ideje új világot felfedeznie.

Hiába utazott már annyiszor - körbe a Földön - azt a valamit, amit keresett, nem találta.

Fent a falán tárgyi emlékek sorakoztak az elmúlt évekből: maya álarcok, indián tőrök, busman pengék szerte a világ minden tájáról. A falitérképén gondosan bejelölte azt is, hol volt már idáig, milyen helyeket látogatott meg. Gyűltek a pontok, sorakoztak az emlékek. Büszke volt rájuk. Ha látogatók jöttek hozzá, mindig megcsodálták a gyűjteményét. Érdekes és szokatlan volt a nagy, széles szájú barna maszk  a rasztafrizurával és a hosszúkás, Egyiptomot idéző álarc a mongol szemekkel. Irigylésre méltó.

De Vladimir nem törődött velük. Megvette, hazahozta, kitette őket a falra, s mint a vadász a trófeáit, nézegette. De nem jelentettek már neki semmit. Az utazás varázsa mindig elmúlt a hazatéréssel. S ez nem hagyta nyugodni. Valahol, mélyen, legbelül érezte, hogy majd lesz egy hely, hogy VAN egy hely, ami örökre elvarázsolja, fogva tartja, amiről nem fog hazahozni semmilyen emléket, mert az a hely a szívében fog élni, ott lesz a helye, nem a falon. Biztos volt benne.

Ezért érezte hát úgy, hogy most újra útnak kell indulnia. Még nem tudta, hova, merre, segítségre várt, isteni sugallatra.

Hosszas leírásokat olvasgatott a gépén. Kint sütött a nap, jó volt az idő, mégis elvágyódott innen, az ismertből az ismeretlenbe. Erősen koncentrált...

♠

V. FŐPAP

Az egyik oldalon talált egy képet: egy főpapszerű alak állt rajta két báránnyal, a kezében kulcs. Az ég felé mutatott. Háttérben Róma, a szent székesegyház. A régmúltat és a jelent idézte egyszerre a kép. A modern környezetben anakronisztikusnak tűnt a kék stólás, tógás, papucsos ember és Isten két báránya. Mintha a mennyország kulcsát szorongatná a kezében a férfi... Ő Péter? Az apostol, aki a mennybolt kapuját nyitja-zárja? Vajon mit mond neki? Mit akar üzenni? 

Vladimir közelebb hajolt a képhez, hogy jobban szemügyre vegye... Péter megszólalt:

"Fiam! Itt az idő! Eljött a te pillanatod! Az idő véges. Nem arra születtél, hogy egyedül éld le az életed. Eddigi utazásaid azért nem tettek boldoggá, mert egyedül utaztál. De ennek vége. Indulj! Találd meg a társad! Szíved oda fog vinni hozzá, tudni fogod, hol keresd... Nézd a bárányaimat! Mindig velem vannak, jó lelkek. Ketten vannak, mert az ember is párostul boldog. Csak így lehetsz teljes. Odafönn az égben Isten figyel téged, vigyáz rád, óv utadon. Itt a kulcs: a mennyország kulcsa, de ezennel most átadom neked, hogy tudd, nyitja azt a zárat, amiről azt hiszed, zárva van. Biztonságban érzed így magad. Ne félj! Én veled vagyok minden napon a világ végezetéig!" - szólt, aztán eltűnt.

A kulcs ott hevert a földön, Vladimir lába mellett. A fiú felvette, megfogta. Sütötte a kezét, mégis erőt adott, hitet. Tudta, van menekvés, mindig van hova menni, megérkezik a helyre, ahová mennie kell.

A két bárány jelentőségteljesen ránézett, bölcsesség lapult a szemükben. "Mintha ők már tudnák, hogy sikerül. Biztosak benne" - gondolta Vladimir, s bólintott nekik. A bárányok elmosolyodtak, s méltóságteljesen hátat fordítva elballagtak a székesegyház irányába. 

Vladimir meg mert volna esküdni rá, hogy az egyik kacsintott is. 

A távolban felsejlett az üresen álló Szent Péter tér, a Bazilika, a távoli szürke tornyok. Üressége megriasztotta Vladimirt.

"Ha üres a szívem is, mi értelme élni? Szép, de semmi haszna... Élettel kell megtöltenem. Szürkeség helyett napfénnyel, magány helyett társsal."

Gyorsan bezárta az ablakot a gépen. Fogat mosott, bepakolt néhány inget a táskájába, körbenézett a szobában, rámosolygott a maszkokra, melyek bambán, élettelenül bámultak rá vissza. 

"Ők nem értik, de én már igen" - mondta Vladimir, s elindult a kulccsal a kezében.

♣

XIX. NAP

Már régóta sétált. Rakosgatta egymás után a lábait, szája kiszáradt a nagy melegben. Hátát húzta a hátizsák, botját fogó keze érdes volt. Mégis határtalan öröm érzése töltötte el. A sötét, zárt szoba után végre újra a napfényben volt, a tágas mezőn. A háttérben már látta a hegyeket, a kanyargó utat, mely a városba visz. Szíve városába.

Egy szalmabálához ért. Nemrég arathattak. Tőle nem messze, a szeme előtt egy köralakú képződményt vélt felfedezni a lehullott szalmákból. Labirintus volt. Közepéről gyermekkacaj hallatszott. 

Vladimir megállt. A kör közepén két táncoló gyermeket vett észre. 

"Bárányok" - futott át az agyán, s ebben a percben meg is szólat az egyik:

"Jó helyen jársz! Itt a boldogság, az öröm. Mulass te is, mert nincs már messze a cél. Mi már megtaláltuk a helyünket a világban. Ki se akarunk menni innen, a kör közepéből. Láthatod: a boldogságból nincs kiút. Ha megtalálod, örökre ott maradsz. Bízz bennünk! Hallod a zenét? Szívünk dobbanása adja a ritmust. Táncolunk, mert az élet szép. Élvezzük: meztelenül, szabadon, kötöttségek nélkül, gyermeki szívvel - ahogy Isten megteremtett minket. Menj! Végy rólunk példát! Így is lehet élni! Lehetséges. Minden lehetséges! Nap apánk áldását szórja ránk, s éjjel Hold anyánk óvón vigyáz lelkünkre, felemeli álmainkat a csillagokba. Az ember búzát ültet, hogy az életet adjon - s a búza táplálja az embert. Az ember imádkozik hálát az Istennek, s az égiek táplálják az emberek szívét. Körbe-körbe kell menni, de a kör közepén önmagadra lelsz, azzá az emberré válsz, akivé születtél. Te vagy a forrás! Találd meg középpontodat! Nemz gyermekeket, mert ők a csoda! Ők az élet közepe, körülöttük fordul a világ. A társad már vár rád! Indulj előre az úton! S ne feledd szíved ritmusát!" 
Majd újra felkacagtak, s Isten lemosolygott az égből. A napfény még erősebb lett, s Vladimir tudta, megtalálja a csodát, melyre mindig is várt.
Elindult, s szívében melengette a ritmust, az élet ritmusát:

"Körbe-körbe, karikába,

Középen van a csoda.

Ki magában megtalálja,

csak az juthat el oda."

♦

ÉRMÉK 4

A lány, Katharina az utcán sétálgatott. Ormótlan cipője zavarta. De nem csak ez. Valahogy nem illett ide. Magasabb, nagyobb volt, mint a többiek. Mintha egy olyan világban élt volna, ahol nem értik meg őt. Hozzá képest minden pici volt, apró. De már megszokta. Az emberek kedvesen bántak vele, segítették, de Katharina mindig érezte, hogy félnek tőle, hiszen bármikor eltaposhatja őket. Ezért húzta fel az ormótlan cipőt, hogy lássák: ő erre képtelen lenne. Tőle nem kell félni. Szeretetre vágyott.
Ahogy sétált az utcácskákon, magányosan, mindig arra gondolt, hogy majd jön valaki, aki hozzá hasonló, magas, délceg férfi, aki megmenti innen. Nem tudta, mikor és hogy, de érezte: ez lesz. Reménykedett. A várfal, ami körbefonta a várost, kicsi volt, könnyen átmászhatott volna rajta, de nem tudta, odakint mi vár rá. Meg egyébként is... Szívében mindig érezte, hogy a férfi ide jön majd érte. Neki csak ki kell várnia a megfelelő alkalmat. 
Ma lila ruhát öltött: ez a bűnbánat színe. Így indult délutáni sétájára. Otthon unatkozott, s szeretett ilyenkor a vasárnapi kis utcák csöndjében elmélázni. Vajon hogy került ő ide? Mindig ezen tanakodott. Szülei már nem éltek, tőlük nem kérdezhette meg. Talán ők maguk sem emlékeztek volna már a kezdetekre. 
Ahogy sétálgatott a kis ajtók között, az jutott eszébe, mi lenne, ha úgy tekintene magára, mint csodára, mint különlegességre? Magasságát nem átoknak, hanem Isten adományának fogná fel? Mi lenne, ha egyszer büszke lenne rá a város népe, s szeretettel néznének rá?
Katharina szép lány volt, igazán szép. És kedves is. Mindenkivel előzékenyen bánt, meg akart felelni az elvárásoknak. S most, sétája során jött rá, hogy a saját elvárásainak kellene megfelelnie. Igenis, vállalja fel büszkén, hogy ő más, mint a többiek. Ha tartanak tőle, furán néznek rá, az legyen az ő bajuk! Ő már épp elégszer bebizonyította, hogy kedves, melegszívű, ártatlan teremtés. Nem kell ragaszkodnia ahhoz a szerephez, amit ráaggattak.  Nem kell  ragaszkodnia olyan görcsösen az eddigi mintáihoz! Vállalja fel a lelke mélyén élő Katharinát, azt a lányt, aki odabent a kicsi kuckójában mindig is volt. Ez a lány tűnt el mindig, mikor az utcán bánatosan, görnyedt háttal, nesztelenül, észrevétlenül bandukolt...
"Fel kell ismernem isteni minőségemet" - mondta ki hangosan Katharina. - "Jó ember vagyok, szeretetre méltó. Méltó arra, hogy társat találjak, hogy olyan emberrel éljek, aki hasonló hozzám, aki megért, aki támogat, aki biztat, aki szeret. Akinek a vállára hajolhatok, akinek a szemében nem tűnök nagynak, mert ő nagyobb nálam, erősebb, olyan ember, akire támaszkodhatom. Igen, erre vágyom, őszintén. Szeretném, ha nem velem lennének elfoglalva az emberek, s én se velük, hogy ki mit gondol rólam... csak a páromra koncentrálnék. Erre vágyom: békességre, nyugalomra, az erős férfira, aki megvéd, aki mellett gyenge nő lehetek, miközben minden jó tulajdonságom megmarad. Új szerepre vágyom. S szerelemre..."
Útja egy kis ház előtt vitt épp, s az ajtó bejáratán megcsillanó napfény csodás látványt nyújtott. A színes üvegek mosolyogtak, szemük felcsillant, meghallgatták Katharina kívánságát, s a bennük levő kis fényszalagok máris futottak Nap apához, hogy továbbítsa Katharina szándékát. Tudták: sikerrel járnak, s Katharina hamarosan boldog lesz. Még az ormótlan cipőt sem kell tovább viselnie, topánka lesz a lábán...

♥

BOTOK APRÓDJA

Katharina hazament, hogy átöltözzön. A fürdés, megtisztulás után felvette hosszú, lila ruháját, cipőjét is lecserélte. Végleg leszámolt félénk, kislányos énjével. Felnőtt. Az elhatározás a szívében erőre kapott. Vége annak az időnek, mikor mindig sajnáltatta magát! Ő egy erős, sugárzóan szép, fiatal, boldog nő, aki tudja, mit akar és meg is szerzi. Képes egy kiteljesedett élet vezetésére! Meg mer változni, fel meri vállalni önmagát. 

Várta, hogy történjen valami. Hajára ékes díszt tett, belenézett a tükörbe. Szépnek találta magát. Mosolygott. Erre már régen volt példa. 

Ebben a percben csöngettek.

Katharina szíve megdobbant, rohant ajtót nyitni.

Egy férfi állt előtte, szépen felöltözve, ünnepélyesen. Katharina rámosolygott. A férfi szeme is felcsillant. találkozásuk pillanata örök érvényű volt. Örültek a másiknak. A férfi szemében megnyugvás látszott, tudta, ő is megtalálta, amit keresett. Egyenesen, sudáran állt, bal kezét Katharina felé nyújtotta, jobbját háta mögé helyezte: abban egy kis ékes doboz volt: ajándék - a szíve választottjának. A lila masnik illettek Katharina ruhájához.

"Vladimir vagyok" - mondta a férfi. "Azért jöttem, hogy boldoggá tegyelek. Elhoztam neked a legnagyobb ajándékot, amit én is nemrég kaptam: a földi mennyország, a földi boldogság kulcsát. Elfogadod-e?" - kérdezte.

Katharina szélesen mosolygott.

"Igen" - felelte. "Gyere be, házam és szívem ajtaja nyitva áll előtted!"

S Vladimir belépett a házba...

💓

BOTOK 9

Évek teltek el. Katharina és Vladimir szerelme ugyanúgy lángolt, mint a megismerkedésük idején. De az idő múlt, változott minden. Született egy fiuk, Derek. Katharina otthon volt vele, nevelgette, tanítgatta az értelmes fiúcskát. Sokat játszottak, sokat nevettek. Vladimir jól ismerte őt. Tudta: ez volt az a kisfiú a kör közepéről a mezőn, akivel a vándorlása során találkozott. Az egyik bárány. S ő mindig is így hívta: "Báránykám".

A fiuk megszületése után elköltöztek abból a városból, ahol Katharina annyira boldogtalan volt régen - nem illettek oda: a kisstílű, félős, zárkózott emberek közé. Egy kis faluban vettek házat, amelyet folyamatosan bővítettek, szépítettek. Vladimir épp elég dolgot tapasztalt az utazásai során, így tudta, mit hogyan kell tenni. Szeretett barkácsolni, férfias munkákat végezni, a házat mindig rendben tartotta. Katharina épp ezt becsülte benne.

Vladimir már nem vágyott többé távoli országokba, messze vidékekre: meglelte helyét. Időközben Katharina is megváltozott: haját újra barnára festette, lila színű bűnbánó ruháját lecserélte: eleget vezekelt. Mostanában zöldben járt, ami a remény és az újrakezdés színe. A boldogságé, a tavaszé. Meg a szívcsakráé...

Derekkel minden nap boldogan várták haza Vladimirt, aki a biztonságot tartotta legfontosabbnak családja számára. Óvta, vigyázta őket, hogy semmi bajuk ne essék. Igazi támasz volt, akire lehetett számítani.

Tudta, szükség is van most  a család védelmére, mert hamarosan újra változás lesz: Katharina áldott állapotban volt, szíve alatt egy kislányt hordott. A második bárányt!

ÁLDOTT AZ ÉLET!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Rosie álma

Rosie felriadt álmából. Hevesen vert a szíve. Ránézett az éjjeli szekrényén álló órára. Este 7 volt. Kint már sötétedett. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Aztán eszébe jutott, hogy délután elszunyókált... Lám, megint ez lett belőle! Szidta magát. Nem ért volna rá lustálkodni, hiszen annyi teendője van. S mégis... Nem tudott mit kezdeni ezzel a rossz tulajdonságával. Összekuporodott a takaró alatt. Hogy elhallgattassa fejében a számon kérő hangot, megpróbálta felidézni az álmát...

Egy barna, titokzatos, régi könyvtárban járt. Valahol messze északon, ahol mindig kék az ég, és mindig zöld a fű, mely ringatózik a meleg szél susogásában. Az ódon toronyszobában, ahol állt, pergamenek, dohos, vaskos könyvek, fekete bőrborítású írások sorakoztak. Némelyik lakattal volt lezárva, másokon apró kis kapocs ékeskedett. Beszívta illatukat. Végighúzta kezét a polcokon, megérintett egy-egy könyvet lassan, csendesen. Otthon volt. Nem most járt itt először. Tudta, hogy bármi kérdése van, ezekben az írásokban választ talál. Mindig érezte, melyik az a könyv, amire szüksége van, amely utat mutat számára. Egy nagy faasztalhoz ült ilyenkor, és a lámpását maga elé rakva olvasott. Gyógynövényekről, a történelem csodáiról, varázslatokról, bájfőzetekről, mindenről, ami érdekelte. Szívta magába a tudást. Minden válasz ott volt. Nem létezett olyan probléma az életében, melyre ne talált volna varázsigét, bűbájt, ellenszert valamelyik könyvben. 

Csak ő tudott erről a helyről. A várban csak neki volt bejárása ide. Titkos könyvtár volt ez, rég elfeledett. Nagyapja hagyta rá. Ő volt egykor - nagyon rég - a könyvtár felügyelője. Mikor meghalt, neki adta át a kulcsot.

Rose - álmában így hívták - akkor még kicsi volt. De nagyapja minden szavát az eszébe véste:

"Lányom, te vagy a titkok őrzője. Benned van minden tudás. Élj vele! Légy boldog! Hidd el, hogy az lehetsz. Mert aki tud, az mind boldog. Légy hát te is minden titkok tudója! Áldásom rád! Legyél áldott minden életedben! Szeretlek és bízom benned. Tudom, a tudásodat csak jóra fogod használni, hogy segíts magadon és másokon. Kiválasztott vagy! Jóságos, szeretni való, áldott lélek! Menj, őrizd a tudást! S egy napon majd add tovább a magadéval együtt, ahogy én adom át most neked. Ég áldjon, gyermekem!" 

Azzal lehunyta szemét...

Rose a szoknyája zsebébe rejtette a kulcsot és várt. Várt-várt hosszú éveken keresztül. Várta, hogy elfeledjék nagyapját, elfeledjék a könyvtárt az emberek. Lassan pókháló szőtte át a hatalmas ajtót, az odavezető lépcsők elkorhadtak, a függönyöket az ablakon többé nem húzták el. Sötétség borult a könyvtárra.

Rose a 21. születésnapján merészkedett fel először a toronyba. Hívta őt nagyapja szelleme. Tudta, itt az idő.

Mikor először felment, meglepődött a sok könyvespolc láttán, mintha sokkal nagyobb lett volna a helyiség, mint gyermekkorában. Azt azonban rögtön észrevette, hogy vannak olyan könyvek, melyeken nem fogott az idő. A napfény rájuk sütött, ahogy elhúzta a függönyt. Rose lefújta az asztalokról a port. Mosolyogva nézett körbe, majd a polc felé nyúlt. Az első könyv, ami a kezébe akadt a Kezdet címet viselte. Itt írták le a bölcs öregek a jó tanácsaikat a kezdőknek... Neki is. Itta a könyv minden szavát.... Most már tudta, mi a dolga: olvasni és írni. Mindig. Új szellemben átadni a régi tudást. Lehozni a földre az égit. 

Innentől kezdve nappal a munkáját végezte a várban, de éjjelenként felment a könyvtárszobába és olvasott. A vár lakói - bár fogalmuk sem volt róla, miért - egyre növekvő csodálattal bámultak rá. Rose szép leány volt, kedves, kiegyensúlyozott. Az emberek - mintha érezték volna titokzatos képességét - mindig hozzá fordultak tanácsért. S ő segített mindenkinek a rá bízott tudás alapján.

Hamarosan híre ment bölcsességének, életerejének. A király maga is ellátogatott hozzá. Nagy jutalmat ajánlott neki, ha elmondja a rá váró jövőt. Rose meghallgatta ősei tanácsát és csak annyit árult el a királynak, melyet mindenképpen tudnia kellett. Ám miközben beszélgettek, a lány érezte, hogy a háta mögött megjelenik nagyapja szelleme, s ezt mondja: "Az ő fia a te királyod!"
Rose elpirult. Szemlesütve kérdezte a királyt:
- Van gyermeked?
- Igen, van egy délceg, művelt, kedves és segítőkész fiam. De úgy érzem, ő nem igazán akarja azt, hogy utánam ő legyen a király. Alig van itthon. Heteken át csak lovagol, idegen országokat fedez fel, távoli földrészeken jár. Keres valamit, talán maga sem tudja, hogy mit.
- Itt megtalálja... - suttogta a távolba bámulva Rose és szívét melegség töltötte el.

A király hazament. Tüstént üzent fiának. Lovasok, futárok vitték a hírt: Térjen haza a várba, mert itt megleli kincsét - így szól a jóslat.

Pár héttel később, éppen napéjegyenlőség idején a királyfi, Lamagrin megjelent. Rose már várta. Nem kellett mondaniuk semmit. Szívük azonnal tudta, mit érez a másik, és hogy ők egyek a Mindenható és az emberek előtt is. 

Boldogan éltek tovább a várban. Rose továbbra is feljárt éjjelenként a toronyszobába, hogy minél többet olvasson, tanuljon a nagy bölcsektől. Lamagrin nem akadályozta meg ebben. Nappal azonban mindig együtt voltak. Boldogan járták a réteket, virágot szedtek, szerelmeskedtek, fürödtek a forrás vizében és segítettek az embereknek, akik hozzájuk fordultak tanácsért. Néha kilovagoltak a várból, Lamagrin megmutatta Rose-nak a  csodás tájakat, melyeket bejárt. 
A király is bőkezűen látta el őket. Gyakran vendégeskedtek nála a palotában, élvezték a pompás ételeket, italokat, szórakoztak, játszottak, színi előadásokat látogattak. Jó életük volt. Nem voltak terheik, gondjaik. Azt csinálták, amit szerettek, azzal, akit szerettek. Szabadok voltak.

Rose úgy érezte, révbe ért. Hálát adott mindennap azért a jóért, ami vele történt, nagyapja szeretetéért és bizalmáért, és a titkos tudásért, melynek kulcsa őrá volt bízva. Tudta, hogy ezt majd tovább kell adnia egyszer, így írni kezdett. Írt-írt, s írásaival szép lassan megtelt a könyvtárban egy polc, mely eddig üres volt. Egy polc, melyre ugyanúgy rásüt majd a nap, ha egyszer valaki őutána belép ide, s széthúzza a függönyt. De ez még messze volt, nagyon messze...

Rosie elmosolyodott a takaró alatt. Ó, hát itt van! Ő az, aki beléphet oda, ő a méltó örököse a tudásnak. Megdobbant a szíve. Tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy a kulcs immár nála van, s bármikor hozzáférhet a titkos könyvtárhoz és az ott őrzött tudáshoz. Felült az ágyban. Megnyugodott. Többé már nem kell félnie, mindenre tudni fogja a választ, a gyógyírt. Csak írnia kell, figyelni a belső hangra, Rose hangjára, aki az álombéli toronyszobából diktálja neki a mesét. S tudta azt is, ahogyan Rose megtalálta a párját, ő is meg fogja... Úgyis hamarosan napéjegyenlőség lesz...

Felkelt, főzött magának egy kávét. Leült az asztalához, a csészét maga elé rakta, felkapcsolta a lámpát, és írni kezdett... egyik történetet a másik után. Keze alól csodálatos írások jöttek ki tündérekről, manókról, angyalokról, sárkányokról, a régi korok hőseiről, s varázsigék, regék, elfeledett receptek, dalok az életről. Minden meséjében benne volt a bölcs tudás, mely most már az ő része is volt. Rosie belekortyolt a kávéjába. Mosolygott. Áldottnak érezte magát.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A kísérlet

Kezdetben volt a káosz, a nagy semmi. Az űr sötét volt, olyan sötét, amit szavakkal nem lehet kifejezni, hiszen szavak sem voltak még ekkor.

Azután Isten alkotni kezdett. Eleinte csak a laboratóriumában pepecselt, próbálkozott ezzel-azzal. Nem volt még konkrét terve, csak elképzelt dolgokat. 

- Mi lenne, ha…? - tette fel magának, magában a kérdést. Választ is magában keresett. Még csak kísérleti állapotban volt minden, szabadon álmodozhatott. Valójában teremthetett bármit. Így hát teremtett is.

Először megteremtette a napfényt, hogy legyen világosság. Sárga volt, csillogó, körbe-körbe száguldozott a fénye, maga körül keringett, de hatása annyira erőteljes volt, hogy szinte elvakította magát a Teremtőt is. Ezért üvegbúrába zárta, de a Nap még ezen keresztül is átragyogott.

Másodszor megteremtette a kavicsokat az Isten. Még nem tudta, mire lesznek jók. A Nap köralakja viszont nagyon megtetszett neki, ezért alkotott újra ilyen formát, de szürkébb, fénytelenebb és keményebb anyagot. Ezt meg is lehetett fogni. Isten meg is fogta, tenyerébe vette az apró darabokat.

- Mi lenne, ha eldobnám? – kérdezte most magától. És eldobott egyet, a többit lombikba zárta. És az egy kavics röpült-röpült az űrben végeláthatatlanul, ki tudja hová, sehol nem állt meg.

- Kell valami, ami felfogja a kavicsot – gondolta Isten, s megteremtette a vizet, mely hűs volt, kicsit színesebb, mint a szürke kő, de nem oly vakító, mint a Nap. Kéknek nevezte el, nagyon szépnek találta, féltve csomagolta be ezt is egy búrába.

Ám közben észrevette, hogy a kék víz nem elég szilárd. 

- Hiányzik valami, ami lágyabb, mint a kavics, de testesebb, mint a folyó. Föld! Ez az, föld! ADAMUS! – ejtette ki a varázsszót, s az űr beleremegett. Azonnal hatalmas, gömb alakú képződmény keletkezett a kavicshoz hasonló formában, a kék víz szépségét hordozva magán, fényesen, mint a Nap. Ez volt a legszebb és legjobb teremtménye idáig Istennek, egészen elégedett volt vele. Ezt rakta a legnagyobb lombikba.

- Így már minden tökéletes – gondolta. - De mi lenne, ha olyan dolgot is létrehoznék, ami mozog? Ami képes változtatni a helyét? – tette fel magában a kérdést. Ekkor mint isteni szikra pattant ki a fejéből egy kis lény képe. Megteremtette. Nem tudta, mi ez. Kicsi volt, apró, valami különös hangot adott ki, és kalimpált a testéből kiálló részekkel. Isten maga is megijedt tőle, ezért gyorsan bezárta egy kis üvegcsébe.

Folyamatosan figyelte, nézte, mi történik vele. Révülten bámulta, le sem vette a szemét róla. Mígnem látomása lett... A kis lény hirtelen magasodni kezdett, nőtt-nőtt, abbahagyta a nyöszörgést és a teste sem volt már csupasz. Feltartott kézzel ugrált, s közben ezt kiabálta: „Ádám! Ádám!” Isten tudta, ez mit jelent, s megteremtette az embert, aki a hatodik volt a sorban. De mivel félt, hogy az majd elszökik előle, így lombikba zárta, s feltette őt is az ég peremére a többi közé.

Elfáradt. 

- Mi lenne, ha megpihennék? - kérdezte. De szemei újra a kapálózó, titokzatos kis lényre vetődtek. Isten megrémült tőle, el akarta hessegetni magától a képet, mellyel nem tudott mit kezdeni, mert nem ismerte ezt a teremtményét. Ám ahogy kezével legyintett, létrejött, kiugrott fejéből egy másik csupasz lény, testrészek nélkül. Gonosz tekintete olyan átható volt, mint a Nap sugarai az első lombikban. Isten gyorsan elzárta őt is.

Aztán végignézett teremtményein. Látta, a sárga, fénylő Napot, mely világít, mellette a szürke, szilárd kavicsokat, majd a kék, hűsítő vizet, mely folyik, és a zöld, életet adó földet. Elmosolyodott. A másik három alkotásával nem tudott mit kezdeni, nem látta bennük a szépséget: egy síró, csupasz csecsemő, egy ugrándozó, hangos ember és a porban csúszó, végtelennek tűnő állat. Mozogtak, éltek.

- Mi lenne, ha nem lennének ilyen földhöz ragadtak? – kérdezte Isten, s egy pici, szívet gyönyörködtető, napfényszínű, lágy és illatos varázsteremtény szállt ki fejéből. Pillangónak nevezte el. Érezte, ez lesz legkedvesebb alkotása. Félve, nehogy elrepüljön aprócska szárnyain a lény, bezárta egy csillogó üvegbúrába, s magához igen közel helyezte el.

Most már valóban úgy érezte, itt az ideje megpihenni. Megfújta a búrákat, melybe a teremtményeit zárta. Hallgatta, ahogy egymáshoz koccanva csilingelnek, de látta, biztonságban vannak, nem esnek le, így nyugodt szívvel aludni tért.

Ahogy a szemét lehunyta, az ötödik lombikban megmozdult valami. A csupasz, kapálózó lény kinyitotta a szemét. Tekergette fejét jobbra-balra, körbenézett. Lelke hangján szólalt meg.

- Hol vagyok? Ki vagyok? 

- Nem tudom – felelt rá egy hang a hatodik lombikból. – De ez engem is érdekel.

- Ki vagy te? – kérdezte a kicsi lény.

- Ádám. De mást nem tudok. Tudatlanok vagyunk még mindannyian.

- Mi lenne, ha tudnánk?

- Nem tudom, ezt sem tudom – szomorodott el a férfi.

De a gyermek nem hagyta annyiban:

- Mi lenne, ha felismernénk az igazságot? Át tudok menni hozzád? – kérdezte.

- Próbáljuk meg! – csillant fel a szeme Ádámnak, s derűs mosolyra húzódott az arca. – Gyere!

Himbálózni kezdtek, hajladoztak, ingadoztak. Megmozdultak a lezárt lombikok, végül összeütköztek. De ez az egyensúlyvesztés a többi búrát is meglendítette, s azok is összekoccantak, csörömpöltek az üvegek. Végül egy kozmikus pillanatban mind összetört, leszakadtak az ég pereméről és zuhanni kezdtek ki az űrbe. Mindannyian megijedtek. 

A Nap azonban fényével megvilágította a sötétséget, a kavicsok összeálltak és lassították az esést, a víz közéjük folyt, s a Föld is mellettük termett. Kialakult egy gyönyörű, csodálatos bolygó. A csecsemő és a férfi már itt landolt, egy varázslatos kert kellős közepén,  s mellettük a kígyó is porba hullt. 

Mindezt a pillangó szárnycsapkodással, csendben nézte végig. Mikor minden a helyére került, és a teremtmények megnyugodtak, a pillangó felszállt az égbe és felkeltette Istent. Így szólt hozzá:

- Elvégeztetett!

Majd visszaröpült a Földre, a kertben álló almafa egyik ágára szállt, s szárnyait pihentetve némán gyönyörködött az első napfelkeltében.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)