Kelyhek 10

Holnaptól megint öt harminckor kelek,
És majd túrósbuktát eszek,
Utazom a busszal, talán állok,
ha nehezen is, de meditálok.

Várom, hogy véget érjen a nap,
kapom az újévi puszikat,
amihez pedig semmi kedvem,
de jópofát vágok kényszeredetten.

Egész nap a Neptunt lesem,
meg persze, hogy fent vagy-e a Messengeren.
Délután sietek haza, fáradtan.
Már előre érzem, hogy átfagytam.

Minden visszaáll a régi kerékvágásba,
Nem leszel itt, nem lóg majd a kistáska.
És unalmamban javítom a dogákat,
és azon tűnődöm: "Vajon Ő mit csinálhat?"

És hajnalban, mikor majd újra lefekszem,
a te helyed üres lesz mellettem.
S küldöm majd a jó éjt üzenetet,
pedig jobb lenne, ha foghatnám a kezed.

S úgy aludnánk el, mi ketten,
hogy élvezzük az életet önfeledten.
Nem mondom sosem, de hiányzol nagyon.
Azt hiszem, ha változik az életem, hagyom...

Mert így már mégse jó, két világ között,
főleg, hogy a szívembe remény költözött.
Talán mégis megérett az idő a változásra,
ami biztonságos volt, az most csak megjárja.

Hiszem, hogy 2019-ben letisztul minden,
Hiszek a botok kettő helyett a kelyhek tízben.
Hiszek Isten jóságában,
Hiszek benned, magamban és a világban.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Lovers

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket értem vívsz. A csatákra, melyekben ott lebegek a szemed előtt. Én adom az erőt. Hallom a vad szörnyek, a fekete szemű, sötét, lelketlen démonok üvöltését, ahogy kaszabolod őket. Felvillan a tűz, a láng, ahogy elpusztulnak. Mutatják hatalmad. Megtörlöd homlokod, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De én adom az erőt, hogy kitarts. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Csodállak. Veled vagyok. Rád gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával. Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket nap mint nap vívnod kell. A csatákra, melyekbe a kedvemért mész bele, hogy lássam, erős vagy. Néha azt gondolom, erősebb, mint én, mert gyenge vagy, mégis elindulsz a nemes harcba. Hallom a kisszerű, nyálas, szipolyozó emberek kacagását, ahogy rád támadnak. De fényed elégeti sötét ármányaikat. Győztes vagy, hatalmas, tiszta szívű teremtés. Letörlöd a könnyed, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De te kitartasz. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Tisztellek ezért. S veled akarok lenni, hogy megvédjelek, támogassalak - testben is. Csak erre gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával.  Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rátok gondolok. A harcokra, melyet a szerelemért vívtok. A csatákra, melyek nemesítik a lelketeket. Ebből merítetek erőt. Hallom szívetek dobbanását. Látom a szenvedélyetek tüzét, az egyesülés iránti olthatatlan vágyatokat. Hatalmatok van - felettem is. Eltörlöm bűneiteket. Véget ért a próba. Kitartásotok elnyeri jutalmát. Az én arcom lebeg előttetek, szeretetem feltölt benneteket energiával. Legyőztétek a félelmet: öntudatra ébredtetek. Látjátok egymást, s én látlak titeket. Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Szeressétek hát egymást - testben, lélekben, szellemben - ahogy én szeretlek titeket. Áldásom rátok."

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Angyalszerelem

És lelkem repülni vágyott.

Vissza a múltba, előre a jövőbe.

Egyszerre tudni, érezni mindent,

a Fényt, a Sötétséget, a Bizalmat, a Rettegést.

Kíméletlen viharok között szálltam, odafent ragyogott a Nap.

Lent a Föld mosolygott, mialatt a csillagokkal kacérkodtam.

Messze innen, közel, s távol, itt és ott, sehol sem, és mindenhol.

Veled akartam lenni, szíved hívta szívem,

engedelmeskedtem,

lelkünk útján felforrósodott a vágy,

húztál magadhoz.

Tudtam, hogy harcba cseppenek, 

hogy még nincs vége a Gonosz küzdelmének,

de veled akartam lenni, segíteni.

Megkeresni, rád találni.

Szólított a hang.

Régóta, de most már hallom.

Erős vagyok, s repülök.

Fényem ragyog, fényed káprázó,

eloszlatjuk a Sötétséget, együtt.

Ne hagyj magamra, vigyázz rám, itt vagyok.

Repülök feléd.

Szeretlek - szívem minden szeretetével.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Őrzöm az álmod

Őrzöm az álmod.

Csendesen.

Kint lengedez a szél, ébredeznek a csillagok.

Arcodra rásüt a Hold.

Csak egy kis karéj, mint a déli kenyér.

Mégis boldogok vagyunk.

Őrzöm az álmod.

Hiszem, hogy lelkem útján jársz.

Odaképzeled magad a múltamba,

mikor még könnyű és örömteli volt minden.

Mikor még hittünk és reméltünk.

Óvtuk egymást.

Hiszem, hogy lelkem útján jársz.

Bennem vagy, s én benned.

Arcom arcod nézi, szívünk összefonódik.

Fogod a kezem, megszorítod.

Tudom, érzem, de legyőzzük.

Mindenre képesek vagyunk együtt.

Bennem vagy, s én benned.

Örökre.

Mindig.

Most is.

Tegnap, ma, holnap.

Nem hagysz el sosem.

Visszatalálok hozzád.

Visszavársz.

Örökre.

Bármi is történt, veled vagyok, s te velem.

Aludj, édesem.

Őrzöm az álmod,

Hiszen lelkem útján jársz,

Bennem vagy, s én benned.

Örökre...

Örökre...

Örökre...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A sellőlány meséje

A sellő már várta.

Napok óta erről álmodott. Álmában a férfi egy rózsával a kezében indult útnak a messzi hegyekből. Ő pedig a tóban várta.

Biztos volt benne, hogy eljön, hogy itt lesz, hogy nem csak álom. A delfinek szokatlanul játékosak voltak mostanában, egészen jó kedvük volt. Mintha ők is éreznék...

Jön, jönnie kell!

Ne add fel a reményt! - mondogatta mindennap magának a sellőlány.

Míg egyszer csak egy szép nyári alkonyon meglátta őt.

Ott jött, a messzi hegyekből, elhagyván a várat, élete biztos pontját, elindult az ismeretlenbe  egy rózsával a kezében. Vidáman, egyenletesen lépkedett. Közeledett a sellőlány felé a kacskaringós úton.

Teljesen természetes volt minden. Nem is történhetett volna másképp.

A sellőlány a szikla mögé bújva nézte. Csábító, igéző tekintete összefonódott a hercegével, szinte hipnotikus állapotba kerültek mindketten. A zöld mezőn a virágok felsikítottak a boldogságtól, az égi madár leszállt a szikla mellé, hogy jobban lássa, mi történik, a csodafa fejével a találkozás irányába nézett.

Sorsfordító pillanat volt. A sellőlány, aki évek óta várta már szerelmét, most végre boldog. A herceg, aki idáig nem hitt abban, hogy valóra válhatnak a tündérmesék, most boldog.

Minden a lehető legjobb módon alakul.

Ahogy a patak a tóba folyik, mutatván az utat, ugyanúgy a herceg lábai is a tó felé viszik, ahol szerelme várja. Egyesülni fognak. Mosolyognak.

A hogyantovábbon ráérnek akkor gondolkozni, mikor itt lesz az ideje. A rózsák megsúgják a helyes választ... Mindig.

Ez a sellőlány és a herceg meséje. Neked szól. Ezt mondja:

Ne add fel a reményt! Sosem! Valahogy mindig volt, mindig van, mindig lesz. A csoda bármikor bekövetkezhet. Talán épp holnap.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A kunyhó ajtaja

Nádfedeles, sötét kis ház volt, mélyen az erdőben. Körülötte magas fák nőttek az égig, a madárcsicsergés csak távolról hallatszott. Az odavezető erdei utat falevelek lepték be, körülötte a növényzet már elburjánzott. A hajdan volt szép kert csak nyomokban volt felfedezhető. Itt-ott még kikandikált egy-egy sárga és fehér virág az avar alól, de inkább csak az arra járó pókok és bogarak csodálták meg ragyogásukat, szívták be illatukat.

Bent a házban is csend honolt, s állandó félhomály. Por és rendetlenség. Csak egy kis szoba-konyháról beszélhetünk, nem volt benne semmi hívság, mégis, Csipkebogyónak ez jelentette az életet. Ide zárkózott be magánya elől menekülve, így védte magát a csalódások ellen. Meg volt itt mindene.

Valójába  tudta, hogy szebb és boldogabb életet is élhetne, de nem érzett magában elég erőt ennek megvalósítására. Félt, menekült mindenkitől, elege lett a világ nyűgjeiből, a kétszínű, gonosz emberekből,  s azokból az örömökből, melyek másoknak jutottak osztályrészül. Sokat siránkozott, s végül jobbnak látta, ha elvonul, ha megteremti a maga kis világát odabent az erdő mélyén. 

Pedig lehetőségei korlátlanok voltak: a ház közelében fakadt a Szeretet-forrás, mely a Pénz-patakba folyt, s onnan tovább a Szerelem-tóba. A háza mellett ott állt a Teremtő-kert, benne az öreg Szerencse-fával, a Boldogság-ösvény ott vezetett el mellettük, s az Életerő-hegy is csak egy kőhajításnyira volt. S tőle nem messze ott állt egy másik kis kunyhó is az erdőben: a Társ-lak. Tudta ezt Csipkebogyó, de mivel félénk volt, és szégyellte a rendetlenséget, nem mert szóba elegyedni a lakójával. Kerülte a vele való találkozást. 

Persze otthon éjszakánként mindig megbánta ezt. Jó lett volna valakivel összeölelkezni, (legalább 2 percig), együtt enni a málnát, vagy a mézízű citromfüves teát kortyolgatni, játszani, elmondani egymásnak a legféltettebb titkukat, hintaágyból nézni a naplementét kockás pokróccal a vállukon. Igen, szép lett volna... De mindez egyelőre csak álom volt... Egészen addig, míg az elhatározás, a vágy annyira erős lett Csipkebogyó szívében, hogy azonnal cselekedni akart. 

Fogta magát, elővett egy üveg almabort, belekortyolt, majd munkához látott. Először letörölgette a port a szekrényekről, a könyvespolcon rendet rakott. Rájött, mennyi értékes olvasmánya van, mennyi mindent tud már általuk a világ dolgairól, az Univerzum működéséről. Aztán kitárta az ablakot: odafönt éppen akkor bújt ki a telihold a felhők mögül. Mintha rámosolygott volna... "Csodálatos éjszaka előtt állok..." - nyugtázta Csipkebogyó, s elővette a seprűt. Módszeresen felsepert. A szemetet egy kis kukába gyűjtötte. Végül felmosott virágillatú vízzel, melyet a közeli forrásból merített. Mikor ezzel kész volt, olyan erőre kapott, hogy azonnal kedve lett feldíszíteni az asztalt. Szép fehér terítőt vett elő, s vázát tett rá. "Díszítsünk, uram, a virág meg majd megjön valahonnan" - mondta. Elmosogatott, s a fűszerpolcon is rendet tett. 

Körbenézett. Egy belső erő további díszítésre sarkallta, kreativitása mindennél hatalmasabb lett. A kertből behozott pár makkot, tobozt, gesztenyét, néhány falevelet az öreg fáról, s az ablakpárkányra tette, majd elővette a fiókból régi rajzait, mandaláit, melyeket magányos estéin színezgetett, s ezeket kitűzte a falra. Mikor ezzel végzett, fogta a szemeteskukát. Sok apró emlékkel, nem használt kütyüvel, régi, semmire se való dologgal tömte tele rövid idő alatt. Úgy érezte, mindent kidobott, ami már nem szolgálja életét. Kiment a ház mögé, hogy elégesse. Tüzet gyújtott a hókupac közelében, s szép lassan a vörös lángba dobálta fájó emlékeit. Visszaadta őket a Földnek, Víznek, Levegőnek. Szíve megnyugodott, mosolygott. A Hold fehér tányérja még mindig világlott fenn az égen, de lassan a hajnal első pírja is megjelent a szürke égbolton.

Csipkebogyó elmondott egy imát és aludni tért. Friss, puha ágyneműjében jól esett az alvás. 

Reggel, mikor felébredt, madárcsicsergés ütötte meg a fülét. A kunyhóból kilépve elámult: a hó olvadni kezdett, s megjelentek az első hóvirágok. Ez minden évben a Reményt, a Lehetőségeket jelentette számára. Gyorsan felöltözött, s mivel a felkelő Napnak is köszönettel tartozott, kiállt a verandára, hogy beszélgessen vele kicsit. Ott itta meg reggeli kávéját a távoli hegy titkát fürkészve. Tudta, még pár nap és a természet megenyhül, s akkor a kertjében is rendet tehet, eltávolíthatja a gazakat. "De jó lenne, ha lenne hozzá segítségem"- mondta ki, s nem is tudta, ezzel már meg is teremtette, amit akart.

Visszament a kunyhóba, megcsodálta az éjjel elvégzett munkát a reggeli napfényben is. Örömöt és nyugalmat érzett, meg persze büszkeséget. Jó volt itt így lenni: tisztán, békében. Nem kell többé szégyenkeznie. Rendet rakott.

Ebben a pillanatban kopogtattak. Csipkebogyó kinézett az ablakon, s meglepődve látta, hogy a Társ-lak tulajdonosa áll a kapuban: a jóképű és kedves, a számára minden szempontból ideális Hibiszkusz. Egy csokor virág volt a kezében. Csipkebogyó elmosolyodott, s szerelmes csillogással a szemében szélesre tárta a kunyhó ajtaját.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Vladimir és Katharina - A nagy találkozás

KARDOK 6

Vladimir már megint a gép előtt találta magát. Kedvenc honlapját böngészte: ismét utazni vágyott. Már pár hónapja itthon volt, s úgy érezte, újra eljött az idő, ideje új világot felfedeznie.

Hiába utazott már annyiszor - körbe a Földön - azt a valamit, amit keresett, nem találta.

Fent a falán tárgyi emlékek sorakoztak az elmúlt évekből: maya álarcok, indián tőrök, busman pengék szerte a világ minden tájáról. A falitérképén gondosan bejelölte azt is, hol volt már idáig, milyen helyeket látogatott meg. Gyűltek a pontok, sorakoztak az emlékek. Büszke volt rájuk. Ha látogatók jöttek hozzá, mindig megcsodálták a gyűjteményét. Érdekes és szokatlan volt a nagy, széles szájú barna maszk  a rasztafrizurával és a hosszúkás, Egyiptomot idéző álarc a mongol szemekkel. Irigylésre méltó.

De Vladimir nem törődött velük. Megvette, hazahozta, kitette őket a falra, s mint a vadász a trófeáit, nézegette. De nem jelentettek már neki semmit. Az utazás varázsa mindig elmúlt a hazatéréssel. S ez nem hagyta nyugodni. Valahol, mélyen, legbelül érezte, hogy majd lesz egy hely, hogy VAN egy hely, ami örökre elvarázsolja, fogva tartja, amiről nem fog hazahozni semmilyen emléket, mert az a hely a szívében fog élni, ott lesz a helye, nem a falon. Biztos volt benne.

Ezért érezte hát úgy, hogy most újra útnak kell indulnia. Még nem tudta, hova, merre, segítségre várt, isteni sugallatra.

Hosszas leírásokat olvasgatott a gépén. Kint sütött a nap, jó volt az idő, mégis elvágyódott innen, az ismertből az ismeretlenbe. Erősen koncentrált...

♠

V. FŐPAP

Az egyik oldalon talált egy képet: egy főpapszerű alak állt rajta két báránnyal, a kezében kulcs. Az ég felé mutatott. Háttérben Róma, a szent székesegyház. A régmúltat és a jelent idézte egyszerre a kép. A modern környezetben anakronisztikusnak tűnt a kék stólás, tógás, papucsos ember és Isten két báránya. Mintha a mennyország kulcsát szorongatná a kezében a férfi... Ő Péter? Az apostol, aki a mennybolt kapuját nyitja-zárja? Vajon mit mond neki? Mit akar üzenni? 

Vladimir közelebb hajolt a képhez, hogy jobban szemügyre vegye... Péter megszólalt:

"Fiam! Itt az idő! Eljött a te pillanatod! Az idő véges. Nem arra születtél, hogy egyedül éld le az életed. Eddigi utazásaid azért nem tettek boldoggá, mert egyedül utaztál. De ennek vége. Indulj! Találd meg a társad! Szíved oda fog vinni hozzá, tudni fogod, hol keresd... Nézd a bárányaimat! Mindig velem vannak, jó lelkek. Ketten vannak, mert az ember is párostul boldog. Csak így lehetsz teljes. Odafönn az égben Isten figyel téged, vigyáz rád, óv utadon. Itt a kulcs: a mennyország kulcsa, de ezennel most átadom neked, hogy tudd, nyitja azt a zárat, amiről azt hiszed, zárva van. Biztonságban érzed így magad. Ne félj! Én veled vagyok minden napon a világ végezetéig!" - szólt, aztán eltűnt.

A kulcs ott hevert a földön, Vladimir lába mellett. A fiú felvette, megfogta. Sütötte a kezét, mégis erőt adott, hitet. Tudta, van menekvés, mindig van hova menni, megérkezik a helyre, ahová mennie kell.

A két bárány jelentőségteljesen ránézett, bölcsesség lapult a szemükben. "Mintha ők már tudnák, hogy sikerül. Biztosak benne" - gondolta Vladimir, s bólintott nekik. A bárányok elmosolyodtak, s méltóságteljesen hátat fordítva elballagtak a székesegyház irányába. 

Vladimir meg mert volna esküdni rá, hogy az egyik kacsintott is. 

A távolban felsejlett az üresen álló Szent Péter tér, a Bazilika, a távoli szürke tornyok. Üressége megriasztotta Vladimirt.

"Ha üres a szívem is, mi értelme élni? Szép, de semmi haszna... Élettel kell megtöltenem. Szürkeség helyett napfénnyel, magány helyett társsal."

Gyorsan bezárta az ablakot a gépen. Fogat mosott, bepakolt néhány inget a táskájába, körbenézett a szobában, rámosolygott a maszkokra, melyek bambán, élettelenül bámultak rá vissza. 

"Ők nem értik, de én már igen" - mondta Vladimir, s elindult a kulccsal a kezében.

♣

XIX. NAP

Már régóta sétált. Rakosgatta egymás után a lábait, szája kiszáradt a nagy melegben. Hátát húzta a hátizsák, botját fogó keze érdes volt. Mégis határtalan öröm érzése töltötte el. A sötét, zárt szoba után végre újra a napfényben volt, a tágas mezőn. A háttérben már látta a hegyeket, a kanyargó utat, mely a városba visz. Szíve városába.

Egy szalmabálához ért. Nemrég arathattak. Tőle nem messze, a szeme előtt egy köralakú képződményt vélt felfedezni a lehullott szalmákból. Labirintus volt. Közepéről gyermekkacaj hallatszott. 

Vladimir megállt. A kör közepén két táncoló gyermeket vett észre. 

"Bárányok" - futott át az agyán, s ebben a percben meg is szólat az egyik:

"Jó helyen jársz! Itt a boldogság, az öröm. Mulass te is, mert nincs már messze a cél. Mi már megtaláltuk a helyünket a világban. Ki se akarunk menni innen, a kör közepéből. Láthatod: a boldogságból nincs kiút. Ha megtalálod, örökre ott maradsz. Bízz bennünk! Hallod a zenét? Szívünk dobbanása adja a ritmust. Táncolunk, mert az élet szép. Élvezzük: meztelenül, szabadon, kötöttségek nélkül, gyermeki szívvel - ahogy Isten megteremtett minket. Menj! Végy rólunk példát! Így is lehet élni! Lehetséges. Minden lehetséges! Nap apánk áldását szórja ránk, s éjjel Hold anyánk óvón vigyáz lelkünkre, felemeli álmainkat a csillagokba. Az ember búzát ültet, hogy az életet adjon - s a búza táplálja az embert. Az ember imádkozik hálát az Istennek, s az égiek táplálják az emberek szívét. Körbe-körbe kell menni, de a kör közepén önmagadra lelsz, azzá az emberré válsz, akivé születtél. Te vagy a forrás! Találd meg középpontodat! Nemz gyermekeket, mert ők a csoda! Ők az élet közepe, körülöttük fordul a világ. A társad már vár rád! Indulj előre az úton! S ne feledd szíved ritmusát!" 
Majd újra felkacagtak, s Isten lemosolygott az égből. A napfény még erősebb lett, s Vladimir tudta, megtalálja a csodát, melyre mindig is várt.
Elindult, s szívében melengette a ritmust, az élet ritmusát:

"Körbe-körbe, karikába,

Középen van a csoda.

Ki magában megtalálja,

csak az juthat el oda."

♦

ÉRMÉK 4

A lány, Katharina az utcán sétálgatott. Ormótlan cipője zavarta. De nem csak ez. Valahogy nem illett ide. Magasabb, nagyobb volt, mint a többiek. Mintha egy olyan világban élt volna, ahol nem értik meg őt. Hozzá képest minden pici volt, apró. De már megszokta. Az emberek kedvesen bántak vele, segítették, de Katharina mindig érezte, hogy félnek tőle, hiszen bármikor eltaposhatja őket. Ezért húzta fel az ormótlan cipőt, hogy lássák: ő erre képtelen lenne. Tőle nem kell félni. Szeretetre vágyott.
Ahogy sétált az utcácskákon, magányosan, mindig arra gondolt, hogy majd jön valaki, aki hozzá hasonló, magas, délceg férfi, aki megmenti innen. Nem tudta, mikor és hogy, de érezte: ez lesz. Reménykedett. A várfal, ami körbefonta a várost, kicsi volt, könnyen átmászhatott volna rajta, de nem tudta, odakint mi vár rá. Meg egyébként is... Szívében mindig érezte, hogy a férfi ide jön majd érte. Neki csak ki kell várnia a megfelelő alkalmat. 
Ma lila ruhát öltött: ez a bűnbánat színe. Így indult délutáni sétájára. Otthon unatkozott, s szeretett ilyenkor a vasárnapi kis utcák csöndjében elmélázni. Vajon hogy került ő ide? Mindig ezen tanakodott. Szülei már nem éltek, tőlük nem kérdezhette meg. Talán ők maguk sem emlékeztek volna már a kezdetekre. 
Ahogy sétálgatott a kis ajtók között, az jutott eszébe, mi lenne, ha úgy tekintene magára, mint csodára, mint különlegességre? Magasságát nem átoknak, hanem Isten adományának fogná fel? Mi lenne, ha egyszer büszke lenne rá a város népe, s szeretettel néznének rá?
Katharina szép lány volt, igazán szép. És kedves is. Mindenkivel előzékenyen bánt, meg akart felelni az elvárásoknak. S most, sétája során jött rá, hogy a saját elvárásainak kellene megfelelnie. Igenis, vállalja fel büszkén, hogy ő más, mint a többiek. Ha tartanak tőle, furán néznek rá, az legyen az ő bajuk! Ő már épp elégszer bebizonyította, hogy kedves, melegszívű, ártatlan teremtés. Nem kell ragaszkodnia ahhoz a szerephez, amit ráaggattak.  Nem kell  ragaszkodnia olyan görcsösen az eddigi mintáihoz! Vállalja fel a lelke mélyén élő Katharinát, azt a lányt, aki odabent a kicsi kuckójában mindig is volt. Ez a lány tűnt el mindig, mikor az utcán bánatosan, görnyedt háttal, nesztelenül, észrevétlenül bandukolt...
"Fel kell ismernem isteni minőségemet" - mondta ki hangosan Katharina. - "Jó ember vagyok, szeretetre méltó. Méltó arra, hogy társat találjak, hogy olyan emberrel éljek, aki hasonló hozzám, aki megért, aki támogat, aki biztat, aki szeret. Akinek a vállára hajolhatok, akinek a szemében nem tűnök nagynak, mert ő nagyobb nálam, erősebb, olyan ember, akire támaszkodhatom. Igen, erre vágyom, őszintén. Szeretném, ha nem velem lennének elfoglalva az emberek, s én se velük, hogy ki mit gondol rólam... csak a páromra koncentrálnék. Erre vágyom: békességre, nyugalomra, az erős férfira, aki megvéd, aki mellett gyenge nő lehetek, miközben minden jó tulajdonságom megmarad. Új szerepre vágyom. S szerelemre..."
Útja egy kis ház előtt vitt épp, s az ajtó bejáratán megcsillanó napfény csodás látványt nyújtott. A színes üvegek mosolyogtak, szemük felcsillant, meghallgatták Katharina kívánságát, s a bennük levő kis fényszalagok máris futottak Nap apához, hogy továbbítsa Katharina szándékát. Tudták: sikerrel járnak, s Katharina hamarosan boldog lesz. Még az ormótlan cipőt sem kell tovább viselnie, topánka lesz a lábán...

♥

BOTOK APRÓDJA

Katharina hazament, hogy átöltözzön. A fürdés, megtisztulás után felvette hosszú, lila ruháját, cipőjét is lecserélte. Végleg leszámolt félénk, kislányos énjével. Felnőtt. Az elhatározás a szívében erőre kapott. Vége annak az időnek, mikor mindig sajnáltatta magát! Ő egy erős, sugárzóan szép, fiatal, boldog nő, aki tudja, mit akar és meg is szerzi. Képes egy kiteljesedett élet vezetésére! Meg mer változni, fel meri vállalni önmagát. 

Várta, hogy történjen valami. Hajára ékes díszt tett, belenézett a tükörbe. Szépnek találta magát. Mosolygott. Erre már régen volt példa. 

Ebben a percben csöngettek.

Katharina szíve megdobbant, rohant ajtót nyitni.

Egy férfi állt előtte, szépen felöltözve, ünnepélyesen. Katharina rámosolygott. A férfi szeme is felcsillant. találkozásuk pillanata örök érvényű volt. Örültek a másiknak. A férfi szemében megnyugvás látszott, tudta, ő is megtalálta, amit keresett. Egyenesen, sudáran állt, bal kezét Katharina felé nyújtotta, jobbját háta mögé helyezte: abban egy kis ékes doboz volt: ajándék - a szíve választottjának. A lila masnik illettek Katharina ruhájához.

"Vladimir vagyok" - mondta a férfi. "Azért jöttem, hogy boldoggá tegyelek. Elhoztam neked a legnagyobb ajándékot, amit én is nemrég kaptam: a földi mennyország, a földi boldogság kulcsát. Elfogadod-e?" - kérdezte.

Katharina szélesen mosolygott.

"Igen" - felelte. "Gyere be, házam és szívem ajtaja nyitva áll előtted!"

S Vladimir belépett a házba...

💓

BOTOK 9

Évek teltek el. Katharina és Vladimir szerelme ugyanúgy lángolt, mint a megismerkedésük idején. De az idő múlt, változott minden. Született egy fiuk, Derek. Katharina otthon volt vele, nevelgette, tanítgatta az értelmes fiúcskát. Sokat játszottak, sokat nevettek. Vladimir jól ismerte őt. Tudta: ez volt az a kisfiú a kör közepéről a mezőn, akivel a vándorlása során találkozott. Az egyik bárány. S ő mindig is így hívta: "Báránykám".

A fiuk megszületése után elköltöztek abból a városból, ahol Katharina annyira boldogtalan volt régen - nem illettek oda: a kisstílű, félős, zárkózott emberek közé. Egy kis faluban vettek házat, amelyet folyamatosan bővítettek, szépítettek. Vladimir épp elég dolgot tapasztalt az utazásai során, így tudta, mit hogyan kell tenni. Szeretett barkácsolni, férfias munkákat végezni, a házat mindig rendben tartotta. Katharina épp ezt becsülte benne.

Vladimir már nem vágyott többé távoli országokba, messze vidékekre: meglelte helyét. Időközben Katharina is megváltozott: haját újra barnára festette, lila színű bűnbánó ruháját lecserélte: eleget vezekelt. Mostanában zöldben járt, ami a remény és az újrakezdés színe. A boldogságé, a tavaszé. Meg a szívcsakráé...

Derekkel minden nap boldogan várták haza Vladimirt, aki a biztonságot tartotta legfontosabbnak családja számára. Óvta, vigyázta őket, hogy semmi bajuk ne essék. Igazi támasz volt, akire lehetett számítani.

Tudta, szükség is van most  a család védelmére, mert hamarosan újra változás lesz: Katharina áldott állapotban volt, szíve alatt egy kislányt hordott. A második bárányt!

ÁLDOTT AZ ÉLET!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A három legfontosabb dolog

Apám imádott ultizni. Minden héten egyszer, hétvégén átment a szomszédba és zsugáztak. Piros ász oszt, nem oszt. Betli, durchmars, redurchmars! Ez éltette. Gyerekkoromban mi is vele tartottunk, és játszottunk a szomszéd fiúkkal, anyámék meg beszélgettek. Így teltek a szombat esték.

Hétköznap munka után meg a szőlő volt soron. Nyitás, metszés, horolás, kötözés, szüret. E körül forgott minden. Apám büszke volt a szőlejére, meg a belőle készült borra. Magunk préseltük, emlékszem, a mustból mindig ittam én is. Később már eladtuk a gyümölcsöt, nem volt idő ezzel is pepecselni. 

Vasárnaponként meglátogattuk a mamát. Egyszerű, kedves özvegyasszony volt, csupaszív, olyan rétessütős, templombajárós. Szerette a Jóistenként. Ezen mindig csodálkoztam. Élettörténetét megismerve arra a következtetésre jutottam, hogy a Jóistenke viszont nem szerette őt, mert akkor nem zúdított volna rá annyi bajt. A világháborús borzalmakat, a fronton elesett édesapát, a beteges férjet, a két hónaposan meghalt elsőszülött fiút, és az idő előtt eltávozó másodikat, apámat.

Így éltünk, ilyen gyökereim vannak. Ebből kellene fát nevelnem - vagy legalább egy termékeny szőlőtőkét, egy boldog életet.

Ehhez mindig jó tanácsokkal láttak el az őseim. Legjobban az számított, hogy jól menjek férjhez. Apám azt akarta, hogy mindenképp olyat válasszak, aki tud ultizni, mert akkor lesz partnerük a kártyázáshoz, anyám beszáll harmadiknak. És a páromnak szőleje is legyen, mert akkor több lesz a bor is. A megművelésbe majd besegítenek. A mama vallásos férjet szánt nekem. Lehetőleg lelkész legyen, azok nagyon szépen tudnak beszélni. De mindenképp járjon templomba, evangélikusba, mert én is az vagyok, és abból csak baj van, ha a férfi más vallású. 

Anyám nem mondott semmit, csak azt tanácsolta, olyat válasszak, aki szeret. 

Én meg álltam tanácstalanul, ez bizony nehéz lesz, mert az nem derül ki egy első beszélgetésből...

Húsz éven át kerestem hát azt a férfit, aki evangélikus, szőleje van és tud ultizni. A férfit, akit lerajzoltak nekem, s aki nem is az én képzeletem szülötte volt, hanem az övéké. Az ideált. A férfit, akit ők akartak  - maguknak. 

Nem találtam rá.

Először a házat adtuk el, elköltöztünk, aztán a földet, végül már templomba se jártunk, a mamám a rádióban tudta csak hallgatni az istentiszteleteket. Sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősége…

Végül őket is elvesztettem, egyedül maradtam. Értelmét vesztette minden. Minden.

Ma üvöltenek bennem a kérdések: Miért? Miért nem sikerült megfelelnem nekik? Miért akartam megfelelni nekik? Honnan tudták, mi a jó nekem? Mit akartak tőlem? Mit akartam én? S mit akarok most? Miért nem mondja meg senki, mit tegyek?

Nincsenek válaszok. Feleslegessé váltak kritériumok, nincs kinek megfelelnem. Nem tudom, mi az a három legfontosabb dolog, ami feltétlenül meg kell, hogy legyen a férfiban, aki a férjem lesz. Nem tudom, mit keressek. Egyedül kell döntenem, magamnak kell megfelelnem. Felnőttem.

S fel kell tennem  a kérdést: ÉN mit akarok? Ideje lenne húsz év után rájönnöm. De azt hiszem, olyan valakit, aki szeret. S ha a Jóistenke megsegít, meg is találom. Benne van a pakliban...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)