Piros színű volt. Kikötve a lufiárus standján. Senki nem emlékezett rá, mikor fújták fel, mióta lengedezik a szélben. Eleinte jól érezte magát. Különlegesnek. Akkor még mindegyik lufi egyszínű volt: sárga nyúl, kék elefánt, zöld kígyó. És ő: a piros szívlufi.
De valahogy sose őt választották. Talán azért, mert ő középen foglalta el a helyét, és a körülötte lévők mind szembetűnőbbek voltak. Kezdetben reménykedett, hogy majd őt is megveszik, s egy kisgyerek arcára mosolyt csalhat. Ám telt-múlt az idő, és senki nem jött érte, senki sem akarta őt. Beolvadt a többiek közé. Pedig voltak vágyai, csak azok nem szolgálták az érdekét.
Esett az eső, fújt a szél, sütött a nap - s ő véges-végig a lufiárus bódéjához volt kötve, nem fedezhette fel a világot. Úgy érezte, mintha már egy örökkévalóság óta ott lenne.
Közben el is fáradt. A madzag, amin függött, eleinte nagyon megfeszült, s visszarántotta, ha ő szállni próbált... Olykor, ha a lufi kezdett leereszteni, a kötél is ernyedten, unottan tartotta. De mindig jött valaki, aki újra felfújta a kicsi szívet, s hiába volt minden próbálkozás, ezzel együtt a szorítás is erősebb lett.
A kis lufi sokat gondolkozott. Csak két utat látott maga előtt, holott lehet, hogy több más is kínálkozott. Várni, hogy észrevegyék, hogy megvegyék, de hogy utána mi lesz, vajon az a valaki, akinek a tulajdonába kerül, meddig vigyáz majd rá, azt nem tudta.
Vagy felszállni, felrepülni... Szabadon, elengedni végre a terheket, a múltat, melyet már ismer, s mely nem teszi boldoggá. Repülhetne - fel az égbe, önmaga és mások örömére. Hiszen egy lufi arra született, hogy felemelkedhessen, megmutassa a világnak a szépségét! Most már ő maga is erre vágyott: szabadulni a kötelékektől.
S hogy utána mi lesz? Azt Istenre bízta. Ő mindent jobban tud...
Miközben döntött, feltámadt a szél, s ő kérlelőn szólt hozzá:
"Szabadíts meg a kötelességeimtől! Bogozd ki a madzagot, mellyel ide vagyok kötözve... Szállni szeretnék, világot látni, a tengert és az óceánt, a nagy kéklő hegyeket, a csörgedező erdei patakot, a napraforgók sárga tányérját, a hajnalmadár ébredését, eressz... Itt nem kellek senkinek, színem egyre fakóbb. A körülöttem lévők kívánatosabbak, újabbak, még nem fedezték fel, hogy nem lefelé, hanem felfelé visz az út. Én már elfáradtam ideláncolva a lufiárus bódéjához. A végtelenbe vágyom, az ismeretlen lehetőségek közé. Már nem félek, mert tudom, hogy itt nem jó, itt nem maradhatok. Ott viszont önmagam lehetek: a piros szívlufi fent, magasan a többiek fölött, utat mutatva mindenkinek a szabadság szimbólumaként. Eressz, eressz!!!..."
S a szél meghallgatta a kérését... Olyan erővel kezdett fújni, hogy a piros szívlufi képes volt leválni a korlátról, képes volt felemelkedni. Szellők tánca közé került: felszállt az égbe. Egy pillanatra megállt, visszanézett a bódéra, ahol éveken át várta kikötve, hogy jobbra forduljon a sorsa, majd mintha tudná célját, elindult, s szépsége átszellemülten ragyogott a napsütésben a kék ég alatt. Végre szabad volt! Végre azt csinálhatta, amit akart, amiért a világra jött. Csodálatosan érezte magát. Tudta: jól döntött, s most már minden álma valóra válhat - csak el kellett engednie a görcsös ragaszkodást.
Lent, a földön emberek ezrei látták, ahogy kecsesen, magabiztosan, minden akadályt kikerülve száll a levegőben, s örömükben tapsoltak, boldognak tűntek. És a kis piros szívlufi tudta, ez az igazi, a valódi élet.
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
