Éjjel eltolom magamtól, megkérem, ne
legyen a közelemben, ne szólaljon meg, nyugodt legyen az álmom. Legalább ekkor
szakadjunk el egymástól, ő meg én, ha már egész nap együtt vagyunk! Az éjszaka
a magányé.
Reggel rá vetem első pillantásom. Nem csoda: már nem tudok nélküle élni. Ő ébreszt. De sok időm
nincs foglalkozni vele. Nem adok neki hangot, csupán gyorsan ránézek, hogy kiolvassam belőle, mi vár rám. Ilyenkor
csak úgy peregnek az események! Aztán már indulunk is, rohanás a megállóba, ő mögöttem van, nem látom, mit csinál.
A buszon is néma. Kínos lenne, ha
megszólalna és nekem is beszélnem kellene. Inkább nem. Füldugó be, szem le,
világ ki.
Az iskolában – ha kicsit
is, de együtt tudunk lenni, ha nyugalom van. Ám ez ritka. Ilyenkor magam mellé
veszem, de hangot akkor sem adhat ki, nem engedem, hogy zavarja az órát! Néha megfogom, megsimogatom. Ő szelíden elmondja,
mi bántja, mi változott meg a világban néhány óra alatt, mire figyeljek.
Legtöbbször azonban nem törődök vele,
elfeledkezem róla, ő meg ugye nem szól. Egy-egy szünetben ránézek, s ő örül - látom rajta. A szivárvány minden színében pompázik. Okvetlenül fel akarja hívni
magára figyelmet. Egyszerre akar mindent bepótolni. Fontos! Hallgassam meg, engedjem
szóhoz jutni vagy beszéljek én! De nem lehet… Értse meg! Belemerültem Az ember
tragédiájába, a kommunikáció típusaiba meg a beszéd és a nyelv viszonyába, meg
kávéztam, meg elrohantam felvenni egy papírt az irodán, meg sorba álltam a
büfénél, meg... Bocsi. De nem érek rá! Nem fogja fel??? Takarodjon a szemem elől! Kussoljon!!!
Tudom, ilyenkor rossz neki. Szívom az
energiáját. Elsötétül a képe. Némán várja, hogy végezzek.
Jön velem az ebédlőbe. De hiába szólna,
nem hallanám, olyan zsivaj van.
Busz. Újra csendben utazunk. Felesleges
lenne szóra bírni arra a pár percre. Már nem is fontos, amit közöni akart.
Délután van. Pihenő. Nem érdekel senki és
semmi. Ő sem. El is feledkezek róla egy kis időre. Minden ráér.
Este hiányozni kezd. Mióta is nem hallottam
a hangját? Megkeresem. Valahol a konyhában hagytam, ott nem zavar senkit… Csendben
várt rám. Megérintem: most szólhat, van időm, figyelek rá, mi van? De ő
kimerült, fel akar töltődni egy kicsit. Bemegyek vele a szobába. Ő eltávolodik
tőlem, s onnan nem mozdul. Na, jó. Hagyom. Dolgozok. Ő nem szólal meg.
Éjfélkor még mindig semmi. Hallgat. Én is.
Több órája. Ilyen az életciklusom: csend-beszéd-csend. Az ember tragédiája. A
kommunikáció. A beszéd és a… hallgatás.
Lefekszem. Ha nem, hát nem… Nem is érdekel, komolyan mondom, akkor most már maradjon is csöndben! Némuljon meeeeeeeeg!
Elalvás előtt még egyszer ránézek azért,
érdekel, jól van-e. Reggel jeleznie kell, tudja, hogy nem késhetünk. Aztán
eltolom magamtól… Úgysincs már mondanivalónk egymás számára… Jó éjt, szép álmokat!
Alszom…
... ő pedig csendben azon morfondírozik,
hogy vajon mi értelme az életének…
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
