Füves

Délután három óra volt. Kint játszottak a gyerekek a füvesen, a focipálya mögött, az iskola hátsó udvarán. Tűzött a nap, a hőséget csak a fák árnyékában lehetett elviselni. A tanév a végéhez közeledett, már nem voltak leckék. A tanítónők is bágyadtan ültek a hűvösben egy padon, nézték a játszadozó kis elsősöket. Beszélgetni sem volt erejük, mintha már minden szót, mondatot elmondtak volna.

A lány a barátnőivel főzött épp. Füveket, gazakat, virágokat tépdestek, belerakták egy műanyag tálba, ami évek óta ott hevert a füvesen, talán a szomszéd öregasszony dobta át a kerítésen valamikor nagyon rég, hogy aztán generációk sora játszhasson vele. A lány legalábbis így képzelte. Találtak egy botot is, az lett a fakanál, azzal keverték össze a hozzávalókat. Nagyon belemerültek a játékba. 
Ma a kedvencét főzték: a pitypangos levest. A zöld levelek közül kiviláglott a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. De víz is kellett. A lány felállt, hogy hozzon. 

Messzebb volt a kerti csap, a füvestől balra,  a homokos részen. A lány levetette szandálját, mezítláb sétált el a forróságban odáig, kezében a tállal. Megnyitotta a csapot, alátartotta kezét, lábát, hogy felfrissüljön. Tudta, hogy a tanító nénik majd leszidják, ha saras lesz, de nem érdekelte. Jólesett a víz a nagy melegben, előbb langyosan folyt, majd végül hideg lett. Ivott belőle, meglocsolta nyakát is, a vízcseppek csiklandozták a tarkóját. Mosolygott. A pólója is csuromvizes lett, de ez sem érdekelte, boldog volt.

Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha apja motorja zúgott volna fel, ezer közül is megismerte a berregését. Felpillantott. Az iskola kerítése előtt épp most fékezett le egy motoros, fehér bukósisakban, tanácstalanul nézegette a bejáratot. A kapu zárva volt, mivel mindenki a füvesen játszott, így nem tudott tovább menni. 

A lány szíve vadul kalapálni kezdett. Integetett, kiabált: "Apa, apa!!!" Szaladni kezdett felé, a csapot sem zárta el, de a férfi messze volt, nagyon messze. A füvest bámulta. "Vegyél észre, itt vagyok, apa!!! Vigyél haza!!! Apa!!! Vigyél haza!" 

Érezte, hogy hangja nem jut el hozzá a motorzúgáson át. Mégis kiabált rendületlenül. Szaladt, úgy ahogy volt, mezítláb, át a homokos területen, már a betonos részhez ért, futott apja felé. "Apa, apa! Itt vagyok!!!" Ám a férfi nem nézett arra, nem vette észre. Felbőgött a motor, még reménytelenebb lett a helyzet. Lassan hátrálni kezdett a motoros, mintha hiábavaló lenne itt ácsorognia, megfordult, gázt adott és elindult. Hazament. A motor zúgása belehasított a nyári délután csendjébe, még a füvesen is hallották. 

A lány megállt. "Apa, ne menj el! Vigyél haza, vigyél haza..." - nyöszörögte. Könnyei csorogtak végig az arcán, csiklandozták nyakát, orra folyt, de nem érdekelte. Sírt végeláthatatlanul, szíve majd' megszakadt bánatában. Jó lett volna, olyan jó lett volna, ha ma valami másképp történik, mint szokott. Ha ma elmehetett volna hamarabb. Ha ma nem kellene egyedül hazasétálnia, hanem apja jönne érte, motorral, ha hazavitte volna vagy fagyizni! Ha észrevette volna, ha megérezte volna, hogy hol van, olyan jó lett volna... Olyan jó... 

Szomorúan ballagott vissza a füvesre. 

- Úristen, mi történt? Hogy nézel ki? Merre jártál? - hördültek fel egyszerre a tanító nénik, s ő nem tudott megszólalni. Leült a fűre, a letépdesett gazak, virágok közé, s arcát kezébe temetve sírt, könnyei úgy folytak, mint a nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak.  A füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.

♡

Délután három óra volt. A gyerekek ilyenkor kint játszottak a füvesen, jól tudta. Tűzött a nap, a hőséget csak a hűvös, árnyékos szobában lehetett elviselni. Ő mégis úton volt. Ez a nap más volt, minden másképp történt, mint szokott. Csak délig dolgozott, utána megebédelt az üzemi konyhán. Ma a kedvencét főzték: spenótot tükörtojással. A gyerekkorát idézte fel. Mindig is tetszett neki, hogy a zöld levelek közül kiviláglik a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. Jóízűen megette.

Délután hivatalos ügyeket kellett intéznie. A városban rohangált fel-alá motorral. Volt pár elmaradása, egy kivételével mindet elintézte. Az utolsóhoz már nem volt kedve, tudta, hogy a főnöke majd leszidja, de nem érdekelte. Kitalálta ugyanis, hogy meglepi a lányát, elmegy érte az iskolához, és hazahozza motoron. Talán fagyizni is elviszi. 

Mikor odaért az épülethez, a kaput zárva találta. Nézett a távolba, át a kerítésen, a futkározó gyerekeket leste, hátha meglátja őt a lánya. Messze voltak, nagyon messze. Fütyült volna a megszokott jellel, de tudta, nem hallják. Felbőgette a motort, hátha így felfigyelnek rá, de senki sem mozdult. A tanítónők a padon üldögéltek, nézték a játszadozó kis elsősöket, nem is beszélgettek egymással. 

Elszontyolodott. Nem sikerült a meglepetés, hiába is ácsorogna itt tovább. Lassan hátrálni kezdett és hazaindult.

Azon gondolkodott, hol lehetett a lánya, miért nem vette észre, hogy jött érte, hiszen ezer közül is megismerte a motor berregését. Biztos nagyon belemerült a játékba. Elképzelte az ő kis tündérét, aranycsillagát, amint főz, tépdesi a kis virágokat, kotyvasztanak a lányokkal valamit, főzik az ebédet a füvesen, a fák árnyékában. Biztos nekik is melegük van, mosolygott.  Ő is izzadt a nagy melegben, folyt róla a víz, csuromvizes lett a pólója, de nem érdekelte. Boldog volt. 

Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha egy kocsi bőgött volna fel... Oldalról, a kis utcából elsőbbségadás nélkül száguldott felé az autó. "Balra kellett volna néznem!" - villant át az agyán. Szíve vadul kalapálni kezdett, majd következett a csattanás... 

Mintha messziről, távolról nézné az egészet... Úgy tűnt, a város hírhedt drogdílere áll felette, a Füves, ahogy az emberek hívták. Nem tudta, mi történik. Csak azt érezte, hogy olyan jó, hogy a lánya nincs itt, hogy nem ült mögötte a motoron, hogy neki nem kell ma elmennie, hamarabb, hogy nem viszi haza. Nem viszi Haza. Olyan jó...

Az emberek összeszaladtak a zajra. 

- Úristen, mi történt? - hördültek fel egyszerre, s ő nem tudott megszólalni. Lelke fent járt már az égi mezőkön, a fenti füvesen, szívéből úgy folyt a vér, mint egy nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak. A Füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Hókristály

Heni nyáron minden hétvégén ott volt. Kimondatlan szokás volt ez: szombat délután háromkor cukrászda. Itt gyülekeztek a fiatalok, a 13-15 évesek. Itt ismerkedtek az élettel és egymással. Fagyizás ürügyén jó dolog volt bemenni a városba, találkozni ezzel-azzal, beszélgetni, nézelődni. Szerencsére a cukrászda pont a  főúton volt, az autók, a biciklik jöttek-mentek. A motorok is. Nagy volt a forgalom. Kicsik és nagyok, helybéliek és vidékiek, szülők és nagyszülők, kisgyerekkel - nagygyerekkel, papucsban és szandálban egymásnak adták a kilincset.

Persze egyedül ciki volt besétálni, így Heni kénytelen volt magával vinni a húgát is, meg annak a barátnőjét. "Pisisek még, most járták ki az ötödiket, mit tudnak ők az életről???" De alibinek jók voltak. Ha kínos volt a helyzet, rájuk lehetett fogni: "a tesómnak még leckét kell írnia", és aztán lelépni, piros arccal, dohogva, és reménykedve, hogy majd legközelebb...

Pedig a legközelebb is ugyanígy zajlott. Rohanni végig a kis utcán, nézni jobbra-balra, hogy itt vannak-e már, sietve sorba állni, betolakodni a kisgyerekes anyukák elé, venni egy hókristályt, aztán leülni a teraszon a bejárat előtt és ráérősen várni... Várni, hogy megjelenjenek. Ők, a motorosok.  

Heni most járta ki a hetediket, övé volt a világ. Június 15-től már ő  a nagy, a menő, a leendő végzős nyolcadikos, a hatalmas, szép, fiatal és tökéletes. A felsőbb évesek már nincsenek itt, nem léteznek, már nincs közük és joguk a városhoz, elballagtak. A hetedikesek átvették az uralmat. Ez a nyár az, amire Heni mindig is várt. Már nem fagyit vett magának a cukrászdában, mint a kisebbek, hanem hókristályt, mert ebben a városban ez volt a felnőtté válás szimbóluma. A hideg itallal együtt jön a szerelem is. Piros motoron. Itt ez a szokás. Másképp nem is lehet.

Kálmán a ballagására kapta a motort, pirosat. Szombaton 3 körül ő is feltűnt vele a cukrászda előtt, hangosan berregtette a járművet, hogy felfigyeljenek rá. Heni szíve ilyenkor nagyot dobbant. „Megjött, itt van, talán most beszélgetünk. Csak nyugodtan, csak lazán! A hülye húgom persze már rég megette a fagyiját és már menne haza, kár volt elhozni, nem igaz, hogy nem tud nyugton ülni 10 percet!” - gondolta.

Közben a többiek is gyülekeztek, a nyolcadikos lányok, Réka, Gabi és Nóri, szépen felöltözve, kiengedett hosszú hajjal, barnán, csinosan. Heni utálta őket. Mit keresnek még itt? Próbálta kerülni velük a szemkontaktust, hisz ez mégiscsak az ő területük, ő meg csak betolakodó...

Kálmán azokhoz az utálatos lányokhoz ült le, velük beszélgetett. Kék pólóban volt, farmerban, citromos hókristályt ivott, nyugodtnak tűnt, magabiztosnak, néha hangosan nevetett. Bár vetett egy-egy pillantást Henire és a két kis csitrire, nem ment oda. Heni a szívószállal turkálta a pohár alját, már nem volt benne ital. Kínos volt, megint. Ugyanúgy, mint egy hete vagy két hete. Biztos röhögnek rajta, szánalmasnak tartják. Jobb is menni. 

Heni gyorsan felállt, odavetett egy gyors sziasztokot a szomszéd asztalhoz, egyedül Kálmán köszönt vissza. Ez reménnyel töltötte el. Lassan sétált hazafelé a két lánnyal, azon tűnődve, mekkora a feneke, és vajon Kálmán nézi-e, de nem mert hátrafordulni.

Ahogy a sarkon bekanyarodtak, motorzúgást hallott. Szíve majd kiugrott a helyéről, de lelassította lépteit. A motoros is lefékezett, ahogy utolérte. Kálmán volt az. Megkérdezte, miért jöttek el ilyen hamar a cukrászdából, hova sietnek. Mosolygott közben, kedves volt. Heni zavarában rázúdította mindazt, amit a képzeletében már annyiszor lejátszott, a hazugságokat, amivel majd védekezni fog, ha rajtakapják, hogy álmodozik, hogy elképzel egy lehetséges jövőt, amire talán még nincs engedélye, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: "Csak beszaladtunk fagyizni, sietünk, mert otthon segíteni kell, nem érek rá, nem is tudom, jövő héten megyünk-e, tesómnak dolga van, nem ismerem a lányokat, azért nem mentem oda hozzátok, aha, igen, nem, nem tudom, jól van, tényleg rohanok, bocsi, igen, szia, jó, hello, köszi." Mindezt piros nyelvvel, mert befogta az epres hókristály. Kálmán nem kérdezősködött tovább, elindította a motort, és elhúzott. 

A következő héten Heni ismét megjelent a cukrászdában, de már citromos hókristályt kért és kiengedte a haját, pedig nagyon meleg volt. Kálmán is megjött, most piros póló volt rajta. Csak odaintett Heninek és leült a nyolcadikos lányokhoz. A székét közelebb húzta Rékáéhoz, egyszer hozzáért a lábához és sokat suttogott a fülébe. Réka boldogan kacarászott, a többiekkel nem törődtek. Heni azonnal felállt, elindult haza sietve, pedig húga még meg se ette a fagyit. 

A nyár hátralevő részében a cukrászdának a környékére se ment. A szombat délutánokat átaludta. Ha motorhangot hallott, összerándult a gyomra, de azért kilesett az ablakon. Egyszer pont ők jöttek arra a piros motoron: Kálmán és Réka, a lány szívószálas műanyagpoharat szorított  a kezében, innen tudta, hogy a cukrászdában voltak.

Szeptemberben megnyugodott, tudta, nem fogja őket látni, mert más városban tanulnak. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. A nyolcadikos év elszállt, említésre méltó pillanat, felemelő, boldogító dolog nélkül. Semmi örömét nem lelte benne. A világ cserben hagyta. Tanult, olvasott, segített otthon, néha húga helyett megírta a leckét. Hókristályt nem ivott többet. Júniusban elballagott. Egyszer egy nyári szombaton beszaladt a cukrászdába - csak úgy, papucsban, copfosan - szülinapi tortáért. A teraszon ott trónoltak a hetedikesek, itták a hókristályt, lesték a motorosokat. Heni elhúzta a száját, könny szökött a szemébe.

Utána elhagyta ő is a várost, továbbtanult. Csak hétvégenként járt haza, de a szombat délutáni cukrászdát felváltotta a péntek esti kocsma, a hókristályt a sör, a piros motort az ezüst kocsi, Kálmánt pedig Miklós. Összeházasodtak. Született két gyerekük. Élték az életüket. Heni húga, meg annak a barátnője is férjhez mentek, nevelték a csöppségeket. Ritkán találkoztak. Évente egyszer-kétszer, mikor mindannyian a városban voltak, a három család megbeszélt egy közös találkát szombat délután háromra a cukrászdába. Igaz, alig bírtak ilyenkor leparkolni a motorosoktól és az alvó kisbabák felébredtek a fiatal lányok, fiúk hangos nevetésére, de azért mégiscsak jó dolog volt fagyizás ürügyén bemenni a városba, találkozni ezzel-azzal, beszélgetni, nézelődni. Mindenki vidám volt, csak Heni szíve jajdult fel, mikor közelebb húzta a székét Miklóshoz, megérintette férje lábát, és halkan a fülébe súgta: „Én frissen facsart narancslevet kérek.” De Miklós nem hallotta. Figyelmét lekötötte egy hangosan felbőgő piros motor, rajta egy piros pólós fiúval és a szorosan belé kapaszkodó, hosszú hajú lánnyal. Éppen indultak el, neki a világnak, csak még megálltak a kukánál, hogy kidobják a poharat, amiből a hókristályt itták.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)