
Persze egyedül ciki volt besétálni, így Heni
kénytelen volt magával vinni a húgát is, meg annak a barátnőjét. "Pisisek
még, most járták ki az ötödiket, mit tudnak ők az életről???" De alibinek
jók voltak. Ha kínos volt a helyzet, rájuk lehetett fogni: "a tesómnak még
leckét kell írnia", és aztán lelépni, piros arccal, dohogva, és reménykedve,
hogy majd legközelebb...
Pedig a legközelebb is ugyanígy zajlott. Rohanni
végig a kis utcán, nézni jobbra-balra, hogy itt vannak-e már, sietve sorba
állni, betolakodni a kisgyerekes anyukák elé, venni egy hókristályt, aztán leülni a teraszon a bejárat előtt és
ráérősen várni... Várni, hogy megjelenjenek. Ők, a motorosok.
Heni most járta ki a hetediket, övé volt a
világ. Június 15-től már ő a nagy, a menő, a leendő végzős nyolcadikos, a
hatalmas, szép, fiatal és tökéletes. A felsőbb évesek már nincsenek itt, nem
léteznek, már nincs közük és joguk a városhoz, elballagtak. A hetedikesek
átvették az uralmat. Ez a nyár az, amire Heni mindig is várt. Már nem fagyit
vett magának a cukrászdában, mint a kisebbek, hanem hókristályt, mert ebben a
városban ez volt a felnőtté válás szimbóluma. A hideg itallal együtt jön a
szerelem is. Piros motoron. Itt ez a szokás. Másképp nem is lehet.
Kálmán a ballagására kapta a motort, pirosat.
Szombaton 3 körül ő is feltűnt vele a cukrászda előtt, hangosan berregtette a
járművet, hogy felfigyeljenek rá. Heni szíve ilyenkor nagyot dobbant. „Megjött,
itt van, talán most beszélgetünk. Csak nyugodtan, csak lazán! A hülye húgom persze
már rég megette a fagyiját és már menne haza, kár volt elhozni, nem igaz, hogy
nem tud nyugton ülni 10 percet!” - gondolta.
Közben a többiek is gyülekeztek, a nyolcadikos
lányok, Réka, Gabi és Nóri, szépen felöltözve, kiengedett hosszú hajjal, barnán, csinosan. Heni
utálta őket. Mit keresnek még itt? Próbálta kerülni velük a szemkontaktust,
hisz ez mégiscsak az ő területük, ő meg csak betolakodó...
Kálmán azokhoz az utálatos lányokhoz ült le, velük beszélgetett. Kék
pólóban volt, farmerban, citromos hókristályt ivott, nyugodtnak tűnt, magabiztosnak,
néha hangosan nevetett. Bár vetett egy-egy pillantást Henire és a két kis
csitrire, nem ment oda. Heni a szívószállal turkálta a pohár alját, már nem
volt benne ital. Kínos volt, megint. Ugyanúgy, mint egy hete vagy két hete.
Biztos röhögnek rajta, szánalmasnak tartják. Jobb is menni.
Heni gyorsan felállt, odavetett egy gyors
sziasztokot a szomszéd asztalhoz, egyedül Kálmán köszönt vissza. Ez reménnyel
töltötte el. Lassan sétált hazafelé a két lánnyal, azon tűnődve, mekkora a
feneke, és vajon Kálmán nézi-e, de nem mert hátrafordulni.
Ahogy a sarkon bekanyarodtak, motorzúgást
hallott. Szíve majd kiugrott a helyéről, de lelassította lépteit. A
motoros is lefékezett, ahogy utolérte. Kálmán volt az. Megkérdezte, miért
jöttek el ilyen hamar a cukrászdából, hova sietnek. Mosolygott közben, kedves
volt. Heni zavarában rázúdította mindazt, amit a képzeletében már annyiszor
lejátszott, a hazugságokat, amivel majd védekezni fog, ha rajtakapják, hogy
álmodozik, hogy elképzel egy lehetséges jövőt, amire talán még nincs engedélye, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen:
"Csak beszaladtunk fagyizni, sietünk, mert otthon segíteni kell, nem érek
rá, nem is tudom, jövő héten megyünk-e, tesómnak dolga van, nem ismerem a
lányokat, azért nem mentem oda hozzátok, aha, igen, nem, nem tudom, jól van,
tényleg rohanok, bocsi, igen, szia, jó, hello, köszi." Mindezt piros nyelvvel,
mert befogta az epres hókristály. Kálmán nem kérdezősködött tovább, elindította
a motort, és elhúzott.
A következő héten Heni ismét megjelent a
cukrászdában, de már citromos hókristályt kért és kiengedte a haját, pedig
nagyon meleg volt. Kálmán is megjött, most piros póló volt rajta. Csak
odaintett Heninek és leült a nyolcadikos lányokhoz. A székét közelebb húzta
Rékáéhoz, egyszer hozzáért a lábához és sokat suttogott a fülébe. Réka boldogan
kacarászott, a többiekkel nem törődtek. Heni azonnal felállt, elindult haza sietve, pedig húga
még meg se ette a fagyit.
A nyár hátralevő részében a cukrászdának a
környékére se ment. A szombat délutánokat átaludta. Ha motorhangot hallott,
összerándult a gyomra, de azért kilesett az ablakon. Egyszer pont ők jöttek
arra a piros motoron: Kálmán és Réka, a lány szívószálas műanyagpoharat
szorított a kezében, innen tudta, hogy a cukrászdában voltak.
Szeptemberben megnyugodott, tudta, nem fogja
őket látni, mert más városban tanulnak. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. A
nyolcadikos év elszállt, említésre méltó pillanat, felemelő, boldogító dolog
nélkül. Semmi örömét nem lelte benne. A világ cserben hagyta. Tanult, olvasott,
segített otthon, néha húga helyett megírta a leckét. Hókristályt nem ivott többet. Júniusban elballagott. Egyszer
egy nyári szombaton beszaladt a cukrászdába - csak úgy, papucsban, copfosan - szülinapi tortáért. A teraszon ott
trónoltak a hetedikesek, itták a hókristályt, lesték a motorosokat. Heni elhúzta
a száját, könny szökött a szemébe.
Utána elhagyta ő is a várost, továbbtanult. Csak
hétvégenként járt haza, de a szombat délutáni cukrászdát felváltotta a péntek
esti kocsma, a hókristályt a sör, a piros motort az ezüst kocsi, Kálmánt pedig
Miklós. Összeházasodtak. Született két gyerekük. Élték az életüket. Heni húga,
meg annak a barátnője is férjhez mentek, nevelték a csöppségeket. Ritkán
találkoztak. Évente egyszer-kétszer, mikor mindannyian a városban voltak, a
három család megbeszélt egy közös találkát szombat délután háromra a
cukrászdába. Igaz, alig bírtak ilyenkor leparkolni a motorosoktól és az alvó
kisbabák felébredtek a fiatal lányok, fiúk hangos nevetésére, de azért mégiscsak
jó dolog volt fagyizás ürügyén bemenni a városba, találkozni ezzel-azzal,
beszélgetni, nézelődni. Mindenki vidám volt, csak Heni szíve jajdult fel, mikor közelebb
húzta a székét Miklóshoz, megérintette férje lábát, és halkan a fülébe súgta: „Én frissen facsart narancslevet kérek.” De Miklós nem hallotta. Figyelmét lekötötte egy hangosan felbőgő piros motor, rajta egy piros pólós fiúval és a szorosan belé kapaszkodó, hosszú hajú lánnyal. Éppen indultak el, neki a világnak, csak még megálltak a kukánál, hogy kidobják a poharat, amiből a hókristályt itták.
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése