A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Isten. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 20., csütörtök

Lovers

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket értem vívsz. A csatákra, melyekben ott lebegek a szemed előtt. Én adom az erőt. Hallom a vad szörnyek, a fekete szemű, sötét, lelketlen démonok üvöltését, ahogy kaszabolod őket. Felvillan a tűz, a láng, ahogy elpusztulnak. Mutatják hatalmad. Megtörlöd homlokod, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De én adom az erőt, hogy kitarts. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Csodállak. Veled vagyok. Rád gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával. Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket nap mint nap vívnod kell. A csatákra, melyekbe a kedvemért mész bele, hogy lássam, erős vagy. Néha azt gondolom, erősebb, mint én, mert gyenge vagy, mégis elindulsz a nemes harcba. Hallom a kisszerű, nyálas, szipolyozó emberek kacagását, ahogy rád támadnak. De fényed elégeti sötét ármányaikat. Győztes vagy, hatalmas, tiszta szívű teremtés. Letörlöd a könnyed, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De te kitartasz. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Tisztellek ezért. S veled akarok lenni, hogy megvédjelek, támogassalak - testben is. Csak erre gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával.  Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rátok gondolok. A harcokra, melyet a szerelemért vívtok. A csatákra, melyek nemesítik a lelketeket. Ebből merítetek erőt. Hallom szívetek dobbanását. Látom a szenvedélyetek tüzét, az egyesülés iránti olthatatlan vágyatokat. Hatalmatok van - felettem is. Eltörlöm bűneiteket. Véget ért a próba. Kitartásotok elnyeri jutalmát. Az én arcom lebeg előttetek, szeretetem feltölt benneteket energiával. Legyőztétek a félelmet: öntudatra ébredtetek. Látjátok egymást, s én látlak titeket. Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Szeressétek hát egymást - testben, lélekben, szellemben - ahogy én szeretlek titeket. Áldásom rátok."


Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2017. október 13., péntek

És neked a Fasor?

És neked a Fasor?
Mi nekem? Sok minden, egyszóval: a kamaszéveim. Az én iskolám. Nem is tudom... Más ember lennék-e, ha nem oda járok. Ezen mindig sokat gondolkoztam.

Most itt volt a lehetőség. Megírni, mit jelent nekem a Fasor. De mit írjak?
Mi az, ami érdekli az embereket? Kinek mi a Fasor? Iskola? Szellem? Emlék? Nekem mi? Pizza és kalács.

Az utolsó pillanatban küldtem el a novellát. 

Tudtam, melyik szombaton hirdetik ki az eredményt. Tudtam. Azt is, hogy nem leszek ott. Mert máshol van a helyem.

Máshol van a helyem? Egyedül vagyok. Nincs senkim. Szüleim meghaltak, testvérem férjhez ment, már gyereket is szült. Én egyedül. Nekem az írások a gyerekeim.

Eredményhirdetés kontra lakodalom a családdal. A megmaradt családdal. Melyiket válasszam? És ha nyerek? Megszültem a saját gyerekemet és nem vagyok ott az első kitüntetésénél.

Áh, badarság! Ez csak egy kétoldalas írás. És nem is olyan jó. Egyszerűbb maradni.

Lelkem tudja, hogy hazudok. Hogy csak nem merek szembenézni a félelmeimmel. A kudarccal. De legalább felismerem. Szóval maradok. Vagy menjek? Érvek és ellenérvek, T-táblázat, meg kéne írnom ezt is. Nincs idő, sír a gyerek. 

Nincs rossz döntés - mondja a sógorom, mikor már késő, mikor már elment a vonat, és átküldi a Tök vagy dinnye cikket.

Lehet, mégis van rossz döntés. Meg fogom bánni, hogy nem mentem. Hogy más gyerekét tutujgatom itthon, az enyém meg egyedül a nagyvilágban. Az első. A legfontosabb. Soha vissza nem térő alkalom. 

Maradok. Ültetem az árvácskákat anyámék sírján, fekete földdel teli a kezem, a szél süvít a fülembe, a szemembe fújja a hajam, fázom. Biztos így kell lennie. Koszos kézzel előtúrok egy taknyos zsepit a melegítőfölsőm zsebéből. 

Egykor ebéd - egyedül, merítve az ételesből, már félig kihűlt. Nincs idő megmikrózni. Fekete a körmöm alja, lakkozni kell, hajat mosni. Most ér be a vonat.

Kettő. Sminkelünk. Tesóm a mikiegeres, én a krampuszos pánttal szorítom hátra a hajam. Mikiegér. Róla írtam. Hm.... Vicces, így becéztük a töritanárt. Nézem a tükörben ördögi énem, nem bírom sokáig, elfelejtek rúzst kenni magamra.

Három. Kezdődik a műsor. Én a mitvegyekfel-miértnemvasaltam-holaharisnyám számot adom elő. Egyik helyen a Himnusz, a másikon a Józsi bácsi a tanyán szól.

Négykor esküvő. Bevonulás. Gondolom, ott most kezdődik a felvonulás - mármint a színpadra. Miért gondolok rá? Döntöttem. Nem másíthatom meg. Reggel 9 óta nem. Jön a menyasszony. Leülünk. (Lehet, hogy ott most állnék fel?)

Az orgonaszó megnyugtat. 

Áldjad én lelkem a dicsőség örök Királyát!
Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!
Zúgó harang, ének és orgonahang,
Mind az ő szent nevét áldják!

Istenem! De szeretem ezt az éneket! Ezt még a Fasorban tanultam, énekórákon - jó erre visszaemlékezni.

És akkor belém nyilall. Fasor! Itt, Vadkerten. Itt, az esküvőn. Itt, a családom körében. Itt van. Itt vagyok. Együtt vagyunk. Egyszerre, egy időben. Jó helyen vagyunk. 

Elmosolyodom... Hát persze. Áldom a dicsőség örök Királyát. S Isten akaratában megnyugodva éneklek tovább. 

Áldjad őt, mert az Úr mindent oly bölcsen intézett: 
Sasszárnyon hordozott, vezérelt, sok bajban védett! 
Nagy irgalmát Naponként tölti reád, 
Áldását mindenütt érzed.

Mindegy, hányadik leszek. Nyertem.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2017. augusztus 6., vasárnap

A kísérlet

Kezdetben volt a káosz, a nagy semmi. Az űr sötét volt, olyan sötét, amit szavakkal nem lehet kifejezni, hiszen szavak sem voltak még ekkor.

Azután Isten alkotni kezdett. Eleinte csak a laboratóriumában pepecselt, próbálkozott ezzel-azzal. Nem volt még konkrét terve, csak elképzelt dolgokat. 

- Mi lenne, ha…? - tette fel magának, magában a kérdést. Választ is magában keresett. Még csak kísérleti állapotban volt minden, szabadon álmodozhatott. Valójában teremthetett bármit. Így hát teremtett is.

Először megteremtette a napfényt, hogy legyen világosság. Sárga volt, csillogó, körbe-körbe száguldozott a fénye, maga körül keringett, de hatása annyira erőteljes volt, hogy szinte elvakította magát a Teremtőt is. Ezért üvegbúrába zárta, de a Nap még ezen keresztül is átragyogott.

Másodszor megteremtette a kavicsokat az Isten. Még nem tudta, mire lesznek jók. A Nap köralakja viszont nagyon megtetszett neki, ezért alkotott újra ilyen formát, de szürkébb, fénytelenebb és keményebb anyagot. Ezt meg is lehetett fogni. Isten meg is fogta, tenyerébe vette az apró darabokat.

- Mi lenne, ha eldobnám? – kérdezte most magától. És eldobott egyet, a többit lombikba zárta. És az egy kavics röpült-röpült az űrben végeláthatatlanul, ki tudja hová, sehol nem állt meg.

- Kell valami, ami felfogja a kavicsot – gondolta Isten, s megteremtette a vizet, mely hűs volt, kicsit színesebb, mint a szürke kő, de nem oly vakító, mint a Nap. Kéknek nevezte el, nagyon szépnek találta, féltve csomagolta be ezt is egy búrába.

Ám közben észrevette, hogy a kék víz nem elég szilárd. 
- Hiányzik valami, ami lágyabb, mint a kavics, de testesebb, mint a folyó. Föld! Ez az, föld! ADAMUS! – ejtette ki a varázsszót, s az űr beleremegett. Azonnal hatalmas, gömb alakú képződmény keletkezett a kavicshoz hasonló formában, a kék víz szépségét hordozva magán, fényesen, mint a Nap. Ez volt a legszebb és legjobb teremtménye idáig Istennek, egészen elégedett volt vele. Ezt rakta a legnagyobb lombikba.

- Így már minden tökéletes – gondolta. - De mi lenne, ha olyan dolgot is létrehoznék, ami mozog? Ami képes változtatni a helyét? – tette fel magában a kérdést. Ekkor mint isteni szikra pattant ki a fejéből egy kis lény képe. Megteremtette. Nem tudta, mi ez. Kicsi volt, apró, valami különös hangot adott ki, és kalimpált a testéből kiálló részekkel. Isten maga is megijedt tőle, ezért gyorsan bezárta egy kis üvegcsébe.

Folyamatosan figyelte, nézte, mi történik vele. Révülten bámulta, le sem vette a szemét róla. Mígnem látomása lett... A kis lény hirtelen magasodni kezdett, nőtt-nőtt, abbahagyta a nyöszörgést és a teste sem volt már csupasz. Feltartott kézzel ugrált, s közben ezt kiabálta: „Ádám! Ádám!” Isten tudta, ez mit jelent, s megteremtette az embert, aki a hatodik volt a sorban. De mivel félt, hogy az majd elszökik előle, így lombikba zárta, s feltette őt is az ég peremére a többi közé.

Elfáradt. 

- Mi lenne, ha megpihennék? - kérdezte. De szemei újra a kapálózó, titokzatos kis lényre vetődtek. Isten megrémült tőle, el akarta hessegetni magától a képet, mellyel nem tudott mit kezdeni, mert nem ismerte ezt a teremtményét. Ám ahogy kezével legyintett, létrejött, kiugrott fejéből egy másik csupasz lény, testrészek nélkül. Gonosz tekintete olyan átható volt, mint a Nap sugarai az első lombikban. Isten gyorsan elzárta őt is.

Aztán végignézett teremtményein. Látta, a sárga, fénylő Napot, mely világít, mellette a szürke, szilárd kavicsokat, majd a kék, hűsítő vizet, mely folyik, és a zöld, életet adó földet. Elmosolyodott. A másik három alkotásával nem tudott mit kezdeni, nem látta bennük a szépséget: egy síró, csupasz csecsemő, egy ugrándozó, hangos ember és a porban csúszó, végtelennek tűnő állat. Mozogtak, éltek.

- Mi lenne, ha nem lennének ilyen földhöz ragadtak? – kérdezte Isten, s egy pici, szívet gyönyörködtető, napfényszínű, lágy és illatos varázsteremtény szállt ki fejéből. Pillangónak nevezte el. Érezte, ez lesz legkedvesebb alkotása. Félve, nehogy elrepüljön aprócska szárnyain a lény, bezárta egy csillogó üvegbúrába, s magához igen közel helyezte el.

Most már valóban úgy érezte, itt az ideje megpihenni. Megfújta a búrákat, melybe a teremtményeit zárta. Hallgatta, ahogy egymáshoz koccanva csilingelnek, de látta, biztonságban vannak, nem esnek le, így nyugodt szívvel aludni tért.

Ahogy a szemét lehunyta, az ötödik lombikban megmozdult valami. A csupasz, kapálózó lény kinyitotta a szemét. Tekergette fejét jobbra-balra, körbenézett. Lelke hangján szólalt meg.

- Hol vagyok? Ki vagyok? 
- Nem tudom – felelt rá egy hang a hatodik lombikból. – De ez engem is érdekel.
- Ki vagy te? – kérdezte a kicsi lény.
- Ádám. De mást nem tudok. Tudatlanok vagyunk még mindannyian.
- Mi lenne, ha tudnánk?
- Nem tudom, ezt sem tudom – szomorodott el a férfi.
De a gyermek nem hagyta annyiban:
- Mi lenne, ha felismernénk az igazságot? Át tudok menni hozzád? – kérdezte.
- Próbáljuk meg! – csillant fel a szeme Ádámnak, s derűs mosolyra húzódott az arca. – Gyere!

Himbálózni kezdtek, hajladoztak, ingadoztak. Megmozdultak a lezárt lombikok, végül összeütköztek. De ez az egyensúlyvesztés a többi búrát is meglendítette, s azok is összekoccantak, csörömpöltek az üvegek. Végül egy kozmikus pillanatban mind összetört, leszakadtak az ég pereméről és zuhanni kezdtek ki az űrbe. Mindannyian megijedtek. 

A Nap azonban fényével megvilágította a sötétséget, a kavicsok összeálltak és lassították az esést, a víz közéjük folyt, s a Föld is mellettük termett. Kialakult egy gyönyörű, csodálatos bolygó. A csecsemő és a férfi már itt landolt, egy varázslatos kert kellős közepén,  s mellettük a kígyó is porba hullt. 

Mindezt a pillangó szárnycsapkodással, csendben nézte végig. Mikor minden a helyére került, és a teremtmények megnyugodtak, a pillangó felszállt az égbe és felkeltette Istent. Így szólt hozzá:
- Elvégeztetett!

Majd visszaröpült a Földre, a kertben álló almafa egyik ágára szállt, s szárnyait pihentetve némán gyönyörködött az első napfelkeltében.


Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)