És neked a Fasor?

És neked a Fasor?

Mi nekem? Sok minden, egyszóval: a kamaszéveim. Az én iskolám. Nem is tudom... Más ember lennék-e, ha nem oda járok. Ezen mindig sokat gondolkoztam.

Most itt volt a lehetőség. Megírni, mit jelent nekem a Fasor. De mit írjak?

Mi az, ami érdekli az embereket? Kinek mi a Fasor? Iskola? Szellem? Emlék? Nekem mi? Pizza és kalács.

Az utolsó pillanatban küldtem el a novellát. 

Tudtam, melyik szombaton hirdetik ki az eredményt. Tudtam. Azt is, hogy nem leszek ott. Mert máshol van a helyem.

Máshol van a helyem? Egyedül vagyok. Nincs senkim. Szüleim meghaltak, testvérem férjhez ment, már gyereket is szült. Én egyedül. Nekem az írások a gyerekeim.

Eredményhirdetés kontra lakodalom a családdal. A megmaradt családdal. Melyiket válasszam? És ha nyerek? Megszültem a saját gyerekemet és nem vagyok ott az első kitüntetésénél.

Áh, badarság! Ez csak egy kétoldalas írás. És nem is olyan jó. Egyszerűbb maradni.

Lelkem tudja, hogy hazudok. Hogy csak nem merek szembenézni a félelmeimmel. A kudarccal. De legalább felismerem. Szóval maradok. Vagy menjek? Érvek és ellenérvek, T-táblázat, meg kéne írnom ezt is. Nincs idő, sír a gyerek. 

Nincs rossz döntés - mondja a sógorom, mikor már késő, mikor már elment a vonat, és átküldi a Tök vagy dinnye cikket.

Lehet, mégis van rossz döntés. Meg fogom bánni, hogy nem mentem. Hogy más gyerekét tutujgatom itthon, az enyém meg egyedül a nagyvilágban. Az első. A legfontosabb. Soha vissza nem térő alkalom. 

Maradok. Ültetem az árvácskákat anyámék sírján, fekete földdel teli a kezem, a szél süvít a fülembe, a szemembe fújja a hajam, fázom. Biztos így kell lennie. Koszos kézzel előtúrok egy taknyos zsepit a melegítőfölsőm zsebéből. 

Egykor ebéd - egyedül, merítve az ételesből, már félig kihűlt. Nincs idő megmikrózni. Fekete a körmöm alja, lakkozni kell, hajat mosni. Most ér be a vonat.

Kettő. Sminkelünk. Tesóm a mikiegeres, én a krampuszos pánttal szorítom hátra a hajam. Mikiegér. Róla írtam. Hm.... Vicces, így becéztük a töritanárt. Nézem a tükörben ördögi énem, nem bírom sokáig, elfelejtek rúzst kenni magamra.

Három. Kezdődik a műsor. Én a mitvegyekfel-miértnemvasaltam-holaharisnyám számot adom elő. Egyik helyen a Himnusz, a másikon a Józsi bácsi a tanyán szól.

Négykor esküvő. Bevonulás. Gondolom, ott most kezdődik a felvonulás - mármint a színpadra. Miért gondolok rá? Döntöttem. Nem másíthatom meg. Reggel 9 óta nem. Jön a menyasszony. Leülünk. (Lehet, hogy ott most állnék fel?)

Az orgonaszó megnyugtat. 

Áldjad én lelkem a dicsőség örök Királyát!

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!

Zúgó harang, ének és orgonahang,

Mind az ő szent nevét áldják!

Istenem! De szeretem ezt az éneket! Ezt még a Fasorban tanultam, énekórákon - jó erre visszaemlékezni.

És akkor belém nyilall. Fasor! Itt, Vadkerten. Itt, az esküvőn. Itt, a családom körében. Itt van. Itt vagyok. Együtt vagyunk. Egyszerre, egy időben. Jó helyen vagyunk. 

Elmosolyodom... Hát persze. Áldom a dicsőség örök Királyát. S Isten akaratában megnyugodva éneklek tovább. 

Áldjad őt, mert az Úr mindent oly bölcsen intézett: 

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, sok bajban védett! 

Nagy irgalmát Naponként tölti reád, 

Áldását mindenütt érzed.

Mindegy, hányadik leszek. Nyertem.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)