Nádfedeles, sötét kis ház volt, mélyen az erdőben. Körülötte magas fák nőttek az égig, a madárcsicsergés csak távolról hallatszott. Az odavezető erdei utat falevelek lepték be, körülötte a növényzet már elburjánzott. A hajdan volt szép kert csak nyomokban volt felfedezhető. Itt-ott még kikandikált egy-egy sárga és fehér virág az avar alól, de inkább csak az arra járó pókok és bogarak csodálták meg ragyogásukat, szívták be illatukat.
Bent a házban is csend honolt, s állandó félhomály. Por és rendetlenség. Csak egy kis szoba-konyháról beszélhetünk, nem volt benne semmi hívság, mégis, Csipkebogyónak ez jelentette az életet. Ide zárkózott be magánya elől menekülve, így védte magát a csalódások ellen. Meg volt itt mindene.
Valójába tudta, hogy szebb és boldogabb életet is élhetne, de nem érzett magában elég erőt ennek megvalósítására. Félt, menekült mindenkitől, elege lett a világ nyűgjeiből, a kétszínű, gonosz emberekből, s azokból az örömökből, melyek másoknak jutottak osztályrészül. Sokat siránkozott, s végül jobbnak látta, ha elvonul, ha megteremti a maga kis világát odabent az erdő mélyén.
Pedig lehetőségei korlátlanok voltak: a ház közelében fakadt a Szeretet-forrás, mely a Pénz-patakba folyt, s onnan tovább a Szerelem-tóba. A háza mellett ott állt a Teremtő-kert, benne az öreg Szerencse-fával, a Boldogság-ösvény ott vezetett el mellettük, s az Életerő-hegy is csak egy kőhajításnyira volt. S tőle nem messze ott állt egy másik kis kunyhó is az erdőben: a Társ-lak. Tudta ezt Csipkebogyó, de mivel félénk volt, és szégyellte a rendetlenséget, nem mert szóba elegyedni a lakójával. Kerülte a vele való találkozást.
Persze otthon éjszakánként mindig megbánta ezt. Jó lett volna valakivel összeölelkezni, (legalább 2 percig), együtt enni a málnát, vagy a mézízű citromfüves teát kortyolgatni, játszani, elmondani egymásnak a legféltettebb titkukat, hintaágyból nézni a naplementét kockás pokróccal a vállukon. Igen, szép lett volna... De mindez egyelőre csak álom volt... Egészen addig, míg az elhatározás, a vágy annyira erős lett Csipkebogyó szívében, hogy azonnal cselekedni akart.
Fogta magát, elővett egy üveg almabort, belekortyolt, majd munkához látott. Először letörölgette a port a szekrényekről, a könyvespolcon rendet rakott. Rájött, mennyi értékes olvasmánya van, mennyi mindent tud már általuk a világ dolgairól, az Univerzum működéséről. Aztán kitárta az ablakot: odafönt éppen akkor bújt ki a telihold a felhők mögül. Mintha rámosolygott volna... "Csodálatos éjszaka előtt állok..." - nyugtázta Csipkebogyó, s elővette a seprűt. Módszeresen felsepert. A szemetet egy kis kukába gyűjtötte. Végül felmosott virágillatú vízzel, melyet a közeli forrásból merített. Mikor ezzel kész volt, olyan erőre kapott, hogy azonnal kedve lett feldíszíteni az asztalt. Szép fehér terítőt vett elő, s vázát tett rá. "Díszítsünk, uram, a virág meg majd megjön valahonnan" - mondta. Elmosogatott, s a fűszerpolcon is rendet tett.
Körbenézett. Egy belső erő további díszítésre sarkallta, kreativitása mindennél hatalmasabb lett. A kertből behozott pár makkot, tobozt, gesztenyét, néhány falevelet az öreg fáról, s az ablakpárkányra tette, majd elővette a fiókból régi rajzait, mandaláit, melyeket magányos estéin színezgetett, s ezeket kitűzte a falra. Mikor ezzel végzett, fogta a szemeteskukát. Sok apró emlékkel, nem használt kütyüvel, régi, semmire se való dologgal tömte tele rövid idő alatt. Úgy érezte, mindent kidobott, ami már nem szolgálja életét. Kiment a ház mögé, hogy elégesse. Tüzet gyújtott a hókupac közelében, s szép lassan a vörös lángba dobálta fájó emlékeit. Visszaadta őket a Földnek, Víznek, Levegőnek. Szíve megnyugodott, mosolygott. A Hold fehér tányérja még mindig világlott fenn az égen, de lassan a hajnal első pírja is megjelent a szürke égbolton.
Csipkebogyó elmondott egy imát és aludni tért. Friss, puha ágyneműjében jól esett az alvás.
Reggel, mikor felébredt, madárcsicsergés ütötte meg a fülét. A kunyhóból kilépve elámult: a hó olvadni kezdett, s megjelentek az első hóvirágok. Ez minden évben a Reményt, a Lehetőségeket jelentette számára. Gyorsan felöltözött, s mivel a felkelő Napnak is köszönettel tartozott, kiállt a verandára, hogy beszélgessen vele kicsit. Ott itta meg reggeli kávéját a távoli hegy titkát fürkészve. Tudta, még pár nap és a természet megenyhül, s akkor a kertjében is rendet tehet, eltávolíthatja a gazakat. "De jó lenne, ha lenne hozzá segítségem"- mondta ki, s nem is tudta, ezzel már meg is teremtette, amit akart.
Visszament a kunyhóba, megcsodálta az éjjel elvégzett munkát a reggeli napfényben is. Örömöt és nyugalmat érzett, meg persze büszkeséget. Jó volt itt így lenni: tisztán, békében. Nem kell többé szégyenkeznie. Rendet rakott.
Ebben a pillanatban kopogtattak. Csipkebogyó kinézett az ablakon, s meglepődve látta, hogy a Társ-lak tulajdonosa áll a kapuban: a jóképű és kedves, a számára minden szempontból ideális Hibiszkusz. Egy csokor virág volt a kezében. Csipkebogyó elmosolyodott, s szerelmes csillogással a szemében szélesre tárta a kunyhó ajtaját.
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)Bent a házban is csend honolt, s állandó félhomály. Por és rendetlenség. Csak egy kis szoba-konyháról beszélhetünk, nem volt benne semmi hívság, mégis, Csipkebogyónak ez jelentette az életet. Ide zárkózott be magánya elől menekülve, így védte magát a csalódások ellen. Meg volt itt mindene.
Valójába tudta, hogy szebb és boldogabb életet is élhetne, de nem érzett magában elég erőt ennek megvalósítására. Félt, menekült mindenkitől, elege lett a világ nyűgjeiből, a kétszínű, gonosz emberekből, s azokból az örömökből, melyek másoknak jutottak osztályrészül. Sokat siránkozott, s végül jobbnak látta, ha elvonul, ha megteremti a maga kis világát odabent az erdő mélyén.
Pedig lehetőségei korlátlanok voltak: a ház közelében fakadt a Szeretet-forrás, mely a Pénz-patakba folyt, s onnan tovább a Szerelem-tóba. A háza mellett ott állt a Teremtő-kert, benne az öreg Szerencse-fával, a Boldogság-ösvény ott vezetett el mellettük, s az Életerő-hegy is csak egy kőhajításnyira volt. S tőle nem messze ott állt egy másik kis kunyhó is az erdőben: a Társ-lak. Tudta ezt Csipkebogyó, de mivel félénk volt, és szégyellte a rendetlenséget, nem mert szóba elegyedni a lakójával. Kerülte a vele való találkozást.
Persze otthon éjszakánként mindig megbánta ezt. Jó lett volna valakivel összeölelkezni, (legalább 2 percig), együtt enni a málnát, vagy a mézízű citromfüves teát kortyolgatni, játszani, elmondani egymásnak a legféltettebb titkukat, hintaágyból nézni a naplementét kockás pokróccal a vállukon. Igen, szép lett volna... De mindez egyelőre csak álom volt... Egészen addig, míg az elhatározás, a vágy annyira erős lett Csipkebogyó szívében, hogy azonnal cselekedni akart.
Fogta magát, elővett egy üveg almabort, belekortyolt, majd munkához látott. Először letörölgette a port a szekrényekről, a könyvespolcon rendet rakott. Rájött, mennyi értékes olvasmánya van, mennyi mindent tud már általuk a világ dolgairól, az Univerzum működéséről. Aztán kitárta az ablakot: odafönt éppen akkor bújt ki a telihold a felhők mögül. Mintha rámosolygott volna... "Csodálatos éjszaka előtt állok..." - nyugtázta Csipkebogyó, s elővette a seprűt. Módszeresen felsepert. A szemetet egy kis kukába gyűjtötte. Végül felmosott virágillatú vízzel, melyet a közeli forrásból merített. Mikor ezzel kész volt, olyan erőre kapott, hogy azonnal kedve lett feldíszíteni az asztalt. Szép fehér terítőt vett elő, s vázát tett rá. "Díszítsünk, uram, a virág meg majd megjön valahonnan" - mondta. Elmosogatott, s a fűszerpolcon is rendet tett.
Körbenézett. Egy belső erő további díszítésre sarkallta, kreativitása mindennél hatalmasabb lett. A kertből behozott pár makkot, tobozt, gesztenyét, néhány falevelet az öreg fáról, s az ablakpárkányra tette, majd elővette a fiókból régi rajzait, mandaláit, melyeket magányos estéin színezgetett, s ezeket kitűzte a falra. Mikor ezzel végzett, fogta a szemeteskukát. Sok apró emlékkel, nem használt kütyüvel, régi, semmire se való dologgal tömte tele rövid idő alatt. Úgy érezte, mindent kidobott, ami már nem szolgálja életét. Kiment a ház mögé, hogy elégesse. Tüzet gyújtott a hókupac közelében, s szép lassan a vörös lángba dobálta fájó emlékeit. Visszaadta őket a Földnek, Víznek, Levegőnek. Szíve megnyugodott, mosolygott. A Hold fehér tányérja még mindig világlott fenn az égen, de lassan a hajnal első pírja is megjelent a szürke égbolton.
Csipkebogyó elmondott egy imát és aludni tért. Friss, puha ágyneműjében jól esett az alvás.
Reggel, mikor felébredt, madárcsicsergés ütötte meg a fülét. A kunyhóból kilépve elámult: a hó olvadni kezdett, s megjelentek az első hóvirágok. Ez minden évben a Reményt, a Lehetőségeket jelentette számára. Gyorsan felöltözött, s mivel a felkelő Napnak is köszönettel tartozott, kiállt a verandára, hogy beszélgessen vele kicsit. Ott itta meg reggeli kávéját a távoli hegy titkát fürkészve. Tudta, még pár nap és a természet megenyhül, s akkor a kertjében is rendet tehet, eltávolíthatja a gazakat. "De jó lenne, ha lenne hozzá segítségem"- mondta ki, s nem is tudta, ezzel már meg is teremtette, amit akart.
Visszament a kunyhóba, megcsodálta az éjjel elvégzett munkát a reggeli napfényben is. Örömöt és nyugalmat érzett, meg persze büszkeséget. Jó volt itt így lenni: tisztán, békében. Nem kell többé szégyenkeznie. Rendet rakott.
Ebben a pillanatban kopogtattak. Csipkebogyó kinézett az ablakon, s meglepődve látta, hogy a Társ-lak tulajdonosa áll a kapuban: a jóképű és kedves, a számára minden szempontból ideális Hibiszkusz. Egy csokor virág volt a kezében. Csipkebogyó elmosolyodott, s szerelmes csillogással a szemében szélesre tárta a kunyhó ajtaját.
