Hókristály

Heni nyáron minden hétvégén ott volt. Kimondatlan szokás volt ez: szombat délután háromkor cukrászda. Itt gyülekeztek a fiatalok, a 13-15 évesek. Itt ismerkedtek az élettel és egymással. Fagyizás ürügyén jó dolog volt bemenni a városba, találkozni ezzel-azzal, beszélgetni, nézelődni. Szerencsére a cukrászda pont a  főúton volt, az autók, a biciklik jöttek-mentek. A motorok is. Nagy volt a forgalom. Kicsik és nagyok, helybéliek és vidékiek, szülők és nagyszülők, kisgyerekkel - nagygyerekkel, papucsban és szandálban egymásnak adták a kilincset.

Persze egyedül ciki volt besétálni, így Heni kénytelen volt magával vinni a húgát is, meg annak a barátnőjét. "Pisisek még, most járták ki az ötödiket, mit tudnak ők az életről???" De alibinek jók voltak. Ha kínos volt a helyzet, rájuk lehetett fogni: "a tesómnak még leckét kell írnia", és aztán lelépni, piros arccal, dohogva, és reménykedve, hogy majd legközelebb...

Pedig a legközelebb is ugyanígy zajlott. Rohanni végig a kis utcán, nézni jobbra-balra, hogy itt vannak-e már, sietve sorba állni, betolakodni a kisgyerekes anyukák elé, venni egy hókristályt, aztán leülni a teraszon a bejárat előtt és ráérősen várni... Várni, hogy megjelenjenek. Ők, a motorosok.  

Heni most járta ki a hetediket, övé volt a világ. Június 15-től már ő  a nagy, a menő, a leendő végzős nyolcadikos, a hatalmas, szép, fiatal és tökéletes. A felsőbb évesek már nincsenek itt, nem léteznek, már nincs közük és joguk a városhoz, elballagtak. A hetedikesek átvették az uralmat. Ez a nyár az, amire Heni mindig is várt. Már nem fagyit vett magának a cukrászdában, mint a kisebbek, hanem hókristályt, mert ebben a városban ez volt a felnőtté válás szimbóluma. A hideg itallal együtt jön a szerelem is. Piros motoron. Itt ez a szokás. Másképp nem is lehet.

Kálmán a ballagására kapta a motort, pirosat. Szombaton 3 körül ő is feltűnt vele a cukrászda előtt, hangosan berregtette a járművet, hogy felfigyeljenek rá. Heni szíve ilyenkor nagyot dobbant. „Megjött, itt van, talán most beszélgetünk. Csak nyugodtan, csak lazán! A hülye húgom persze már rég megette a fagyiját és már menne haza, kár volt elhozni, nem igaz, hogy nem tud nyugton ülni 10 percet!” - gondolta.

Közben a többiek is gyülekeztek, a nyolcadikos lányok, Réka, Gabi és Nóri, szépen felöltözve, kiengedett hosszú hajjal, barnán, csinosan. Heni utálta őket. Mit keresnek még itt? Próbálta kerülni velük a szemkontaktust, hisz ez mégiscsak az ő területük, ő meg csak betolakodó...

Kálmán azokhoz az utálatos lányokhoz ült le, velük beszélgetett. Kék pólóban volt, farmerban, citromos hókristályt ivott, nyugodtnak tűnt, magabiztosnak, néha hangosan nevetett. Bár vetett egy-egy pillantást Henire és a két kis csitrire, nem ment oda. Heni a szívószállal turkálta a pohár alját, már nem volt benne ital. Kínos volt, megint. Ugyanúgy, mint egy hete vagy két hete. Biztos röhögnek rajta, szánalmasnak tartják. Jobb is menni. 

Heni gyorsan felállt, odavetett egy gyors sziasztokot a szomszéd asztalhoz, egyedül Kálmán köszönt vissza. Ez reménnyel töltötte el. Lassan sétált hazafelé a két lánnyal, azon tűnődve, mekkora a feneke, és vajon Kálmán nézi-e, de nem mert hátrafordulni.

Ahogy a sarkon bekanyarodtak, motorzúgást hallott. Szíve majd kiugrott a helyéről, de lelassította lépteit. A motoros is lefékezett, ahogy utolérte. Kálmán volt az. Megkérdezte, miért jöttek el ilyen hamar a cukrászdából, hova sietnek. Mosolygott közben, kedves volt. Heni zavarában rázúdította mindazt, amit a képzeletében már annyiszor lejátszott, a hazugságokat, amivel majd védekezni fog, ha rajtakapják, hogy álmodozik, hogy elképzel egy lehetséges jövőt, amire talán még nincs engedélye, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: "Csak beszaladtunk fagyizni, sietünk, mert otthon segíteni kell, nem érek rá, nem is tudom, jövő héten megyünk-e, tesómnak dolga van, nem ismerem a lányokat, azért nem mentem oda hozzátok, aha, igen, nem, nem tudom, jól van, tényleg rohanok, bocsi, igen, szia, jó, hello, köszi." Mindezt piros nyelvvel, mert befogta az epres hókristály. Kálmán nem kérdezősködött tovább, elindította a motort, és elhúzott. 

A következő héten Heni ismét megjelent a cukrászdában, de már citromos hókristályt kért és kiengedte a haját, pedig nagyon meleg volt. Kálmán is megjött, most piros póló volt rajta. Csak odaintett Heninek és leült a nyolcadikos lányokhoz. A székét közelebb húzta Rékáéhoz, egyszer hozzáért a lábához és sokat suttogott a fülébe. Réka boldogan kacarászott, a többiekkel nem törődtek. Heni azonnal felállt, elindult haza sietve, pedig húga még meg se ette a fagyit. 

A nyár hátralevő részében a cukrászdának a környékére se ment. A szombat délutánokat átaludta. Ha motorhangot hallott, összerándult a gyomra, de azért kilesett az ablakon. Egyszer pont ők jöttek arra a piros motoron: Kálmán és Réka, a lány szívószálas műanyagpoharat szorított  a kezében, innen tudta, hogy a cukrászdában voltak.

Szeptemberben megnyugodott, tudta, nem fogja őket látni, mert más városban tanulnak. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. A nyolcadikos év elszállt, említésre méltó pillanat, felemelő, boldogító dolog nélkül. Semmi örömét nem lelte benne. A világ cserben hagyta. Tanult, olvasott, segített otthon, néha húga helyett megírta a leckét. Hókristályt nem ivott többet. Júniusban elballagott. Egyszer egy nyári szombaton beszaladt a cukrászdába - csak úgy, papucsban, copfosan - szülinapi tortáért. A teraszon ott trónoltak a hetedikesek, itták a hókristályt, lesték a motorosokat. Heni elhúzta a száját, könny szökött a szemébe.

Utána elhagyta ő is a várost, továbbtanult. Csak hétvégenként járt haza, de a szombat délutáni cukrászdát felváltotta a péntek esti kocsma, a hókristályt a sör, a piros motort az ezüst kocsi, Kálmánt pedig Miklós. Összeházasodtak. Született két gyerekük. Élték az életüket. Heni húga, meg annak a barátnője is férjhez mentek, nevelték a csöppségeket. Ritkán találkoztak. Évente egyszer-kétszer, mikor mindannyian a városban voltak, a három család megbeszélt egy közös találkát szombat délután háromra a cukrászdába. Igaz, alig bírtak ilyenkor leparkolni a motorosoktól és az alvó kisbabák felébredtek a fiatal lányok, fiúk hangos nevetésére, de azért mégiscsak jó dolog volt fagyizás ürügyén bemenni a városba, találkozni ezzel-azzal, beszélgetni, nézelődni. Mindenki vidám volt, csak Heni szíve jajdult fel, mikor közelebb húzta a székét Miklóshoz, megérintette férje lábát, és halkan a fülébe súgta: „Én frissen facsart narancslevet kérek.” De Miklós nem hallotta. Figyelmét lekötötte egy hangosan felbőgő piros motor, rajta egy piros pólós fiúval és a szorosan belé kapaszkodó, hosszú hajú lánnyal. Éppen indultak el, neki a világnak, csak még megálltak a kukánál, hogy kidobják a poharat, amiből a hókristályt itták.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)