Mindenáron Télapó

Fáradtan húzta le lábáról a csizmát. Szinte minden mozdulat kínszenvedés volt. Alig várta, hogy ágyba kerülhessen végre.

Levette a piros kabátot is magáról, egy lendülettel a sapkáját is lerántotta, szemüvegét lerakta a konyhapultra. Közben jajgatott. Feltekerte a fűtést.

Elcsoszogott a WC-ig. Letolta nadrágját, elgémberedett ujjai miatt alig bírta kikapcsolni rajta az övet. Leült, sóhajtott egyet. Kezébe fogta a reggeli újságot, de nem volt ereje olvasni, inkább csak újra átlapozta. Nem érdekelte belőle semmi. Ami volt, elmúlt. Nyújtózott egyet.

Felállt, meghúzta a kallantyút, majd a fürdőszobába cammogott, hogy kezet mosson. A tükörbe nézve megállapította, milyen karikásak a szemei, és nincsen bennük fény. "Hiába, öregszem" - gondolta, és alig észrevehetően elmosolyodott. Nem tudta eldönteni, mosson-e fogat, vagy még vacsorázni fog. Eszébe jutott, hogy a szatyorban maradt még pár darab szaloncukor. Kirázta a hideg. 

Elzárta a vizet, ösztönösen, majd a hűtőhöz ment a konyhába. Belenézett: csemegeuborka, ketchup, margarin és egy vöröshagyma volt benne. Elfelejtett kenyeret venni, pedig egész nap az áruházban ácsorgott. Hát akkor ma sem vacsorázik. Jobb is lenne tényleg azonnal ágyba bújni.

A szobájába vonult, bekapcsolta a tévét. A híradó ment az egyik csatornán, másikon egy sorozat, a harmadikon valami beszélgetős műsor. Nem volt kedve tovább nyomogatni a távirányítót, a hang is zavarta. Inkább kikapcsolta a készüléket.

"Fürdeni kellene" - gondolta, s újra a fürdőszobába indult, hogy levetkőzzön. 
Ekkor hallotta, hogy valahol csörög a mobilja. Nem emlékezett rá, hogy hova tette. Talán a szatyorban van a szaloncukrok mellett, kint a konyhában. Odavonszolta magát.

Ismeretlen szám volt a kijelzőn. Egy percig gondolkodott, felvegye-e, valóban őt keresik-e. Ilyenkor már illetlenség valakit zavarni. Remélte, elhallgat a készülék, de nem így lett. Próbálta kinyomni, vagy lenémítani, de tévedésből felvette.

Egy halk, félszeg női hang szólt bele:
- Halló,  a télapóval beszélek?
Káromkodni lett volna kedve. Este 9 óra. Igaz, hogy még december 6-a van, de akkor is, lejárt a műszak. Biztos szívatja valamelyik másik az áruház emeletéről. Mégis... ez a szó, megütötte a fülét, furcsa volt: Télapó. A rendszerváltás óta mindenki kínosan ügyel arra, hogy mikulást mondjon...
- Igen - nyögte ki kínkeservesen, fáradtan.
- Dolgozik még?
- Nem! - mondta olyan hangosan és ellentmondást nem tűrően, ahogy csak tudta. 
A vonal túlsó végén fáradt, lemondó sóhajtást hallott, olyat, amilyet a pótvizsgázó diákok hallatnak, mikor megtudják, hogy ismét elégtelen lett a dolgozatuk. Fájdalmas volt.
- Miért? Mit szeretne? Talán reklamálni akar? Nem azt kapta, amit kért? - szólt bele még mindig indulatosan, hiába, idegesítette ez a nő. Majd biztos bepanaszolja az áruház vezetőjénél, hogy átverte, valami bóvlit dobott a táskájába, vagy a gyereke elhagyta a műanyag kismackót, amiből több száz lett kiosztva a délelőtt folyamán, s most könyörögne egyért.
- Nem kaptam semmit. Semmit. Idén se - szipogta a nő halkan.  - Azt hittem, még estig ideér... talán..., de akkor nem. Nem tévedés. Idén se. Senkitől. Köszönöm. Elnézést a zavarásért. Jó éjt. - Majd kinyomta a telefont.

A férfi az elsötétülő kijelzőre bámult. "Még ilyet! Ezért felhív? Hogy dolgozom-e még? Hát, ha nem kapott ajándékot, nem kapott. Így járt. Amúgy is csak kamuzik. Ezen a napon mindenki kap valamit, mindenkinek van valakije, ha más nem szomszédja, főnöke. Különben is, a kávézókban, trafikokban, fodrászatokban  adnak szaloncukrot, a plázákban meg ingyen osztogatnak csokimikulást a vásárlóknak. Jó, lehet, hogy csak 5000 Ft feletti vásárlás esetén jár, de jár... Télapó... Még ilyet! Hülye picsa."

Dohogva ment vissza a fürdőszobába. Megint kinyitotta a csapot, belenézett a tükörbe. Megkeseredett arc nézett vissza rá, baleknak és boldogtalannak érezte magát. 40 év fájdalmát vélte felfedezni vonásain, eszébe jutottak saját csalódásai, a válása, az alkalmi munkái, a reménytelen magány... Elzárta a csapot. Bement a szobába, bekapcsolta a számítógépet. Ritkán használta, nem érdekelte különösebben, csak a fia miatt vette meg, hogy hétvégenként, ha itt van, játszhasson rajta. A keresőbe beírta, hogy tudakozó. Aztán kisétált a konyhába, mert a mobilt ott hagyta...

"Tiszta hülye vagyok" - gondolta, de azért megnyitotta a hívásnaplót. Begépelte a számot. Szerencséje volt, kidobott egy nevet: Németh Gréta, Rózsa utca 8.

"Furcsa neve van, de szép..."- állapította meg. Az órára pillantott. Mindjárt fél 10. Elinduljon? Van értelme? "Áh, hülyeség az egész." Kikapcsolta a gépet. Csönd volt, a halk zúgás is megszűnt. Kinézett az ablakon. Nem esett a hó, hiába várták, a faágak fagyosan, csupaszon meredtek a sötét semmibe. Embertelennek tűnt a világ.
- Bassza meg! - kiáltott fel. 

Kiment az előszobába, felrángatta a csizmáját, a piros kabátja helyett azonban feketébe bújt, az melegebb volt. A sapkát és a szemüveget ott hagyta, nem akart nevetséges lenni. A konyhában felnyalábolta a szánalmasan vékony nejlonzacskót, benne a pár szem szaloncukorral. Egyet kivett, megette. Kókuszos volt, utálta.

Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót. Kereste a kocsikulcsot, de bent felejtette, nyilván a piros kabát zsebében, így hát gyalog indult útnak. Nem volt messze a Rózsa utca. Gyerekkorában sokat biciklizett arra. 

Tíz perc alatt odaért. A ház ablakain a redőny le volt eresztve. Nem szüremlett ki rajta fény. A kis, kovácsoltvas kerítéskapun könnyen át lehetett volna mászni, de nem akart feltűnösködni, sem megerőltetni magát. Gyors mozdulattal összecsomózta a nejlonszatyor két szárát és a kilincsre akasztotta, belülre. Innen talán nem viszik el. Megszámolta, épp öt szaloncukor volt benne. Zselés is. Pár percig még álldogált, várta, történjen valami. Az jutott eszébe, miért nem hozott valami tollat, vagy papírfecnit, vagy valamit, amire ráírhatta volna: "Szeretettel - a Télapó." Vagy valami hasonlót. Vagy talán az igazi nevét - Árontól. "Áh, minek? Hagyjuk, hülyeség!"
Gyorsan sarkon fordult, hazament.

Otthon újra levetkőzött, kibújt a csizmájából, de most frissen, fiatalosan. Egészen felpezsdült a lelke. Nem is volt éhes. Gyorsan beállt a zuhany alá, hajat is mosott, majd felvette a pólót, alsógatyát, lejjebb vette a fűtést, s lefeküdt. 

"Jó, hogy elmentem..." - gondolta. "Legalább ő, Gréta kapott valamit a télapótól. Évek múltán, újra. Nem úgy, mint én... Mindegy. Én hétvégén úgyis kapok valamit. Ha itt lesz Gergő, úgyis belecsempész majd egy csokimikulást a csizmámba, ismerem... Jó lesz. Na, jó éjt, aludjunk... Jó éjt, Gergő! Jó éjt... Gréta..." S azzal már aludt is. 

Másnap reggel 7-kor az sms hangjára ébredt. Egyetlen szó állt az üzenetben: KÖSZÖNÖM! Így, csupa nagybetűvel.... S mellette ugyanolyan erővel ott virított még valami, egy szimbólum, ami nem hagyta nyugodni: egy piros kis szív... 

Áron felült az ágyban, s megnyomta a hívás gombot...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Pizza és kalács

Éjjel 2 van. Állunk a körúton, nyomjuk magunkba a pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk száguldozó autókra, hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két sörön és pálinkán. Lassan már a negyvenen is.

Kilenc éve nem találkoztunk. Gyerekek, férjek otthon. Ma kimenőt kaptunk. Hónapok óta tartó tervezgetés, időpont-egyeztetés, vasúti menetrend összenézés után végre sikerült: újra együtt Pesten, mi, négyen, a legjobb barátnők. Összeültünk, hogy elmeséljük, kivel mi történt az évek alatt.

A Fasorban ismerkedtünk meg, osztálytársak voltunk. Eszter, Timi, Gyöngyi és én – a hátsó padsorból.

Barátságunk az első év közepén kezdődött. Valójában egy reggelin múlott minden, 1992-ben.

A kollégiumi társaink, Zita és Erika a B-ből örömmel újságolták vacsoránál, hogy Házsé, a töritanár nem tartott nekik órát, biztosan beteg, azért nem jött be, így az osztály megúszta a témazárót.

- Házsé beteg? – csillant fel a szemünk. – De hisz holnap első óránk vele van. Akkor nekünk is elmarad a töri? Hurrá, nem kell dogát írnunk – fűztük is tovább a gondolatot Gyöngyivel.

Elhatároztuk, hogy nem is megyünk be reggel az iskolabusszal. Itt maradunk Fóton, kényelmesen megreggelizünk és majd valamelyik helyi járattal 9-re beérünk.

Másnap forró kakaó és puha fonott kalács várt minket. Hmmm…. A kedvencem volt. Az olvadó vaj és a gyöngyöző, aranysárga méz íze, látványa leírhatatlan boldogsággal töltött el. Komótosan ettünk, minden falatot jól megrágva. Még repetáztunk is. Időnkből kitelt, nem kellett sietni. Ráértünk, hisz Házsé úgyse tart órát… Ez volt a tökéletes reggel, a tökéletes reggeli, a soha meg nem ismételhető és soha meg nem ismételt csodálatos esemény.

Mire beértünk a Fasorba, a többiek már túl voltak a töridogán. Elmondták a kérdéseket, meg hogy Házsé mérges ránk. Egyáltalán nem volt beteg, valami másért nem tartotta meg az órát a B-seknek. De ma itt volt, élt és virult, annyira, hogy kipirosodott arccal kiabálta, hogy nem kell róla rémhíreket terjeszteni.

Rettegve vártuk a következő hetet, a következő történelemórát, és persze Házsét. Azonnal felszólított minket. Fel kellett állnunk. Leszidott minket. Elmondta, hogy igazolatlannak tekinti az óránkat, felírja a nevünket és egész évben figyelni fogja a munkánkat.

Sírva ültem le. Rossznak éreztem magam. Hogy is hallgathattam a B-sekre? Miért is nem jöttem be aznap? Mi lesz most velem? Biztosan pikkel rám. Nem leszek ötös töriből. Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!

Eszter és Timi jött oda vigasztalni. Szerintük egyáltalán nem vészes a helyzet, tanuljak, írjam meg ötösre a témazárót, és akkor minden jó lesz. Házsé elfelejti ezt a dolgot.

De nem hittem nekik. Egyfolytában az év végi ötös járt a fejemben, hogy annak már lőttek. Ezért írattak be a szüleim ebbe a jóhírű iskolába, hogy itt szégyent hozzak rájuk? Igazolatlan óra… Rögtön az év elején? Szörnyű…

Gyöngyi megunta a siránkozásomat.

- Fogadjunk, hogy úgyis ötös leszel.

- Mibe?

- Egy pizzába! Ha ötös leszel, meghívsz minket pizzázni év végén!

- Jó, legyen… - hagytam rá, tudván, hogy erre semmi esély nincs.

Innentől kezdve viszont még szorgalmasabban tanultam. A történelem leckém mindig kész volt, a tananyagot többször is elolvastam, az évszámokat fejből tudtam. Kitartásom meghozta az eredményt, ráadásul rájöttem, Házsé nem is emlékszik már a történtekre. Ötöst kaptam tőle év végén.

Ígéretemet betartva, pizzázni hívtam a lányokat, akik időközben igaz barátaimmá váltak. Így ünnepeltük meg a tanév végét.

Azóta, ha pizzát eszem, mindig eszembe jut a történet. Az, ahogyan eljutottunk a vajas-mézes kalácstól a sonkás-sajtos pizzáig. A barátságunk. Az év végi jegyek, a dolgozatok, a vizsgák. A mindennapi harcaink a tanárokkal és egymással. De mégis megmaradtunk, mégis itt vagyunk. És ha kilenc vagy tizenkilenc év múlva találkozunk is legközelebb, itt leszünk. Egymásnak. Mint ahogy akkor is itt voltak ők nekem.

Éjjel 2 van. Állunk a körúton, nyomjuk magunkba a pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk száguldozó autókra, hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két sörön és pálinkán. Rájuk mosolygok, és gondolatban megköszönöm, hogy vannak, és lesznek, túl a negyvenen is…

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Füves

Délután három óra volt. Kint játszottak a gyerekek a füvesen, a focipálya mögött, az iskola hátsó udvarán. Tűzött a nap, a hőséget csak a fák árnyékában lehetett elviselni. A tanév a végéhez közeledett, már nem voltak leckék. A tanítónők is bágyadtan ültek a hűvösben egy padon, nézték a játszadozó kis elsősöket. Beszélgetni sem volt erejük, mintha már minden szót, mondatot elmondtak volna.

A lány a barátnőivel főzött épp. Füveket, gazakat, virágokat tépdestek, belerakták egy műanyag tálba, ami évek óta ott hevert a füvesen, talán a szomszéd öregasszony dobta át a kerítésen valamikor nagyon rég, hogy aztán generációk sora játszhasson vele. A lány legalábbis így képzelte. Találtak egy botot is, az lett a fakanál, azzal keverték össze a hozzávalókat. Nagyon belemerültek a játékba. 
Ma a kedvencét főzték: a pitypangos levest. A zöld levelek közül kiviláglott a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. De víz is kellett. A lány felállt, hogy hozzon. 

Messzebb volt a kerti csap, a füvestől balra,  a homokos részen. A lány levetette szandálját, mezítláb sétált el a forróságban odáig, kezében a tállal. Megnyitotta a csapot, alátartotta kezét, lábát, hogy felfrissüljön. Tudta, hogy a tanító nénik majd leszidják, ha saras lesz, de nem érdekelte. Jólesett a víz a nagy melegben, előbb langyosan folyt, majd végül hideg lett. Ivott belőle, meglocsolta nyakát is, a vízcseppek csiklandozták a tarkóját. Mosolygott. A pólója is csuromvizes lett, de ez sem érdekelte, boldog volt.

Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha apja motorja zúgott volna fel, ezer közül is megismerte a berregését. Felpillantott. Az iskola kerítése előtt épp most fékezett le egy motoros, fehér bukósisakban, tanácstalanul nézegette a bejáratot. A kapu zárva volt, mivel mindenki a füvesen játszott, így nem tudott tovább menni. 

A lány szíve vadul kalapálni kezdett. Integetett, kiabált: "Apa, apa!!!" Szaladni kezdett felé, a csapot sem zárta el, de a férfi messze volt, nagyon messze. A füvest bámulta. "Vegyél észre, itt vagyok, apa!!! Vigyél haza!!! Apa!!! Vigyél haza!" 

Érezte, hogy hangja nem jut el hozzá a motorzúgáson át. Mégis kiabált rendületlenül. Szaladt, úgy ahogy volt, mezítláb, át a homokos területen, már a betonos részhez ért, futott apja felé. "Apa, apa! Itt vagyok!!!" Ám a férfi nem nézett arra, nem vette észre. Felbőgött a motor, még reménytelenebb lett a helyzet. Lassan hátrálni kezdett a motoros, mintha hiábavaló lenne itt ácsorognia, megfordult, gázt adott és elindult. Hazament. A motor zúgása belehasított a nyári délután csendjébe, még a füvesen is hallották. 

A lány megállt. "Apa, ne menj el! Vigyél haza, vigyél haza..." - nyöszörögte. Könnyei csorogtak végig az arcán, csiklandozták nyakát, orra folyt, de nem érdekelte. Sírt végeláthatatlanul, szíve majd' megszakadt bánatában. Jó lett volna, olyan jó lett volna, ha ma valami másképp történik, mint szokott. Ha ma elmehetett volna hamarabb. Ha ma nem kellene egyedül hazasétálnia, hanem apja jönne érte, motorral, ha hazavitte volna vagy fagyizni! Ha észrevette volna, ha megérezte volna, hogy hol van, olyan jó lett volna... Olyan jó... 

Szomorúan ballagott vissza a füvesre. 

- Úristen, mi történt? Hogy nézel ki? Merre jártál? - hördültek fel egyszerre a tanító nénik, s ő nem tudott megszólalni. Leült a fűre, a letépdesett gazak, virágok közé, s arcát kezébe temetve sírt, könnyei úgy folytak, mint a nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak.  A füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.

♡

Délután három óra volt. A gyerekek ilyenkor kint játszottak a füvesen, jól tudta. Tűzött a nap, a hőséget csak a hűvös, árnyékos szobában lehetett elviselni. Ő mégis úton volt. Ez a nap más volt, minden másképp történt, mint szokott. Csak délig dolgozott, utána megebédelt az üzemi konyhán. Ma a kedvencét főzték: spenótot tükörtojással. A gyerekkorát idézte fel. Mindig is tetszett neki, hogy a zöld levelek közül kiviláglik a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. Jóízűen megette.

Délután hivatalos ügyeket kellett intéznie. A városban rohangált fel-alá motorral. Volt pár elmaradása, egy kivételével mindet elintézte. Az utolsóhoz már nem volt kedve, tudta, hogy a főnöke majd leszidja, de nem érdekelte. Kitalálta ugyanis, hogy meglepi a lányát, elmegy érte az iskolához, és hazahozza motoron. Talán fagyizni is elviszi. 

Mikor odaért az épülethez, a kaput zárva találta. Nézett a távolba, át a kerítésen, a futkározó gyerekeket leste, hátha meglátja őt a lánya. Messze voltak, nagyon messze. Fütyült volna a megszokott jellel, de tudta, nem hallják. Felbőgette a motort, hátha így felfigyelnek rá, de senki sem mozdult. A tanítónők a padon üldögéltek, nézték a játszadozó kis elsősöket, nem is beszélgettek egymással. 

Elszontyolodott. Nem sikerült a meglepetés, hiába is ácsorogna itt tovább. Lassan hátrálni kezdett és hazaindult.

Azon gondolkodott, hol lehetett a lánya, miért nem vette észre, hogy jött érte, hiszen ezer közül is megismerte a motor berregését. Biztos nagyon belemerült a játékba. Elképzelte az ő kis tündérét, aranycsillagát, amint főz, tépdesi a kis virágokat, kotyvasztanak a lányokkal valamit, főzik az ebédet a füvesen, a fák árnyékában. Biztos nekik is melegük van, mosolygott.  Ő is izzadt a nagy melegben, folyt róla a víz, csuromvizes lett a pólója, de nem érdekelte. Boldog volt. 

Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha egy kocsi bőgött volna fel... Oldalról, a kis utcából elsőbbségadás nélkül száguldott felé az autó. "Balra kellett volna néznem!" - villant át az agyán. Szíve vadul kalapálni kezdett, majd következett a csattanás... 

Mintha messziről, távolról nézné az egészet... Úgy tűnt, a város hírhedt drogdílere áll felette, a Füves, ahogy az emberek hívták. Nem tudta, mi történik. Csak azt érezte, hogy olyan jó, hogy a lánya nincs itt, hogy nem ült mögötte a motoron, hogy neki nem kell ma elmennie, hamarabb, hogy nem viszi haza. Nem viszi Haza. Olyan jó...

Az emberek összeszaladtak a zajra. 

- Úristen, mi történt? - hördültek fel egyszerre, s ő nem tudott megszólalni. Lelke fent járt már az égi mezőkön, a fenti füvesen, szívéből úgy folyt a vér, mint egy nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak. A Füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Hókristály

Heni nyáron minden hétvégén ott volt. Kimondatlan szokás volt ez: szombat délután háromkor cukrászda. Itt gyülekeztek a fiatalok, a 13-15 évesek. Itt ismerkedtek az élettel és egymással. Fagyizás ürügyén jó dolog volt bemenni a városba, találkozni ezzel-azzal, beszélgetni, nézelődni. Szerencsére a cukrászda pont a  főúton volt, az autók, a biciklik jöttek-mentek. A motorok is. Nagy volt a forgalom. Kicsik és nagyok, helybéliek és vidékiek, szülők és nagyszülők, kisgyerekkel - nagygyerekkel, papucsban és szandálban egymásnak adták a kilincset.

Persze egyedül ciki volt besétálni, így Heni kénytelen volt magával vinni a húgát is, meg annak a barátnőjét. "Pisisek még, most járták ki az ötödiket, mit tudnak ők az életről???" De alibinek jók voltak. Ha kínos volt a helyzet, rájuk lehetett fogni: "a tesómnak még leckét kell írnia", és aztán lelépni, piros arccal, dohogva, és reménykedve, hogy majd legközelebb...

Pedig a legközelebb is ugyanígy zajlott. Rohanni végig a kis utcán, nézni jobbra-balra, hogy itt vannak-e már, sietve sorba állni, betolakodni a kisgyerekes anyukák elé, venni egy hókristályt, aztán leülni a teraszon a bejárat előtt és ráérősen várni... Várni, hogy megjelenjenek. Ők, a motorosok.  

Heni most járta ki a hetediket, övé volt a világ. Június 15-től már ő  a nagy, a menő, a leendő végzős nyolcadikos, a hatalmas, szép, fiatal és tökéletes. A felsőbb évesek már nincsenek itt, nem léteznek, már nincs közük és joguk a városhoz, elballagtak. A hetedikesek átvették az uralmat. Ez a nyár az, amire Heni mindig is várt. Már nem fagyit vett magának a cukrászdában, mint a kisebbek, hanem hókristályt, mert ebben a városban ez volt a felnőtté válás szimbóluma. A hideg itallal együtt jön a szerelem is. Piros motoron. Itt ez a szokás. Másképp nem is lehet.

Kálmán a ballagására kapta a motort, pirosat. Szombaton 3 körül ő is feltűnt vele a cukrászda előtt, hangosan berregtette a járművet, hogy felfigyeljenek rá. Heni szíve ilyenkor nagyot dobbant. „Megjött, itt van, talán most beszélgetünk. Csak nyugodtan, csak lazán! A hülye húgom persze már rég megette a fagyiját és már menne haza, kár volt elhozni, nem igaz, hogy nem tud nyugton ülni 10 percet!” - gondolta.

Közben a többiek is gyülekeztek, a nyolcadikos lányok, Réka, Gabi és Nóri, szépen felöltözve, kiengedett hosszú hajjal, barnán, csinosan. Heni utálta őket. Mit keresnek még itt? Próbálta kerülni velük a szemkontaktust, hisz ez mégiscsak az ő területük, ő meg csak betolakodó...

Kálmán azokhoz az utálatos lányokhoz ült le, velük beszélgetett. Kék pólóban volt, farmerban, citromos hókristályt ivott, nyugodtnak tűnt, magabiztosnak, néha hangosan nevetett. Bár vetett egy-egy pillantást Henire és a két kis csitrire, nem ment oda. Heni a szívószállal turkálta a pohár alját, már nem volt benne ital. Kínos volt, megint. Ugyanúgy, mint egy hete vagy két hete. Biztos röhögnek rajta, szánalmasnak tartják. Jobb is menni. 

Heni gyorsan felállt, odavetett egy gyors sziasztokot a szomszéd asztalhoz, egyedül Kálmán köszönt vissza. Ez reménnyel töltötte el. Lassan sétált hazafelé a két lánnyal, azon tűnődve, mekkora a feneke, és vajon Kálmán nézi-e, de nem mert hátrafordulni.

Ahogy a sarkon bekanyarodtak, motorzúgást hallott. Szíve majd kiugrott a helyéről, de lelassította lépteit. A motoros is lefékezett, ahogy utolérte. Kálmán volt az. Megkérdezte, miért jöttek el ilyen hamar a cukrászdából, hova sietnek. Mosolygott közben, kedves volt. Heni zavarában rázúdította mindazt, amit a képzeletében már annyiszor lejátszott, a hazugságokat, amivel majd védekezni fog, ha rajtakapják, hogy álmodozik, hogy elképzel egy lehetséges jövőt, amire talán még nincs engedélye, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: "Csak beszaladtunk fagyizni, sietünk, mert otthon segíteni kell, nem érek rá, nem is tudom, jövő héten megyünk-e, tesómnak dolga van, nem ismerem a lányokat, azért nem mentem oda hozzátok, aha, igen, nem, nem tudom, jól van, tényleg rohanok, bocsi, igen, szia, jó, hello, köszi." Mindezt piros nyelvvel, mert befogta az epres hókristály. Kálmán nem kérdezősködött tovább, elindította a motort, és elhúzott. 

A következő héten Heni ismét megjelent a cukrászdában, de már citromos hókristályt kért és kiengedte a haját, pedig nagyon meleg volt. Kálmán is megjött, most piros póló volt rajta. Csak odaintett Heninek és leült a nyolcadikos lányokhoz. A székét közelebb húzta Rékáéhoz, egyszer hozzáért a lábához és sokat suttogott a fülébe. Réka boldogan kacarászott, a többiekkel nem törődtek. Heni azonnal felállt, elindult haza sietve, pedig húga még meg se ette a fagyit. 

A nyár hátralevő részében a cukrászdának a környékére se ment. A szombat délutánokat átaludta. Ha motorhangot hallott, összerándult a gyomra, de azért kilesett az ablakon. Egyszer pont ők jöttek arra a piros motoron: Kálmán és Réka, a lány szívószálas műanyagpoharat szorított  a kezében, innen tudta, hogy a cukrászdában voltak.

Szeptemberben megnyugodott, tudta, nem fogja őket látni, mert más városban tanulnak. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. A nyolcadikos év elszállt, említésre méltó pillanat, felemelő, boldogító dolog nélkül. Semmi örömét nem lelte benne. A világ cserben hagyta. Tanult, olvasott, segített otthon, néha húga helyett megírta a leckét. Hókristályt nem ivott többet. Júniusban elballagott. Egyszer egy nyári szombaton beszaladt a cukrászdába - csak úgy, papucsban, copfosan - szülinapi tortáért. A teraszon ott trónoltak a hetedikesek, itták a hókristályt, lesték a motorosokat. Heni elhúzta a száját, könny szökött a szemébe.

Utána elhagyta ő is a várost, továbbtanult. Csak hétvégenként járt haza, de a szombat délutáni cukrászdát felváltotta a péntek esti kocsma, a hókristályt a sör, a piros motort az ezüst kocsi, Kálmánt pedig Miklós. Összeházasodtak. Született két gyerekük. Élték az életüket. Heni húga, meg annak a barátnője is férjhez mentek, nevelték a csöppségeket. Ritkán találkoztak. Évente egyszer-kétszer, mikor mindannyian a városban voltak, a három család megbeszélt egy közös találkát szombat délután háromra a cukrászdába. Igaz, alig bírtak ilyenkor leparkolni a motorosoktól és az alvó kisbabák felébredtek a fiatal lányok, fiúk hangos nevetésére, de azért mégiscsak jó dolog volt fagyizás ürügyén bemenni a városba, találkozni ezzel-azzal, beszélgetni, nézelődni. Mindenki vidám volt, csak Heni szíve jajdult fel, mikor közelebb húzta a székét Miklóshoz, megérintette férje lábát, és halkan a fülébe súgta: „Én frissen facsart narancslevet kérek.” De Miklós nem hallotta. Figyelmét lekötötte egy hangosan felbőgő piros motor, rajta egy piros pólós fiúval és a szorosan belé kapaszkodó, hosszú hajú lánnyal. Éppen indultak el, neki a világnak, csak még megálltak a kukánál, hogy kidobják a poharat, amiből a hókristályt itták.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Egy novellaelemzés Helga-módra

Ötletelés, jegyzetelés

Keletkezés:

Mikszáth Kálmán – élete: Szklabonya (Palócföld – innen jönnek a palóc témák) mikor????

A jó palócok: novellafüzér, visszatérő szereplők, palócok: jók, babonásak, pletykásak

Stílusa:

Romantikus (váratlan fordulat, szerelem?, jók és rosszak, misztikus) és realista is (valósághű, kisemberek, táj bemutatása?)

Hely: Bágy (A bágyi csoda is itt)+ Gózon (Péter ott dolgozik)

Idő: nem írja – nyár?

Szereplők: Zsófi, Péter, öregasszony, Belindek Samu, Rögi Mihály

·        Zsófi: szőke, szelíd, bárány, mindig mosolyog, várja vissza férjét, fekete-piros kendő, babonás, dohányt termeszt, nézi az országutat

·         Péter: ács, megszökött, fel akarja rakni a keresztet megszédül, meghal – Tuba Ferkó a Tengerihántásban (de ő öngyilkos!) ott hagyta a szeretőt, vissza akar menni Zsófihoz, de fél

·         öregasszony: üzenetet hoz, ragyás, (Szegény Gélyi János lovaiban Vőnekiné, Vörös Rébékben Rebi néni)

·         Belindek Samu: neki kéne inkább felrakni a keresztet

·         Rögi Mihály: mester, főnök a keresztfelrakásnál

Történet: Zsófi (milyen, mit csinál, mi történt vele) – jön az öregasszony- fekete helyett piros kendő, elindulnak – Péter!!! (Zsófi története megszakad) – keresztet kell felrakni (adomány), nem engedik neki, kiderül, h elhagyta a nőt, várja Zsófit, felmászik – meglátja- tudják, h leesik – egyszerre érnek a földre – Zsófi nem sír – sír

Mondanivaló: bűn- bűnhődés (Arany balladákban is: hasonlóság!!!) ki a bűnös, mi a bűne, mi a büntetése, miért? ---- majd

Más hasonlóság: Tóth Krisztina: Tímár Zsófi muskátlija – ott modern környezet, stb.

Cím: nem is özvegy! csak a végén – Zsófi címszereplő, főszereplő

Nyelvezet:

·         szabad függő beszéd!!! (példát keresni!!!)

·         ami egyszer karika, gurul az – többértelmű

·         metaforikus a befejezés és a vége – itt: bárány- áldozati bárány, Jézus, szelíd ????? (birka????)

·         kiáradt patak: bágyi csoda???, víz: megtisztulás, gátak eltűnnek,

Jellemváltozás

ELEJE	VÉGE
mindig mosolyog	sír
fekete kendő - halál	piros kendő- élet (pont fordítva kéne!!!)
szalmaözvegy	özvegy
csendes, szelíd, halk szavú	feldúlt, nekiesik az öregasszonynak

Idézet legyen benne:

·         Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.

·         hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni. jó hasonlat!!!

·         messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le. metaforikus

·         úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betűk bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még- hasonlat

·         ami egyszer karika, gurul az – metaforikus

·         Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva. Péter+Zsófi + Tóth Krisztánál is van ez a mondat

·         S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. vége, metafora, hasonlat

Műfaja: novella- rövid kisepikai alkotás, kevés szereplő, sorsfordulat

bevezetés, előzmények – fordulópont – cselekmény kibontakozása – tetőpont – lezárás, befejezés

Elbeszélés mód: E/3

Egyenes vonalú cselekmény? van benne visszatekintés

Egy szálon fut? – nem: Zs – P - Zs+P

HELYESÍRÁST ELLENŐRIZNI!!!!!

Mikszáth Kálmán: Tímár Zsófi özvegysége

            Mikszáth Kálmán a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Szklabonyán született, Palócföldön. Hírnevét a Tót atyafiak és  A jó palócok című novellásköteteinek köszönheti. Nem véletlen, hogy ezek az írások tették híressé: jól ismerte ezt a vidéket, szülőföldjének alakjait.

            A jó palócok című kötete 15 rövid novellát tartalmaz. Hősei egymáshoz közeli falvakban (Bodok, Csoltó, Majornok) élnek, jól ismerik egymást - s mint a falusiak általában – ők is pletykásak. Hisznek a babonákban. Zárt közösséget alkotnak, ahonnan kitörni a legnagyobb bűn. Azok, akik megsértik a társadalmi szabályokat, megbűnhődnek tetteikért. Erről szólnak ezek a Mikszáth-írások. Leginkább hűtlen asszonyokról, férfiakról olvashatunk a novellákban.

            Az egyik ilyen történet, melynek témája a házasságtörés, a Tímár Zsófi özvegysége című. A történet főszereplője Tímár Zsófi, akit az író a novella első mondatában így jellemez:

„Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.” Megtudjuk a bevezetőben azt is, hogy Zsófit elhagyta férje, Péter: titokban megszökött Bágyról egy másik nővel. Azóta Zsófi szomorú, de nem haragszik férjére, visszavárja. Minden tette ezt tükrözi: naphosszat bámulja az országutat, ahonnan megjöhet Péter, továbbra is termeszti a dohányt, hogy majd Péter tudjon pipázni. Ám arra, hogy a hűtlen férfi visszatérjen, kevés az esély. Minden jel erre mutat: az olló, ami nem akar a földbe fúródni, a szarka, ami nem akar a kerítésre szállni. A babonaság, a természetfelettiben való hit – mely annyira jellemzi a jó palócokat - így jelenik meg ebben a novellában.

            A fordulópont a történetben a ragyás öregasszony megjelenése. Nem ismeretlen ez az alak az olvasók körében: az idősebb nők – boszorkányok – gyakran jelennek meg kerítőnőként, közvetítőként más történetben is. (Például a Szegény Gélyi János lovai című novellában is egy öregasszony viszi Klára üzenetét Csipke Sándornak.) Itt is hírvivő szerepben láthatjuk: Pétertől hozott üzenetet Zsófinak. A férfi bocsánatért esedezik, vissza szeretne jönni, de fél a következményektől, Zsófi haragjától.

            Zsófi azonnal útnak indul a szomszéd faluba, Gózonba, hogy találkozzon hűtlen férjével. Szimbolikus cselekedet a műben, mikor fekete kendőjét pirosra cseréli: „Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.” A fekete a gyász, a fájdalom jelképe, özvegyasszonyok hordanak ilyet. Zsófi pedig nem az, hiszen férje él. A piros a boldogság, az élet, a vér, az ünnep megtestesítője, ezért választja Zsófi a találkozáshoz.

            Zsófi története e ponton megszakad, a következő mondatokban már Péterét olvashatjuk. Megtudjuk, hogy Gózonban egy keresztet kell felhelyezni a templom tornyára, s a műveletre – a mester tiltása ellenére – Péter jelentkezik. Könnyűnek érzi a nehéz feladatot, hiszen „megszabadult a nyűgtől” – ahogy társai mondják. Elhagyta a nőt, akivel megszökött, vissza akarja kapni Zsófit. A templom tornyáról akarja nézni, jön-e, megbocsátott-e neki felesége. Mikor felmászik, első pillantását az országútra veti, ahol meglátja a közeledőket.  Ez a novella tetőpontja. „Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul” – írja feszültséget keltően Mikszáth. Itt már mi, olvasók is tisztában vagyunk azzal, hogy tragédia fog történni.

            Péter megszédül a boldogságtól, és leesik a toronyból. A két történet – Zsófié és Péteré – itt ér össze: „Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.” A szelíd Zsófi ezt is szótlanul tűri, sokáig tartja karjaiban halott férjét.

            A novella lezárása meglepő: a már valóban özvegy feleség elveszti eddig megszokott nyugodtságát, s feldúltan támad rá az öregasszonyra: „- Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?” – kérdi tőle, s megerednek könnyei.

            A valódi tragédia a műben tehát nem Péter halála – hiszen ő így bűnhődött tettéért -, hanem Zsófi fájdalma. Míg Péter élt, volt remény, de ez most elveszett. Zsófi soha többé nem lesz már az a csöndes, mosolyogni való, nyugodt és szelíd asszony, ahogy a mű elején megismertük. Ő is bűnhődik: mert hitt abban, hogy a múlt helyrehozható, a bűn megbocsátható.

            A novella címe csak a történet végén nyer értelmet. Az özvegy szót két értelemben használja a szerző. A mű elején Zsófi még csak szalmaözvegy – olyan nő, akit a férje egyedül hagyott, ekkor kellett volna piros kendőt viselnie. S a végén, mikor valóban megözvegyül, akkor a feketét. A két szín felcserélése is feszültséget okoz, Zsófi lelkét tükrözik. Soha nem úgy viselkedik, mint ahogy elvárható lenne, mindig az ellenkezőjét teszi.

            Mikszáth stílusa, nyelvhasználata különös figyelmet igényel. Gyakran alkalmaz novelláiban szabad függő beszédet: ilyenkor nem lehet eldönteni, hogy amit olvasunk, az író mondja, vagy egy szereplő gondolja. Erre példa a műből: „Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.”

Novelláiban az író jellemzően használ olyan kifejezéseket, melyek kétértelműek, a műveinek kezdése és befejezése is metaforikus. A mű elején nem véletlenül hasonlítja Zsófit szelíd bárányhoz: átvitt értelemben ő az áldozati bárány, az ártatlanság jelképe. Feláldozza magát, szenved férje miatt, nem változtat életén, nem fejlődik. A mű végén a nő könnyeit „kiengedett patakhoz” hasonlítja az író. A víz a megtisztulás jelképe – így mossa le magáról Zsófi férje bűnét, így nyeri el a megváltást, és válik új emberré. Korábban, míg férjnél volt, mindig mosolygott, most sír, jellemváltozásának lehettünk tanúi.

            Mikszáth rendkívül jó író. Egyszerűen, mégis megrendítően fogalmaz, érezzük a feszültséget a műveiben. Nem hiányoznak a novelláiból a váratlan fordulatok, a sorstragédiák – ettől romantikusak a művei. Ugyanakkor realisták is, hiszen rajta kívül senki nem ábrázolta ilyen pontosan, emberközelien szeretett népét, a jó palócokat.

 Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A 12-es

Még 11.-ben elment egy jósnőhöz a barátnőjével. Csak úgy, kíváncsiságból. Sokat nem várt tőle, de ki akarta próbálni. Egy fiatal cigánylány fogadta őket a panellakásában. Amíg a barátnőjének jósoltak, addig ő kint várakozott a konyhában. Unta magát. Nem találta túl misztikusnak a helyzetet. Többet várt. Mindenhol hétköznapi dolgok: kávéfőző, cumisüveg, tányéralátétek. Sehol egy fekete macska.

Mikor sorra került, üvölteni kezdett a gyerek a másik szobában. A cigánylány felkelt, behozta, ölébe vette, szájába dugta a cumisüveget.

- Nem zavar, ha így jósolok? - kérdezte rávillantva fehér fogait. 

De, zavarta, de nem mondta.

A cigánylány fél kézzel pakolni kezdte a kártyákat. 

- Szerencsés leszel pénzügyekben. Jó munkád lesz - mondta. 

Ő nem értette miből látja ezt, de próbálta elhinni. Egyetemre vágyott, talán tanár lesz. Bár azok nem keresnek jól. Mindegy. Az egyetem akkor is fontos. Ebben hitt.

- A szerelemben viszont nem sok jó vár rád. Korán véget érnek a kapcsolataid - mondta, miközben lerakott egy kártyát a többi mellé. Kaszás alak állt rajta...

A Halál kártya! Ettől félt. Félt, hogy ez jön ki. Elhomályosult minden, nem is figyelt már a cigánylányra, csak annyit érzékelt a jóslatból, hogy ő meghal, mielőtt még igazán szerelmes lenne. Hát bekövetkezik... Hogy utána mi történt, nem is tudja. Most már csak erre gondolt: a korai halálra.

Fél óra múlva fizettek és elmentek. Barátnője vidáman csacsogott hazafelé.

- Neked is gazdag férjed lesz? És sok gyereked? Képzeld, nekem azt is mondta, hogy kertes házban fogok lakni és sokat utazgatok majd. Tök jó, nem? Gyere, fagyizzunk! Meghívlak.

Ja, tök jó... neki ... persze, de lehet, hogy én hamarosan meghalok - gondolta. Majd átrohantak a forgalmas úttesten a szemközti fagyizóba. 

Másnap elment egy ezoterikus boltba kártyát venni. Saját magának akart jósolni. Két kézzel. Odafigyelve. Nem úgy, ahogy ez a cigánylány csinálta. Talán nem is igaz, amit mondott. 

Egy vastag kártyacsomagot választott, otthon azonnal kibontotta. Egyből a Halál kártyát kereste. Megtalálta. De itt nem kasza volt a kezében, hanem zászló, és lovon ült. Nem is értette. A többi lap sem volt ismerős. Rájött, hogy ez nem olyan kártya, amit a cigánylánynál látott. Csalódottan tette félre a csomagot. Már nem volt kedve jósolni.

Egy év telt el. Szorgalmasan tanult, készült az érettségire. Magyartanárnak jelentkezett az egyetemre, kellettek a pontok. Nagyon izgult a szóbeli előtt. Gondolta, húz egy kártyát, megtudni, mi vár rá. Addigra már jártas volt a Tarot-ban. A XII-t húzta. Az Akasztott embert. Egy lépésre a Haláltól. Megijedt. Tudta, nem sikerül a vizsga. Átsírta az éjszakát.

Másnap fáradtan, karikás szemekkel, reményt vesztve állt a bizottság elé. Már minden mindegy volt. Remegő kezekkel húzta ki a borítékot a kupacból, a tanárok hiába mosolyogtak rá kedvesen. Csáth Géza művészete, 12. tétel. Az egyik kedvence volt. Elmesélte A kis Emma történetét, azt, hogyan akasztották fel először a kutyákat, majd a főszereplő kislányt a barátai. Mesélt Freudról, a tudatalatti hatalmáról, az ösztönökről. Dicséretet kapott feleletéért és maximális pontszámot.

Örülnie kellett volna, de nem tudott. Nem értette, miért nem történt tragédia. Hiszen a kártya sosem hazudik. Vagy mégis? Lehet, hogy nem mond mindig igazat? Hisz nem volt ebben az érettségiben semmi rossz, sőt! És ha így van, akkor talán a cigánylány jóslata sem igaz? Nem fog korán meghalni? Mégis lesz férje, gyereke? Ezen tűnődött hazafelé a buszon. Néha már mosolygott is...

Otthon első pillantása a kihúzott kártyára esett: XII. 12. Tizenkettő. Mint a tétel száma! Megfordult vele a világ! Ó, hát mégis! Mégis??? - gondolta, majd ájultan esett össze egyedül a szobában kezében az Akasztott emberrel, egy lépésre a Haláltól...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Néma üzemmód

Éjjel eltolom magamtól, megkérem, ne legyen a közelemben, ne szólaljon meg, nyugodt legyen az álmom. Legalább ekkor szakadjunk el egymástól, ő meg én, ha már egész nap együtt vagyunk! Az éjszaka a magányé.

Reggel rá vetem első pillantásom. Nem csoda: már nem tudok nélküle élni. Ő ébreszt. De sok időm nincs foglalkozni vele. Nem adok neki hangot, csupán gyorsan ránézek, hogy kiolvassam belőle, mi vár rám. Ilyenkor csak úgy peregnek az események!  Aztán már indulunk is, rohanás a megállóba, ő mögöttem van, nem látom, mit csinál.

A buszon is néma. Kínos lenne, ha megszólalna és nekem is beszélnem kellene. Inkább nem. Füldugó be, szem le, világ ki.

Az iskolában – ha kicsit is, de együtt tudunk lenni, ha nyugalom van. Ám ez ritka. Ilyenkor magam mellé veszem, de hangot akkor sem adhat ki, nem engedem, hogy zavarja az órát! Néha megfogom, megsimogatom. Ő szelíden elmondja, mi bántja, mi változott meg a világban néhány óra alatt, mire figyeljek.

Legtöbbször azonban nem törődök vele, elfeledkezem róla, ő meg ugye nem szól. Egy-egy szünetben ránézek, s ő örül - látom rajta. A szivárvány minden színében pompázik. Okvetlenül fel akarja hívni magára figyelmet. Egyszerre akar mindent bepótolni. Fontos! Hallgassam meg, engedjem szóhoz jutni vagy beszéljek én! De nem lehet… Értse meg! Belemerültem Az ember tragédiájába, a kommunikáció típusaiba meg a beszéd és a nyelv viszonyába, meg kávéztam, meg elrohantam felvenni egy papírt az irodán, meg sorba álltam a büfénél, meg... Bocsi. De nem érek rá! Nem fogja fel??? Takarodjon a szemem elől! Kussoljon!!!

Tudom, ilyenkor rossz neki. Szívom az energiáját. Elsötétül a képe. Némán várja, hogy végezzek.

Jön velem az ebédlőbe. De hiába szólna, nem hallanám, olyan zsivaj van.

Busz. Újra csendben utazunk. Felesleges lenne szóra bírni arra a pár percre. Már nem is fontos, amit közöni akart.

Délután van. Pihenő. Nem érdekel senki és semmi. Ő sem. El is feledkezek róla egy kis időre. Minden ráér.

Este hiányozni kezd. Mióta is nem hallottam a hangját? Megkeresem. Valahol a konyhában hagytam, ott nem zavar senkit… Csendben várt rám. Megérintem: most szólhat, van időm, figyelek rá, mi van? De ő kimerült, fel akar töltődni egy kicsit. Bemegyek vele a szobába. Ő eltávolodik tőlem, s onnan nem mozdul. Na, jó. Hagyom. Dolgozok. Ő nem szólal meg.

Éjfélkor még mindig semmi. Hallgat. Én is. Több órája. Ilyen az életciklusom: csend-beszéd-csend. Az ember tragédiája. A kommunikáció. A beszéd és a… hallgatás.

Lefekszem. Ha nem, hát nem… Nem is érdekel, komolyan mondom, akkor most már maradjon is csöndben! Némuljon meeeeeeeeg!

Elalvás előtt még egyszer ránézek azért, érdekel, jól van-e. Reggel jeleznie kell, tudja, hogy nem késhetünk. Aztán eltolom magamtól… Úgysincs már mondanivalónk egymás számára… Jó éjt, szép álmokat!

Alszom… 

... ő pedig csendben azon morfondírozik, hogy vajon mi értelme az életének…

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)