Egy novellaelemzés Helga-módra

Ötletelés, jegyzetelés

Keletkezés:

Mikszáth Kálmán – élete: Szklabonya (Palócföld – innen jönnek a palóc témák) mikor????

A jó palócok: novellafüzér, visszatérő szereplők, palócok: jók, babonásak, pletykásak

Stílusa:

Romantikus (váratlan fordulat, szerelem?, jók és rosszak, misztikus) és realista is (valósághű, kisemberek, táj bemutatása?)

Hely: Bágy (A bágyi csoda is itt)+ Gózon (Péter ott dolgozik)

Idő: nem írja – nyár?

Szereplők: Zsófi, Péter, öregasszony, Belindek Samu, Rögi Mihály

·        Zsófi: szőke, szelíd, bárány, mindig mosolyog, várja vissza férjét, fekete-piros kendő, babonás, dohányt termeszt, nézi az országutat

·         Péter: ács, megszökött, fel akarja rakni a keresztet megszédül, meghal – Tuba Ferkó a Tengerihántásban (de ő öngyilkos!) ott hagyta a szeretőt, vissza akar menni Zsófihoz, de fél

·         öregasszony: üzenetet hoz, ragyás, (Szegény Gélyi János lovaiban Vőnekiné, Vörös Rébékben Rebi néni)

·         Belindek Samu: neki kéne inkább felrakni a keresztet

·         Rögi Mihály: mester, főnök a keresztfelrakásnál

Történet: Zsófi (milyen, mit csinál, mi történt vele) – jön az öregasszony- fekete helyett piros kendő, elindulnak – Péter!!! (Zsófi története megszakad) – keresztet kell felrakni (adomány), nem engedik neki, kiderül, h elhagyta a nőt, várja Zsófit, felmászik – meglátja- tudják, h leesik – egyszerre érnek a földre – Zsófi nem sír – sír

Mondanivaló: bűn- bűnhődés (Arany balladákban is: hasonlóság!!!) ki a bűnös, mi a bűne, mi a büntetése, miért? ---- majd

Más hasonlóság: Tóth Krisztina: Tímár Zsófi muskátlija – ott modern környezet, stb.

Cím: nem is özvegy! csak a végén – Zsófi címszereplő, főszereplő

Nyelvezet:

·         szabad függő beszéd!!! (példát keresni!!!)

·         ami egyszer karika, gurul az – többértelmű

·         metaforikus a befejezés és a vége – itt: bárány- áldozati bárány, Jézus, szelíd ????? (birka????)

·         kiáradt patak: bágyi csoda???, víz: megtisztulás, gátak eltűnnek,

Jellemváltozás

ELEJE	VÉGE
mindig mosolyog	sír
fekete kendő - halál	piros kendő- élet (pont fordítva kéne!!!)
szalmaözvegy	özvegy
csendes, szelíd, halk szavú	feldúlt, nekiesik az öregasszonynak

Idézet legyen benne:

·         Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.

·         hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni. jó hasonlat!!!

·         messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le. metaforikus

·         úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betűk bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még- hasonlat

·         ami egyszer karika, gurul az – metaforikus

·         Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva. Péter+Zsófi + Tóth Krisztánál is van ez a mondat

·         S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. vége, metafora, hasonlat

Műfaja: novella- rövid kisepikai alkotás, kevés szereplő, sorsfordulat

bevezetés, előzmények – fordulópont – cselekmény kibontakozása – tetőpont – lezárás, befejezés

Elbeszélés mód: E/3

Egyenes vonalú cselekmény? van benne visszatekintés

Egy szálon fut? – nem: Zs – P - Zs+P

HELYESÍRÁST ELLENŐRIZNI!!!!!

Mikszáth Kálmán: Tímár Zsófi özvegysége

            Mikszáth Kálmán a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Szklabonyán született, Palócföldön. Hírnevét a Tót atyafiak és  A jó palócok című novellásköteteinek köszönheti. Nem véletlen, hogy ezek az írások tették híressé: jól ismerte ezt a vidéket, szülőföldjének alakjait.

            A jó palócok című kötete 15 rövid novellát tartalmaz. Hősei egymáshoz közeli falvakban (Bodok, Csoltó, Majornok) élnek, jól ismerik egymást - s mint a falusiak általában – ők is pletykásak. Hisznek a babonákban. Zárt közösséget alkotnak, ahonnan kitörni a legnagyobb bűn. Azok, akik megsértik a társadalmi szabályokat, megbűnhődnek tetteikért. Erről szólnak ezek a Mikszáth-írások. Leginkább hűtlen asszonyokról, férfiakról olvashatunk a novellákban.

            Az egyik ilyen történet, melynek témája a házasságtörés, a Tímár Zsófi özvegysége című. A történet főszereplője Tímár Zsófi, akit az író a novella első mondatában így jellemez:

„Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.” Megtudjuk a bevezetőben azt is, hogy Zsófit elhagyta férje, Péter: titokban megszökött Bágyról egy másik nővel. Azóta Zsófi szomorú, de nem haragszik férjére, visszavárja. Minden tette ezt tükrözi: naphosszat bámulja az országutat, ahonnan megjöhet Péter, továbbra is termeszti a dohányt, hogy majd Péter tudjon pipázni. Ám arra, hogy a hűtlen férfi visszatérjen, kevés az esély. Minden jel erre mutat: az olló, ami nem akar a földbe fúródni, a szarka, ami nem akar a kerítésre szállni. A babonaság, a természetfelettiben való hit – mely annyira jellemzi a jó palócokat - így jelenik meg ebben a novellában.

            A fordulópont a történetben a ragyás öregasszony megjelenése. Nem ismeretlen ez az alak az olvasók körében: az idősebb nők – boszorkányok – gyakran jelennek meg kerítőnőként, közvetítőként más történetben is. (Például a Szegény Gélyi János lovai című novellában is egy öregasszony viszi Klára üzenetét Csipke Sándornak.) Itt is hírvivő szerepben láthatjuk: Pétertől hozott üzenetet Zsófinak. A férfi bocsánatért esedezik, vissza szeretne jönni, de fél a következményektől, Zsófi haragjától.

            Zsófi azonnal útnak indul a szomszéd faluba, Gózonba, hogy találkozzon hűtlen férjével. Szimbolikus cselekedet a műben, mikor fekete kendőjét pirosra cseréli: „Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.” A fekete a gyász, a fájdalom jelképe, özvegyasszonyok hordanak ilyet. Zsófi pedig nem az, hiszen férje él. A piros a boldogság, az élet, a vér, az ünnep megtestesítője, ezért választja Zsófi a találkozáshoz.

            Zsófi története e ponton megszakad, a következő mondatokban már Péterét olvashatjuk. Megtudjuk, hogy Gózonban egy keresztet kell felhelyezni a templom tornyára, s a műveletre – a mester tiltása ellenére – Péter jelentkezik. Könnyűnek érzi a nehéz feladatot, hiszen „megszabadult a nyűgtől” – ahogy társai mondják. Elhagyta a nőt, akivel megszökött, vissza akarja kapni Zsófit. A templom tornyáról akarja nézni, jön-e, megbocsátott-e neki felesége. Mikor felmászik, első pillantását az országútra veti, ahol meglátja a közeledőket.  Ez a novella tetőpontja. „Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul” – írja feszültséget keltően Mikszáth. Itt már mi, olvasók is tisztában vagyunk azzal, hogy tragédia fog történni.

            Péter megszédül a boldogságtól, és leesik a toronyból. A két történet – Zsófié és Péteré – itt ér össze: „Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.” A szelíd Zsófi ezt is szótlanul tűri, sokáig tartja karjaiban halott férjét.

            A novella lezárása meglepő: a már valóban özvegy feleség elveszti eddig megszokott nyugodtságát, s feldúltan támad rá az öregasszonyra: „- Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?” – kérdi tőle, s megerednek könnyei.

            A valódi tragédia a műben tehát nem Péter halála – hiszen ő így bűnhődött tettéért -, hanem Zsófi fájdalma. Míg Péter élt, volt remény, de ez most elveszett. Zsófi soha többé nem lesz már az a csöndes, mosolyogni való, nyugodt és szelíd asszony, ahogy a mű elején megismertük. Ő is bűnhődik: mert hitt abban, hogy a múlt helyrehozható, a bűn megbocsátható.

            A novella címe csak a történet végén nyer értelmet. Az özvegy szót két értelemben használja a szerző. A mű elején Zsófi még csak szalmaözvegy – olyan nő, akit a férje egyedül hagyott, ekkor kellett volna piros kendőt viselnie. S a végén, mikor valóban megözvegyül, akkor a feketét. A két szín felcserélése is feszültséget okoz, Zsófi lelkét tükrözik. Soha nem úgy viselkedik, mint ahogy elvárható lenne, mindig az ellenkezőjét teszi.

            Mikszáth stílusa, nyelvhasználata különös figyelmet igényel. Gyakran alkalmaz novelláiban szabad függő beszédet: ilyenkor nem lehet eldönteni, hogy amit olvasunk, az író mondja, vagy egy szereplő gondolja. Erre példa a műből: „Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.”

Novelláiban az író jellemzően használ olyan kifejezéseket, melyek kétértelműek, a műveinek kezdése és befejezése is metaforikus. A mű elején nem véletlenül hasonlítja Zsófit szelíd bárányhoz: átvitt értelemben ő az áldozati bárány, az ártatlanság jelképe. Feláldozza magát, szenved férje miatt, nem változtat életén, nem fejlődik. A mű végén a nő könnyeit „kiengedett patakhoz” hasonlítja az író. A víz a megtisztulás jelképe – így mossa le magáról Zsófi férje bűnét, így nyeri el a megváltást, és válik új emberré. Korábban, míg férjnél volt, mindig mosolygott, most sír, jellemváltozásának lehettünk tanúi.

            Mikszáth rendkívül jó író. Egyszerűen, mégis megrendítően fogalmaz, érezzük a feszültséget a műveiben. Nem hiányoznak a novelláiból a váratlan fordulatok, a sorstragédiák – ettől romantikusak a művei. Ugyanakkor realisták is, hiszen rajta kívül senki nem ábrázolta ilyen pontosan, emberközelien szeretett népét, a jó palócokat.

 Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)