A három legfontosabb dolog

Apám imádott ultizni. Minden héten egyszer, hétvégén átment a szomszédba és zsugáztak. Piros ász oszt, nem oszt. Betli, durchmars, redurchmars! Ez éltette. Gyerekkoromban mi is vele tartottunk, és játszottunk a szomszéd fiúkkal, anyámék meg beszélgettek. Így teltek a szombat esték.

Hétköznap munka után meg a szőlő volt soron. Nyitás, metszés, horolás, kötözés, szüret. E körül forgott minden. Apám büszke volt a szőlejére, meg a belőle készült borra. Magunk préseltük, emlékszem, a mustból mindig ittam én is. Később már eladtuk a gyümölcsöt, nem volt idő ezzel is pepecselni. 

Vasárnaponként meglátogattuk a mamát. Egyszerű, kedves özvegyasszony volt, csupaszív, olyan rétessütős, templombajárós. Szerette a Jóistenként. Ezen mindig csodálkoztam. Élettörténetét megismerve arra a következtetésre jutottam, hogy a Jóistenke viszont nem szerette őt, mert akkor nem zúdított volna rá annyi bajt. A világháborús borzalmakat, a fronton elesett édesapát, a beteges férjet, a két hónaposan meghalt elsőszülött fiút, és az idő előtt eltávozó másodikat, apámat.

Így éltünk, ilyen gyökereim vannak. Ebből kellene fát nevelnem - vagy legalább egy termékeny szőlőtőkét, egy boldog életet.

Ehhez mindig jó tanácsokkal láttak el az őseim. Legjobban az számított, hogy jól menjek férjhez. Apám azt akarta, hogy mindenképp olyat válasszak, aki tud ultizni, mert akkor lesz partnerük a kártyázáshoz, anyám beszáll harmadiknak. És a páromnak szőleje is legyen, mert akkor több lesz a bor is. A megművelésbe majd besegítenek. A mama vallásos férjet szánt nekem. Lehetőleg lelkész legyen, azok nagyon szépen tudnak beszélni. De mindenképp járjon templomba, evangélikusba, mert én is az vagyok, és abból csak baj van, ha a férfi más vallású. 

Anyám nem mondott semmit, csak azt tanácsolta, olyat válasszak, aki szeret. 

Én meg álltam tanácstalanul, ez bizony nehéz lesz, mert az nem derül ki egy első beszélgetésből...

Húsz éven át kerestem hát azt a férfit, aki evangélikus, szőleje van és tud ultizni. A férfit, akit lerajzoltak nekem, s aki nem is az én képzeletem szülötte volt, hanem az övéké. Az ideált. A férfit, akit ők akartak  - maguknak. 

Nem találtam rá.

Először a házat adtuk el, elköltöztünk, aztán a földet, végül már templomba se jártunk, a mamám a rádióban tudta csak hallgatni az istentiszteleteket. Sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősége…

Végül őket is elvesztettem, egyedül maradtam. Értelmét vesztette minden. Minden.

Ma üvöltenek bennem a kérdések: Miért? Miért nem sikerült megfelelnem nekik? Miért akartam megfelelni nekik? Honnan tudták, mi a jó nekem? Mit akartak tőlem? Mit akartam én? S mit akarok most? Miért nem mondja meg senki, mit tegyek?

Nincsenek válaszok. Feleslegessé váltak kritériumok, nincs kinek megfelelnem. Nem tudom, mi az a három legfontosabb dolog, ami feltétlenül meg kell, hogy legyen a férfiban, aki a férjem lesz. Nem tudom, mit keressek. Egyedül kell döntenem, magamnak kell megfelelnem. Felnőttem.

S fel kell tennem  a kérdést: ÉN mit akarok? Ideje lenne húsz év után rájönnöm. De azt hiszem, olyan valakit, aki szeret. S ha a Jóistenke megsegít, meg is találom. Benne van a pakliban...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)