- Anyám, itt vagyok! – szólt a Gyermek.
- Hallak. Érzem, hogy jössz, de még messze vagy – felelt az
Anya.
- Jól érzed. A Kozmosz végtelen űrjében szállok. Fázom,
hideg van. Meztelen vagyok.
- Elbújt a Nap. Éjszaka van. Sötét. De ne félj! A Hold világít
neked. Idetalálsz. Várlak. Itt majd felöltöztetlek.
- Akkor is látszik majd a szívem? Észreveszitek? Ez a legnagyobb
kincsem. Ez hajt Hozzátok.
- Tudom. Hatalmas a szíved. Abban van az Élet. Ígérem, hogy
vigyázok rá, amíg tudok. De itt el kell rejtened. Az óceán mélyében, vagy a
hegy gyomrában, egy vulkán kráterében, sodródó folyóban, porladó homokbuckában, a semmi ágán... Nem vehetik észre. Itt nem szívből élnek az emberek.
- Ezért vagy szomorú?
- Ezért.
- Hogy lehet élni szív nélkül? Én nem így akarok. Mindig is
a szívem mutatta az utat. Vonzott Hozzád. Most mégis megijedtem. Mit tegyek,
Anyám?
- Te vagy a Gyermek, aki a Földre vágyott... Hát gyere!
Szüksége van Rád a Földnek, s neked is rá. Általad talán új korszak kezdődik. A
szívvel élő emberek kora. Várunk Téged!
- Megyek. Megyek, mert a szívemre hallgatok. S megyek, hogy
ezt megtanítsam nektek is… Itt vagyok, Anyám!
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése