- Nagyon szép - mondta az óvó néni, amint odatelepedett mellé. A kislány elpirult. Örült, hogy megdicsérték. Vágyott a szeretetre, figyelemre, elismerésre. Összeszorította a száját és még jobban koncentrált. Nem akart hibázni.
Belemártotta a sárga festékbe az ecsetet és elkezdte pingálni a napocska sugarait. Aprólékosan, módszeresen dolgozott. Nem akart kimenni a vonalból. A kék ég már készen volt, de még nem száradt meg teljesen a festék. A kislány igyekezett, hogy a nap is minél előbb ott ragyogjon a papíron. Türelmetlen volt, kíváncsian várta a végeredményt, a tökéletes alkotást.
De jaj! A sárga festék túl folyósra sikeredett, túl sok vizet használt - hiszen megzavarta az óvó néni, érezte, hogy jön, hogy közelít felé, s szívében akkor egyszerre jelent meg a vágy, hogy mellé üljön le, s a félelem, hogy vajon mit szól majd az ő alkotásához, milyen ő a többiekhez képest. Ez volt az oka annak, hogy nem figyelt eléggé, így híg lett a festék. S most a sárga szín befolyt a kék közé, a nap és az ég egyesült, de mindez tönkretette a precízen eltervezett dolgokat, s egy nagy zöld folt éktelenkedett a papíron...
A kislány megrémült. Mi lesz most? Oda van minden! Minden, amiért eddig küzdött, amit eddig teremtett, ami számára harmonikus volt, békés, szívet melengető. Mindez oda lett, mert megzavarták, mert nem figyelt, mert egy percig elvesztette uralmát az érzései és a gondolatai felett...
Az óvó néni megsimogatta a haját.
- Szép. Így is szép. Nonfiguratív - mondta és mosolygott.
A kislány nem értett egy szót sem. Kezében az ecsettel csak ült megfeszülve, nézte a szétfolyt festéket, a megváltozott rajzot, a kék és a sárga színt, amint közösen zöldet hoznak létre.
Nonfiguratív - ismételgette magában - nonfiguratív...
Letette az ecsetet és inkább babázni ment. Félt a rajzától, a keszekuszaságtól, a nonfigurativitástól. Nem tetszett, mert nem olyan volt, mint eddig. Ez más volt. Olyan, amivel eddig még nem találkozott... Gondolatai csak ekörül forogtak. A zöld szín örökre belevésődött a szemébe és a szívébe. Ő hozta létre! Idáig nem létezett, csak sárga volt és kék. Egyszerű minden, vonaltól vonalig tartottak a dolgok. Nem tudta, hogy a határok néha elmosódhatnak, hogy a színeket össze is lehet keverni, s abból valami új születik, egészen új.
S nem tudta még azt sem, hogy évek múlva ez az óvodai festmény lesz a legkedvesebb emléke a gyerekkorból, amikor még minden tiszta és egyszerű volt, s ez a nap lesz a legemlékezetesebb az életében. A perc, mikor rájött, hogy a kék és sárga együtt: ZÖLD.
És ma már azt is tudja, hogy a nonfiguratív dolog is művészet, és ott is születnek tökéletes alkotások, csak egy másfajta szemléletmód kell ahhoz, hogy értékelje. Nonfiguratív. De mégis: Szép. Így is szép!
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése