Mindenáron Télapó

Fáradtan húzta le lábáról a csizmát. Szinte minden mozdulat kínszenvedés volt. Alig várta, hogy ágyba kerülhessen végre.

Levette a piros kabátot is magáról, egy lendülettel a sapkáját is lerántotta, szemüvegét lerakta a konyhapultra. Közben jajgatott. Feltekerte a fűtést.

Elcsoszogott a WC-ig. Letolta nadrágját, elgémberedett ujjai miatt alig bírta kikapcsolni rajta az övet. Leült, sóhajtott egyet. Kezébe fogta a reggeli újságot, de nem volt ereje olvasni, inkább csak újra átlapozta. Nem érdekelte belőle semmi. Ami volt, elmúlt. Nyújtózott egyet.

Felállt, meghúzta a kallantyút, majd a fürdőszobába cammogott, hogy kezet mosson. A tükörbe nézve megállapította, milyen karikásak a szemei, és nincsen bennük fény. "Hiába, öregszem" - gondolta, és alig észrevehetően elmosolyodott. Nem tudta eldönteni, mosson-e fogat, vagy még vacsorázni fog. Eszébe jutott, hogy a szatyorban maradt még pár darab szaloncukor. Kirázta a hideg. 

Elzárta a vizet, ösztönösen, majd a hűtőhöz ment a konyhába. Belenézett: csemegeuborka, ketchup, margarin és egy vöröshagyma volt benne. Elfelejtett kenyeret venni, pedig egész nap az áruházban ácsorgott. Hát akkor ma sem vacsorázik. Jobb is lenne tényleg azonnal ágyba bújni.

A szobájába vonult, bekapcsolta a tévét. A híradó ment az egyik csatornán, másikon egy sorozat, a harmadikon valami beszélgetős műsor. Nem volt kedve tovább nyomogatni a távirányítót, a hang is zavarta. Inkább kikapcsolta a készüléket.

"Fürdeni kellene" - gondolta, s újra a fürdőszobába indult, hogy levetkőzzön. 
Ekkor hallotta, hogy valahol csörög a mobilja. Nem emlékezett rá, hogy hova tette. Talán a szatyorban van a szaloncukrok mellett, kint a konyhában. Odavonszolta magát.

Ismeretlen szám volt a kijelzőn. Egy percig gondolkodott, felvegye-e, valóban őt keresik-e. Ilyenkor már illetlenség valakit zavarni. Remélte, elhallgat a készülék, de nem így lett. Próbálta kinyomni, vagy lenémítani, de tévedésből felvette.

Egy halk, félszeg női hang szólt bele:
- Halló,  a télapóval beszélek?
Káromkodni lett volna kedve. Este 9 óra. Igaz, hogy még december 6-a van, de akkor is, lejárt a műszak. Biztos szívatja valamelyik másik az áruház emeletéről. Mégis... ez a szó, megütötte a fülét, furcsa volt: Télapó. A rendszerváltás óta mindenki kínosan ügyel arra, hogy mikulást mondjon...
- Igen - nyögte ki kínkeservesen, fáradtan.
- Dolgozik még?
- Nem! - mondta olyan hangosan és ellentmondást nem tűrően, ahogy csak tudta. 
A vonal túlsó végén fáradt, lemondó sóhajtást hallott, olyat, amilyet a pótvizsgázó diákok hallatnak, mikor megtudják, hogy ismét elégtelen lett a dolgozatuk. Fájdalmas volt.
- Miért? Mit szeretne? Talán reklamálni akar? Nem azt kapta, amit kért? - szólt bele még mindig indulatosan, hiába, idegesítette ez a nő. Majd biztos bepanaszolja az áruház vezetőjénél, hogy átverte, valami bóvlit dobott a táskájába, vagy a gyereke elhagyta a műanyag kismackót, amiből több száz lett kiosztva a délelőtt folyamán, s most könyörögne egyért.
- Nem kaptam semmit. Semmit. Idén se - szipogta a nő halkan.  - Azt hittem, még estig ideér... talán..., de akkor nem. Nem tévedés. Idén se. Senkitől. Köszönöm. Elnézést a zavarásért. Jó éjt. - Majd kinyomta a telefont.

A férfi az elsötétülő kijelzőre bámult. "Még ilyet! Ezért felhív? Hogy dolgozom-e még? Hát, ha nem kapott ajándékot, nem kapott. Így járt. Amúgy is csak kamuzik. Ezen a napon mindenki kap valamit, mindenkinek van valakije, ha más nem szomszédja, főnöke. Különben is, a kávézókban, trafikokban, fodrászatokban  adnak szaloncukrot, a plázákban meg ingyen osztogatnak csokimikulást a vásárlóknak. Jó, lehet, hogy csak 5000 Ft feletti vásárlás esetén jár, de jár... Télapó... Még ilyet! Hülye picsa."

Dohogva ment vissza a fürdőszobába. Megint kinyitotta a csapot, belenézett a tükörbe. Megkeseredett arc nézett vissza rá, baleknak és boldogtalannak érezte magát. 40 év fájdalmát vélte felfedezni vonásain, eszébe jutottak saját csalódásai, a válása, az alkalmi munkái, a reménytelen magány... Elzárta a csapot. Bement a szobába, bekapcsolta a számítógépet. Ritkán használta, nem érdekelte különösebben, csak a fia miatt vette meg, hogy hétvégenként, ha itt van, játszhasson rajta. A keresőbe beírta, hogy tudakozó. Aztán kisétált a konyhába, mert a mobilt ott hagyta...

"Tiszta hülye vagyok" - gondolta, de azért megnyitotta a hívásnaplót. Begépelte a számot. Szerencséje volt, kidobott egy nevet: Németh Gréta, Rózsa utca 8.

"Furcsa neve van, de szép..."- állapította meg. Az órára pillantott. Mindjárt fél 10. Elinduljon? Van értelme? "Áh, hülyeség az egész." Kikapcsolta a gépet. Csönd volt, a halk zúgás is megszűnt. Kinézett az ablakon. Nem esett a hó, hiába várták, a faágak fagyosan, csupaszon meredtek a sötét semmibe. Embertelennek tűnt a világ.
- Bassza meg! - kiáltott fel. 

Kiment az előszobába, felrángatta a csizmáját, a piros kabátja helyett azonban feketébe bújt, az melegebb volt. A sapkát és a szemüveget ott hagyta, nem akart nevetséges lenni. A konyhában felnyalábolta a szánalmasan vékony nejlonzacskót, benne a pár szem szaloncukorral. Egyet kivett, megette. Kókuszos volt, utálta.

Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót. Kereste a kocsikulcsot, de bent felejtette, nyilván a piros kabát zsebében, így hát gyalog indult útnak. Nem volt messze a Rózsa utca. Gyerekkorában sokat biciklizett arra. 

Tíz perc alatt odaért. A ház ablakain a redőny le volt eresztve. Nem szüremlett ki rajta fény. A kis, kovácsoltvas kerítéskapun könnyen át lehetett volna mászni, de nem akart feltűnösködni, sem megerőltetni magát. Gyors mozdulattal összecsomózta a nejlonszatyor két szárát és a kilincsre akasztotta, belülre. Innen talán nem viszik el. Megszámolta, épp öt szaloncukor volt benne. Zselés is. Pár percig még álldogált, várta, történjen valami. Az jutott eszébe, miért nem hozott valami tollat, vagy papírfecnit, vagy valamit, amire ráírhatta volna: "Szeretettel - a Télapó." Vagy valami hasonlót. Vagy talán az igazi nevét - Árontól. "Áh, minek? Hagyjuk, hülyeség!"
Gyorsan sarkon fordult, hazament.

Otthon újra levetkőzött, kibújt a csizmájából, de most frissen, fiatalosan. Egészen felpezsdült a lelke. Nem is volt éhes. Gyorsan beállt a zuhany alá, hajat is mosott, majd felvette a pólót, alsógatyát, lejjebb vette a fűtést, s lefeküdt. 

"Jó, hogy elmentem..." - gondolta. "Legalább ő, Gréta kapott valamit a télapótól. Évek múltán, újra. Nem úgy, mint én... Mindegy. Én hétvégén úgyis kapok valamit. Ha itt lesz Gergő, úgyis belecsempész majd egy csokimikulást a csizmámba, ismerem... Jó lesz. Na, jó éjt, aludjunk... Jó éjt, Gergő! Jó éjt... Gréta..." S azzal már aludt is. 

Másnap reggel 7-kor az sms hangjára ébredt. Egyetlen szó állt az üzenetben: KÖSZÖNÖM! Így, csupa nagybetűvel.... S mellette ugyanolyan erővel ott virított még valami, egy szimbólum, ami nem hagyta nyugodni: egy piros kis szív... 

Áron felült az ágyban, s megnyomta a hívás gombot...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Kincslelő

magányosan, árván

sehol nem találok már magamra

hiába minden

az idő körbejár

és némán nézem a puffogó gömböket a játékban

melyek eltűnnek ha hozzájuk érek

így tűnsz el te is az életemből

nem vagy

s már én sem vagyok

valamikor a csillagok hajnalán

lelkünk egyesülni vágyott

s akkor megfogadtuk

jöhet bármi világ  - mi összetartunk

de most nem vagy

nem talállak

magányom fáj

vajon kilőttelek, ellőttelek már téged is

puffogtatásommal elpusztítottalak

s nem vagy semmi, csak salak

ó, ez a rím de kellett

emlékszem, mikor nekem írtad

papírra vetődött minden szavad

hogy szerettelek

kellenél, most is

mert az éj hosszú, s a nappalok rövidek

várlak szüntelen

helyemet keresve

tétován

gyere, gyere

talán odafönt az isten ránk tekint

s megengedi, hogy újra egyesüljünk

szeretetben éljünk

veled lehessek e sanyarú föld egy pontján

hova születnem kellett

várlak téged, tudod, fájdalmad átjár engem is

gyere, s megvigasztallak

enyhe kendőt borítok rád, gyógyíreset, fejedre, 

kétkedőn, remélve,

bízva

örökké ugyanazon az úton járunk

elrendeltetett

szeretlek, ezt értsd meg

s ha a nagy úr is odafönt ezt akarja

egyek leszünk mi újra

hamar

hamar

hamar

nekem te vagy a kincsem

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

És neked a Fasor?

És neked a Fasor?

Mi nekem? Sok minden, egyszóval: a kamaszéveim. Az én iskolám. Nem is tudom... Más ember lennék-e, ha nem oda járok. Ezen mindig sokat gondolkoztam.

Most itt volt a lehetőség. Megírni, mit jelent nekem a Fasor. De mit írjak?

Mi az, ami érdekli az embereket? Kinek mi a Fasor? Iskola? Szellem? Emlék? Nekem mi? Pizza és kalács.

Az utolsó pillanatban küldtem el a novellát. 

Tudtam, melyik szombaton hirdetik ki az eredményt. Tudtam. Azt is, hogy nem leszek ott. Mert máshol van a helyem.

Máshol van a helyem? Egyedül vagyok. Nincs senkim. Szüleim meghaltak, testvérem férjhez ment, már gyereket is szült. Én egyedül. Nekem az írások a gyerekeim.

Eredményhirdetés kontra lakodalom a családdal. A megmaradt családdal. Melyiket válasszam? És ha nyerek? Megszültem a saját gyerekemet és nem vagyok ott az első kitüntetésénél.

Áh, badarság! Ez csak egy kétoldalas írás. És nem is olyan jó. Egyszerűbb maradni.

Lelkem tudja, hogy hazudok. Hogy csak nem merek szembenézni a félelmeimmel. A kudarccal. De legalább felismerem. Szóval maradok. Vagy menjek? Érvek és ellenérvek, T-táblázat, meg kéne írnom ezt is. Nincs idő, sír a gyerek. 

Nincs rossz döntés - mondja a sógorom, mikor már késő, mikor már elment a vonat, és átküldi a Tök vagy dinnye cikket.

Lehet, mégis van rossz döntés. Meg fogom bánni, hogy nem mentem. Hogy más gyerekét tutujgatom itthon, az enyém meg egyedül a nagyvilágban. Az első. A legfontosabb. Soha vissza nem térő alkalom. 

Maradok. Ültetem az árvácskákat anyámék sírján, fekete földdel teli a kezem, a szél süvít a fülembe, a szemembe fújja a hajam, fázom. Biztos így kell lennie. Koszos kézzel előtúrok egy taknyos zsepit a melegítőfölsőm zsebéből. 

Egykor ebéd - egyedül, merítve az ételesből, már félig kihűlt. Nincs idő megmikrózni. Fekete a körmöm alja, lakkozni kell, hajat mosni. Most ér be a vonat.

Kettő. Sminkelünk. Tesóm a mikiegeres, én a krampuszos pánttal szorítom hátra a hajam. Mikiegér. Róla írtam. Hm.... Vicces, így becéztük a töritanárt. Nézem a tükörben ördögi énem, nem bírom sokáig, elfelejtek rúzst kenni magamra.

Három. Kezdődik a műsor. Én a mitvegyekfel-miértnemvasaltam-holaharisnyám számot adom elő. Egyik helyen a Himnusz, a másikon a Józsi bácsi a tanyán szól.

Négykor esküvő. Bevonulás. Gondolom, ott most kezdődik a felvonulás - mármint a színpadra. Miért gondolok rá? Döntöttem. Nem másíthatom meg. Reggel 9 óta nem. Jön a menyasszony. Leülünk. (Lehet, hogy ott most állnék fel?)

Az orgonaszó megnyugtat. 

Áldjad én lelkem a dicsőség örök Királyát!

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!

Zúgó harang, ének és orgonahang,

Mind az ő szent nevét áldják!

Istenem! De szeretem ezt az éneket! Ezt még a Fasorban tanultam, énekórákon - jó erre visszaemlékezni.

És akkor belém nyilall. Fasor! Itt, Vadkerten. Itt, az esküvőn. Itt, a családom körében. Itt van. Itt vagyok. Együtt vagyunk. Egyszerre, egy időben. Jó helyen vagyunk. 

Elmosolyodom... Hát persze. Áldom a dicsőség örök Királyát. S Isten akaratában megnyugodva éneklek tovább. 

Áldjad őt, mert az Úr mindent oly bölcsen intézett: 

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, sok bajban védett! 

Nagy irgalmát Naponként tölti reád, 

Áldását mindenütt érzed.

Mindegy, hányadik leszek. Nyertem.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A szívlufi

Piros színű volt. Kikötve a lufiárus standján. Senki nem emlékezett rá, mikor fújták fel, mióta lengedezik a szélben. Eleinte jól érezte magát. Különlegesnek. Akkor még mindegyik lufi egyszínű volt: sárga nyúl, kék elefánt, zöld kígyó. És ő: a piros szívlufi.

De valahogy sose őt választották. Talán azért, mert ő középen foglalta el a helyét, és a körülötte lévők mind szembetűnőbbek voltak. Kezdetben reménykedett, hogy majd őt is megveszik, s egy kisgyerek arcára mosolyt csalhat. Ám telt-múlt az idő, és senki nem jött érte, senki sem akarta őt. Beolvadt a többiek közé. Pedig voltak vágyai, csak azok nem szolgálták az érdekét.

Esett az eső, fújt a szél, sütött a nap - s ő véges-végig a lufiárus bódéjához volt kötve, nem fedezhette fel a világot. Úgy érezte, mintha már egy örökkévalóság óta ott lenne. 

Közben el is fáradt. A madzag, amin függött, eleinte nagyon megfeszült, s visszarántotta, ha ő szállni próbált... Olykor, ha a lufi  kezdett leereszteni, a kötél is ernyedten, unottan tartotta. De mindig jött valaki, aki újra felfújta a kicsi szívet, s hiába volt minden próbálkozás, ezzel együtt a szorítás is erősebb lett.

A kis lufi sokat gondolkozott. Csak két utat látott maga előtt, holott lehet, hogy több más is kínálkozott. Várni, hogy észrevegyék, hogy megvegyék, de hogy utána mi lesz, vajon az a valaki, akinek a tulajdonába kerül, meddig vigyáz majd rá, azt nem tudta. 

Vagy felszállni, felrepülni... Szabadon, elengedni végre a terheket, a múltat, melyet már ismer, s mely nem teszi boldoggá. Repülhetne - fel az égbe, önmaga és mások örömére. Hiszen egy lufi arra született, hogy felemelkedhessen, megmutassa a világnak a szépségét! Most már ő maga is erre vágyott: szabadulni a kötelékektől.

S hogy utána mi lesz? Azt Istenre bízta. Ő mindent jobban tud...

Miközben döntött, feltámadt a szél, s ő kérlelőn szólt hozzá:

"Szabadíts meg a kötelességeimtől! Bogozd ki a madzagot, mellyel ide vagyok kötözve... Szállni szeretnék, világot látni, a tengert és az óceánt, a nagy kéklő hegyeket, a csörgedező erdei patakot, a napraforgók sárga tányérját, a hajnalmadár ébredését, eressz... Itt nem kellek senkinek, színem egyre fakóbb. A körülöttem lévők kívánatosabbak, újabbak, még nem fedezték fel, hogy nem lefelé, hanem felfelé visz az út. Én már elfáradtam ideláncolva a lufiárus bódéjához. A végtelenbe vágyom, az ismeretlen lehetőségek közé. Már nem félek, mert tudom, hogy itt nem jó, itt nem maradhatok. Ott viszont önmagam lehetek: a piros szívlufi fent, magasan a többiek fölött, utat mutatva mindenkinek a szabadság szimbólumaként. Eressz, eressz!!!..."

S a szél meghallgatta a kérését... Olyan erővel kezdett fújni, hogy a piros szívlufi képes volt leválni a korlátról, képes volt felemelkedni. Szellők tánca közé került: felszállt az égbe. Egy pillanatra megállt, visszanézett a bódéra, ahol éveken át várta kikötve, hogy jobbra forduljon a sorsa, majd mintha tudná célját, elindult, s szépsége átszellemülten ragyogott a napsütésben a kék ég alatt. Végre szabad volt! Végre azt csinálhatta, amit akart, amiért a világra jött. Csodálatosan érezte magát. Tudta: jól döntött, s most már minden álma valóra válhat - csak el kellett engednie a görcsös ragaszkodást.

Lent, a földön emberek ezrei látták, ahogy kecsesen, magabiztosan, minden akadályt kikerülve száll a levegőben, s örömükben tapsoltak, boldognak tűntek. És a kis piros szívlufi tudta, ez az igazi, a valódi élet.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Rosie álma

Rosie felriadt álmából. Hevesen vert a szíve. Ránézett az éjjeli szekrényén álló órára. Este 7 volt. Kint már sötétedett. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Aztán eszébe jutott, hogy délután elszunyókált... Lám, megint ez lett belőle! Szidta magát. Nem ért volna rá lustálkodni, hiszen annyi teendője van. S mégis... Nem tudott mit kezdeni ezzel a rossz tulajdonságával. Összekuporodott a takaró alatt. Hogy elhallgattassa fejében a számon kérő hangot, megpróbálta felidézni az álmát...

Egy barna, titokzatos, régi könyvtárban járt. Valahol messze északon, ahol mindig kék az ég, és mindig zöld a fű, mely ringatózik a meleg szél susogásában. Az ódon toronyszobában, ahol állt, pergamenek, dohos, vaskos könyvek, fekete bőrborítású írások sorakoztak. Némelyik lakattal volt lezárva, másokon apró kis kapocs ékeskedett. Beszívta illatukat. Végighúzta kezét a polcokon, megérintett egy-egy könyvet lassan, csendesen. Otthon volt. Nem most járt itt először. Tudta, hogy bármi kérdése van, ezekben az írásokban választ talál. Mindig érezte, melyik az a könyv, amire szüksége van, amely utat mutat számára. Egy nagy faasztalhoz ült ilyenkor, és a lámpását maga elé rakva olvasott. Gyógynövényekről, a történelem csodáiról, varázslatokról, bájfőzetekről, mindenről, ami érdekelte. Szívta magába a tudást. Minden válasz ott volt. Nem létezett olyan probléma az életében, melyre ne talált volna varázsigét, bűbájt, ellenszert valamelyik könyvben. 

Csak ő tudott erről a helyről. A várban csak neki volt bejárása ide. Titkos könyvtár volt ez, rég elfeledett. Nagyapja hagyta rá. Ő volt egykor - nagyon rég - a könyvtár felügyelője. Mikor meghalt, neki adta át a kulcsot.

Rose - álmában így hívták - akkor még kicsi volt. De nagyapja minden szavát az eszébe véste:

"Lányom, te vagy a titkok őrzője. Benned van minden tudás. Élj vele! Légy boldog! Hidd el, hogy az lehetsz. Mert aki tud, az mind boldog. Légy hát te is minden titkok tudója! Áldásom rád! Legyél áldott minden életedben! Szeretlek és bízom benned. Tudom, a tudásodat csak jóra fogod használni, hogy segíts magadon és másokon. Kiválasztott vagy! Jóságos, szeretni való, áldott lélek! Menj, őrizd a tudást! S egy napon majd add tovább a magadéval együtt, ahogy én adom át most neked. Ég áldjon, gyermekem!" 

Azzal lehunyta szemét...

Rose a szoknyája zsebébe rejtette a kulcsot és várt. Várt-várt hosszú éveken keresztül. Várta, hogy elfeledjék nagyapját, elfeledjék a könyvtárt az emberek. Lassan pókháló szőtte át a hatalmas ajtót, az odavezető lépcsők elkorhadtak, a függönyöket az ablakon többé nem húzták el. Sötétség borult a könyvtárra.

Rose a 21. születésnapján merészkedett fel először a toronyba. Hívta őt nagyapja szelleme. Tudta, itt az idő.

Mikor először felment, meglepődött a sok könyvespolc láttán, mintha sokkal nagyobb lett volna a helyiség, mint gyermekkorában. Azt azonban rögtön észrevette, hogy vannak olyan könyvek, melyeken nem fogott az idő. A napfény rájuk sütött, ahogy elhúzta a függönyt. Rose lefújta az asztalokról a port. Mosolyogva nézett körbe, majd a polc felé nyúlt. Az első könyv, ami a kezébe akadt a Kezdet címet viselte. Itt írták le a bölcs öregek a jó tanácsaikat a kezdőknek... Neki is. Itta a könyv minden szavát.... Most már tudta, mi a dolga: olvasni és írni. Mindig. Új szellemben átadni a régi tudást. Lehozni a földre az égit. 

Innentől kezdve nappal a munkáját végezte a várban, de éjjelenként felment a könyvtárszobába és olvasott. A vár lakói - bár fogalmuk sem volt róla, miért - egyre növekvő csodálattal bámultak rá. Rose szép leány volt, kedves, kiegyensúlyozott. Az emberek - mintha érezték volna titokzatos képességét - mindig hozzá fordultak tanácsért. S ő segített mindenkinek a rá bízott tudás alapján.

Hamarosan híre ment bölcsességének, életerejének. A király maga is ellátogatott hozzá. Nagy jutalmat ajánlott neki, ha elmondja a rá váró jövőt. Rose meghallgatta ősei tanácsát és csak annyit árult el a királynak, melyet mindenképpen tudnia kellett. Ám miközben beszélgettek, a lány érezte, hogy a háta mögött megjelenik nagyapja szelleme, s ezt mondja: "Az ő fia a te királyod!"
Rose elpirult. Szemlesütve kérdezte a királyt:
- Van gyermeked?
- Igen, van egy délceg, művelt, kedves és segítőkész fiam. De úgy érzem, ő nem igazán akarja azt, hogy utánam ő legyen a király. Alig van itthon. Heteken át csak lovagol, idegen országokat fedez fel, távoli földrészeken jár. Keres valamit, talán maga sem tudja, hogy mit.
- Itt megtalálja... - suttogta a távolba bámulva Rose és szívét melegség töltötte el.

A király hazament. Tüstént üzent fiának. Lovasok, futárok vitték a hírt: Térjen haza a várba, mert itt megleli kincsét - így szól a jóslat.

Pár héttel később, éppen napéjegyenlőség idején a királyfi, Lamagrin megjelent. Rose már várta. Nem kellett mondaniuk semmit. Szívük azonnal tudta, mit érez a másik, és hogy ők egyek a Mindenható és az emberek előtt is. 

Boldogan éltek tovább a várban. Rose továbbra is feljárt éjjelenként a toronyszobába, hogy minél többet olvasson, tanuljon a nagy bölcsektől. Lamagrin nem akadályozta meg ebben. Nappal azonban mindig együtt voltak. Boldogan járták a réteket, virágot szedtek, szerelmeskedtek, fürödtek a forrás vizében és segítettek az embereknek, akik hozzájuk fordultak tanácsért. Néha kilovagoltak a várból, Lamagrin megmutatta Rose-nak a  csodás tájakat, melyeket bejárt. 
A király is bőkezűen látta el őket. Gyakran vendégeskedtek nála a palotában, élvezték a pompás ételeket, italokat, szórakoztak, játszottak, színi előadásokat látogattak. Jó életük volt. Nem voltak terheik, gondjaik. Azt csinálták, amit szerettek, azzal, akit szerettek. Szabadok voltak.

Rose úgy érezte, révbe ért. Hálát adott mindennap azért a jóért, ami vele történt, nagyapja szeretetéért és bizalmáért, és a titkos tudásért, melynek kulcsa őrá volt bízva. Tudta, hogy ezt majd tovább kell adnia egyszer, így írni kezdett. Írt-írt, s írásaival szép lassan megtelt a könyvtárban egy polc, mely eddig üres volt. Egy polc, melyre ugyanúgy rásüt majd a nap, ha egyszer valaki őutána belép ide, s széthúzza a függönyt. De ez még messze volt, nagyon messze...

Rosie elmosolyodott a takaró alatt. Ó, hát itt van! Ő az, aki beléphet oda, ő a méltó örököse a tudásnak. Megdobbant a szíve. Tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy a kulcs immár nála van, s bármikor hozzáférhet a titkos könyvtárhoz és az ott őrzött tudáshoz. Felült az ágyban. Megnyugodott. Többé már nem kell félnie, mindenre tudni fogja a választ, a gyógyírt. Csak írnia kell, figyelni a belső hangra, Rose hangjára, aki az álombéli toronyszobából diktálja neki a mesét. S tudta azt is, ahogyan Rose megtalálta a párját, ő is meg fogja... Úgyis hamarosan napéjegyenlőség lesz...

Felkelt, főzött magának egy kávét. Leült az asztalához, a csészét maga elé rakta, felkapcsolta a lámpát, és írni kezdett... egyik történetet a másik után. Keze alól csodálatos írások jöttek ki tündérekről, manókról, angyalokról, sárkányokról, a régi korok hőseiről, s varázsigék, regék, elfeledett receptek, dalok az életről. Minden meséjében benne volt a bölcs tudás, mely most már az ő része is volt. Rosie belekortyolt a kávéjába. Mosolygott. Áldottnak érezte magát.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Pizza és kalács

Éjjel 2 van. Állunk a körúton, nyomjuk magunkba a pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk száguldozó autókra, hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két sörön és pálinkán. Lassan már a negyvenen is.

Kilenc éve nem találkoztunk. Gyerekek, férjek otthon. Ma kimenőt kaptunk. Hónapok óta tartó tervezgetés, időpont-egyeztetés, vasúti menetrend összenézés után végre sikerült: újra együtt Pesten, mi, négyen, a legjobb barátnők. Összeültünk, hogy elmeséljük, kivel mi történt az évek alatt.

A Fasorban ismerkedtünk meg, osztálytársak voltunk. Eszter, Timi, Gyöngyi és én – a hátsó padsorból.

Barátságunk az első év közepén kezdődött. Valójában egy reggelin múlott minden, 1992-ben.

A kollégiumi társaink, Zita és Erika a B-ből örömmel újságolták vacsoránál, hogy Házsé, a töritanár nem tartott nekik órát, biztosan beteg, azért nem jött be, így az osztály megúszta a témazárót.

- Házsé beteg? – csillant fel a szemünk. – De hisz holnap első óránk vele van. Akkor nekünk is elmarad a töri? Hurrá, nem kell dogát írnunk – fűztük is tovább a gondolatot Gyöngyivel.

Elhatároztuk, hogy nem is megyünk be reggel az iskolabusszal. Itt maradunk Fóton, kényelmesen megreggelizünk és majd valamelyik helyi járattal 9-re beérünk.

Másnap forró kakaó és puha fonott kalács várt minket. Hmmm…. A kedvencem volt. Az olvadó vaj és a gyöngyöző, aranysárga méz íze, látványa leírhatatlan boldogsággal töltött el. Komótosan ettünk, minden falatot jól megrágva. Még repetáztunk is. Időnkből kitelt, nem kellett sietni. Ráértünk, hisz Házsé úgyse tart órát… Ez volt a tökéletes reggel, a tökéletes reggeli, a soha meg nem ismételhető és soha meg nem ismételt csodálatos esemény.

Mire beértünk a Fasorba, a többiek már túl voltak a töridogán. Elmondták a kérdéseket, meg hogy Házsé mérges ránk. Egyáltalán nem volt beteg, valami másért nem tartotta meg az órát a B-seknek. De ma itt volt, élt és virult, annyira, hogy kipirosodott arccal kiabálta, hogy nem kell róla rémhíreket terjeszteni.

Rettegve vártuk a következő hetet, a következő történelemórát, és persze Házsét. Azonnal felszólított minket. Fel kellett állnunk. Leszidott minket. Elmondta, hogy igazolatlannak tekinti az óránkat, felírja a nevünket és egész évben figyelni fogja a munkánkat.

Sírva ültem le. Rossznak éreztem magam. Hogy is hallgathattam a B-sekre? Miért is nem jöttem be aznap? Mi lesz most velem? Biztosan pikkel rám. Nem leszek ötös töriből. Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!

Eszter és Timi jött oda vigasztalni. Szerintük egyáltalán nem vészes a helyzet, tanuljak, írjam meg ötösre a témazárót, és akkor minden jó lesz. Házsé elfelejti ezt a dolgot.

De nem hittem nekik. Egyfolytában az év végi ötös járt a fejemben, hogy annak már lőttek. Ezért írattak be a szüleim ebbe a jóhírű iskolába, hogy itt szégyent hozzak rájuk? Igazolatlan óra… Rögtön az év elején? Szörnyű…

Gyöngyi megunta a siránkozásomat.

- Fogadjunk, hogy úgyis ötös leszel.

- Mibe?

- Egy pizzába! Ha ötös leszel, meghívsz minket pizzázni év végén!

- Jó, legyen… - hagytam rá, tudván, hogy erre semmi esély nincs.

Innentől kezdve viszont még szorgalmasabban tanultam. A történelem leckém mindig kész volt, a tananyagot többször is elolvastam, az évszámokat fejből tudtam. Kitartásom meghozta az eredményt, ráadásul rájöttem, Házsé nem is emlékszik már a történtekre. Ötöst kaptam tőle év végén.

Ígéretemet betartva, pizzázni hívtam a lányokat, akik időközben igaz barátaimmá váltak. Így ünnepeltük meg a tanév végét.

Azóta, ha pizzát eszem, mindig eszembe jut a történet. Az, ahogyan eljutottunk a vajas-mézes kalácstól a sonkás-sajtos pizzáig. A barátságunk. Az év végi jegyek, a dolgozatok, a vizsgák. A mindennapi harcaink a tanárokkal és egymással. De mégis megmaradtunk, mégis itt vagyunk. És ha kilenc vagy tizenkilenc év múlva találkozunk is legközelebb, itt leszünk. Egymásnak. Mint ahogy akkor is itt voltak ők nekem.

Éjjel 2 van. Állunk a körúton, nyomjuk magunkba a pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk száguldozó autókra, hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két sörön és pálinkán. Rájuk mosolygok, és gondolatban megköszönöm, hogy vannak, és lesznek, túl a negyvenen is…

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A kísérlet

Kezdetben volt a káosz, a nagy semmi. Az űr sötét volt, olyan sötét, amit szavakkal nem lehet kifejezni, hiszen szavak sem voltak még ekkor.

Azután Isten alkotni kezdett. Eleinte csak a laboratóriumában pepecselt, próbálkozott ezzel-azzal. Nem volt még konkrét terve, csak elképzelt dolgokat. 

- Mi lenne, ha…? - tette fel magának, magában a kérdést. Választ is magában keresett. Még csak kísérleti állapotban volt minden, szabadon álmodozhatott. Valójában teremthetett bármit. Így hát teremtett is.

Először megteremtette a napfényt, hogy legyen világosság. Sárga volt, csillogó, körbe-körbe száguldozott a fénye, maga körül keringett, de hatása annyira erőteljes volt, hogy szinte elvakította magát a Teremtőt is. Ezért üvegbúrába zárta, de a Nap még ezen keresztül is átragyogott.

Másodszor megteremtette a kavicsokat az Isten. Még nem tudta, mire lesznek jók. A Nap köralakja viszont nagyon megtetszett neki, ezért alkotott újra ilyen formát, de szürkébb, fénytelenebb és keményebb anyagot. Ezt meg is lehetett fogni. Isten meg is fogta, tenyerébe vette az apró darabokat.

- Mi lenne, ha eldobnám? – kérdezte most magától. És eldobott egyet, a többit lombikba zárta. És az egy kavics röpült-röpült az űrben végeláthatatlanul, ki tudja hová, sehol nem állt meg.

- Kell valami, ami felfogja a kavicsot – gondolta Isten, s megteremtette a vizet, mely hűs volt, kicsit színesebb, mint a szürke kő, de nem oly vakító, mint a Nap. Kéknek nevezte el, nagyon szépnek találta, féltve csomagolta be ezt is egy búrába.

Ám közben észrevette, hogy a kék víz nem elég szilárd. 

- Hiányzik valami, ami lágyabb, mint a kavics, de testesebb, mint a folyó. Föld! Ez az, föld! ADAMUS! – ejtette ki a varázsszót, s az űr beleremegett. Azonnal hatalmas, gömb alakú képződmény keletkezett a kavicshoz hasonló formában, a kék víz szépségét hordozva magán, fényesen, mint a Nap. Ez volt a legszebb és legjobb teremtménye idáig Istennek, egészen elégedett volt vele. Ezt rakta a legnagyobb lombikba.

- Így már minden tökéletes – gondolta. - De mi lenne, ha olyan dolgot is létrehoznék, ami mozog? Ami képes változtatni a helyét? – tette fel magában a kérdést. Ekkor mint isteni szikra pattant ki a fejéből egy kis lény képe. Megteremtette. Nem tudta, mi ez. Kicsi volt, apró, valami különös hangot adott ki, és kalimpált a testéből kiálló részekkel. Isten maga is megijedt tőle, ezért gyorsan bezárta egy kis üvegcsébe.

Folyamatosan figyelte, nézte, mi történik vele. Révülten bámulta, le sem vette a szemét róla. Mígnem látomása lett... A kis lény hirtelen magasodni kezdett, nőtt-nőtt, abbahagyta a nyöszörgést és a teste sem volt már csupasz. Feltartott kézzel ugrált, s közben ezt kiabálta: „Ádám! Ádám!” Isten tudta, ez mit jelent, s megteremtette az embert, aki a hatodik volt a sorban. De mivel félt, hogy az majd elszökik előle, így lombikba zárta, s feltette őt is az ég peremére a többi közé.

Elfáradt. 

- Mi lenne, ha megpihennék? - kérdezte. De szemei újra a kapálózó, titokzatos kis lényre vetődtek. Isten megrémült tőle, el akarta hessegetni magától a képet, mellyel nem tudott mit kezdeni, mert nem ismerte ezt a teremtményét. Ám ahogy kezével legyintett, létrejött, kiugrott fejéből egy másik csupasz lény, testrészek nélkül. Gonosz tekintete olyan átható volt, mint a Nap sugarai az első lombikban. Isten gyorsan elzárta őt is.

Aztán végignézett teremtményein. Látta, a sárga, fénylő Napot, mely világít, mellette a szürke, szilárd kavicsokat, majd a kék, hűsítő vizet, mely folyik, és a zöld, életet adó földet. Elmosolyodott. A másik három alkotásával nem tudott mit kezdeni, nem látta bennük a szépséget: egy síró, csupasz csecsemő, egy ugrándozó, hangos ember és a porban csúszó, végtelennek tűnő állat. Mozogtak, éltek.

- Mi lenne, ha nem lennének ilyen földhöz ragadtak? – kérdezte Isten, s egy pici, szívet gyönyörködtető, napfényszínű, lágy és illatos varázsteremtény szállt ki fejéből. Pillangónak nevezte el. Érezte, ez lesz legkedvesebb alkotása. Félve, nehogy elrepüljön aprócska szárnyain a lény, bezárta egy csillogó üvegbúrába, s magához igen közel helyezte el.

Most már valóban úgy érezte, itt az ideje megpihenni. Megfújta a búrákat, melybe a teremtményeit zárta. Hallgatta, ahogy egymáshoz koccanva csilingelnek, de látta, biztonságban vannak, nem esnek le, így nyugodt szívvel aludni tért.

Ahogy a szemét lehunyta, az ötödik lombikban megmozdult valami. A csupasz, kapálózó lény kinyitotta a szemét. Tekergette fejét jobbra-balra, körbenézett. Lelke hangján szólalt meg.

- Hol vagyok? Ki vagyok? 

- Nem tudom – felelt rá egy hang a hatodik lombikból. – De ez engem is érdekel.

- Ki vagy te? – kérdezte a kicsi lény.

- Ádám. De mást nem tudok. Tudatlanok vagyunk még mindannyian.

- Mi lenne, ha tudnánk?

- Nem tudom, ezt sem tudom – szomorodott el a férfi.

De a gyermek nem hagyta annyiban:

- Mi lenne, ha felismernénk az igazságot? Át tudok menni hozzád? – kérdezte.

- Próbáljuk meg! – csillant fel a szeme Ádámnak, s derűs mosolyra húzódott az arca. – Gyere!

Himbálózni kezdtek, hajladoztak, ingadoztak. Megmozdultak a lezárt lombikok, végül összeütköztek. De ez az egyensúlyvesztés a többi búrát is meglendítette, s azok is összekoccantak, csörömpöltek az üvegek. Végül egy kozmikus pillanatban mind összetört, leszakadtak az ég pereméről és zuhanni kezdtek ki az űrbe. Mindannyian megijedtek. 

A Nap azonban fényével megvilágította a sötétséget, a kavicsok összeálltak és lassították az esést, a víz közéjük folyt, s a Föld is mellettük termett. Kialakult egy gyönyörű, csodálatos bolygó. A csecsemő és a férfi már itt landolt, egy varázslatos kert kellős közepén,  s mellettük a kígyó is porba hullt. 

Mindezt a pillangó szárnycsapkodással, csendben nézte végig. Mikor minden a helyére került, és a teremtmények megnyugodtak, a pillangó felszállt az égbe és felkeltette Istent. Így szólt hozzá:

- Elvégeztetett!

Majd visszaröpült a Földre, a kertben álló almafa egyik ágára szállt, s szárnyait pihentetve némán gyönyörködött az első napfelkeltében.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Kristóf

Nevem Bordódi Kristóf. Régóta élek ebben a faluban. Reggeltől estig dolgozom a réteken, kaszálok, betakarítok, etetem az állatokat. De nem vagyok boldog. Úgy érzem, hogy valami nagy tettet kell végrehajtanom, nem élhetem le úgy az életem, hogy egész nap ki se megyek a faluból. Itt mindenki ismer, mindenkit ismerek.

Szegény anyámnak és mátkámnak nem merek beszélni terveimről. Ők túlságosan féltenek. Nők. Gondomat viselik. Adnak enni, ha éhes vagyok. Ha szomjas, megitatnak. Mindig azt teszik, amit kell, ami a helyes. De én ezt már unom. Valahol, mélyen, legbelül érzem, hogy többre vagyok hivatott.

Ne érts félre, szeretem a mátkámat. Nem tudnék nélküle élni, mégis azt érzem, itt kell hagynom őt, hogy megbecsüljön, hogy felnézzen rám. Jobb emberré kell válnom, igazi férfivá, kihívást keresni. Új szemszögből nézni a világra. Nem maradhatok örökre itt, a faluvégi tanyában állatokat etetve. Kell valami, ami mozgat, a cél, amiért érdemes élni.

Szerelem? Nekem megadatott.

Béke? Nyugalom? Egész nap ez van, csönd. Nem tudom értékelni.

Pénz? Ugyan minek? Itt elkölteni se lehet.

Valami több kell. Harc, mozgás, indulás, lendület! Valami, ami miatt büszke lehetek magamra.

Felfelé szállnék tüzes paripán, fel az égbe, hol nincsen határ. Feljutni, és elérni a célt, valamit, amitől több leszek: a kincsemet.

Holnap megmondom anyámnak és a mátkámnak. Igen, holnap indulok. Bátor vagyok. Büszkék lesznek rám. Nem, nem kell félteniük. Hazatérek. Győztesen, dicsőségesen. Több vagyok, mint amit bennem látnak. Velem van minden földi és égi teremtmény.

Döntöttem. Indulok.

⸸

"Óh, hiába minden, hiába, kár,

Bordódi Kristóf nincs itthon már.

Elment, mert elvitte álma, a tűz..."

Borongós ég alatt lépdel a szűz.

„Hosszú az éjjel, mindenütt árny,

Elvágtatsz, lovad két fekete szárny...

Nem látom többé a férfit, hogy él,

Tomboljon vihar, fújjon a szél!”

Hatalmas felhő árad szét már,

Sötétlik, magaslik, mint végmadár.

Nem látszik semmi, csak villanó fény,

Felhők közt Kristóf repül, szegény.

Egy csattanás, dörgés, tomboló szél,

Lent a lány látja, szíve úgy fél.

Szerelme tűzlova most porlott szét,

Kristóf hanyatlik, minden csak ég.

Lehull a földre, lelke fent jár,

Lent a lány látja, mozdulva áll.

Szeméből könnyek hullanak, ár,

Szűz teste nem bírja, elfáradt már.

Kristóf a házban fekszik helyén,

Körötte gyertyák, mind hófehér.

Fehérlő fényben fekete gyász,

Ember, gondold meg, miket kívánsz!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Füves

Délután három óra volt. Kint játszottak a gyerekek a füvesen, a focipálya mögött, az iskola hátsó udvarán. Tűzött a nap, a hőséget csak a fák árnyékában lehetett elviselni. A tanév a végéhez közeledett, már nem voltak leckék. A tanítónők is bágyadtan ültek a hűvösben egy padon, nézték a játszadozó kis elsősöket. Beszélgetni sem volt erejük, mintha már minden szót, mondatot elmondtak volna.

A lány a barátnőivel főzött épp. Füveket, gazakat, virágokat tépdestek, belerakták egy műanyag tálba, ami évek óta ott hevert a füvesen, talán a szomszéd öregasszony dobta át a kerítésen valamikor nagyon rég, hogy aztán generációk sora játszhasson vele. A lány legalábbis így képzelte. Találtak egy botot is, az lett a fakanál, azzal keverték össze a hozzávalókat. Nagyon belemerültek a játékba. 
Ma a kedvencét főzték: a pitypangos levest. A zöld levelek közül kiviláglott a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. De víz is kellett. A lány felállt, hogy hozzon. 

Messzebb volt a kerti csap, a füvestől balra,  a homokos részen. A lány levetette szandálját, mezítláb sétált el a forróságban odáig, kezében a tállal. Megnyitotta a csapot, alátartotta kezét, lábát, hogy felfrissüljön. Tudta, hogy a tanító nénik majd leszidják, ha saras lesz, de nem érdekelte. Jólesett a víz a nagy melegben, előbb langyosan folyt, majd végül hideg lett. Ivott belőle, meglocsolta nyakát is, a vízcseppek csiklandozták a tarkóját. Mosolygott. A pólója is csuromvizes lett, de ez sem érdekelte, boldog volt.

Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha apja motorja zúgott volna fel, ezer közül is megismerte a berregését. Felpillantott. Az iskola kerítése előtt épp most fékezett le egy motoros, fehér bukósisakban, tanácstalanul nézegette a bejáratot. A kapu zárva volt, mivel mindenki a füvesen játszott, így nem tudott tovább menni. 

A lány szíve vadul kalapálni kezdett. Integetett, kiabált: "Apa, apa!!!" Szaladni kezdett felé, a csapot sem zárta el, de a férfi messze volt, nagyon messze. A füvest bámulta. "Vegyél észre, itt vagyok, apa!!! Vigyél haza!!! Apa!!! Vigyél haza!" 

Érezte, hogy hangja nem jut el hozzá a motorzúgáson át. Mégis kiabált rendületlenül. Szaladt, úgy ahogy volt, mezítláb, át a homokos területen, már a betonos részhez ért, futott apja felé. "Apa, apa! Itt vagyok!!!" Ám a férfi nem nézett arra, nem vette észre. Felbőgött a motor, még reménytelenebb lett a helyzet. Lassan hátrálni kezdett a motoros, mintha hiábavaló lenne itt ácsorognia, megfordult, gázt adott és elindult. Hazament. A motor zúgása belehasított a nyári délután csendjébe, még a füvesen is hallották. 

A lány megállt. "Apa, ne menj el! Vigyél haza, vigyél haza..." - nyöszörögte. Könnyei csorogtak végig az arcán, csiklandozták nyakát, orra folyt, de nem érdekelte. Sírt végeláthatatlanul, szíve majd' megszakadt bánatában. Jó lett volna, olyan jó lett volna, ha ma valami másképp történik, mint szokott. Ha ma elmehetett volna hamarabb. Ha ma nem kellene egyedül hazasétálnia, hanem apja jönne érte, motorral, ha hazavitte volna vagy fagyizni! Ha észrevette volna, ha megérezte volna, hogy hol van, olyan jó lett volna... Olyan jó... 

Szomorúan ballagott vissza a füvesre. 

- Úristen, mi történt? Hogy nézel ki? Merre jártál? - hördültek fel egyszerre a tanító nénik, s ő nem tudott megszólalni. Leült a fűre, a letépdesett gazak, virágok közé, s arcát kezébe temetve sírt, könnyei úgy folytak, mint a nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak.  A füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.

♡

Délután három óra volt. A gyerekek ilyenkor kint játszottak a füvesen, jól tudta. Tűzött a nap, a hőséget csak a hűvös, árnyékos szobában lehetett elviselni. Ő mégis úton volt. Ez a nap más volt, minden másképp történt, mint szokott. Csak délig dolgozott, utána megebédelt az üzemi konyhán. Ma a kedvencét főzték: spenótot tükörtojással. A gyerekkorát idézte fel. Mindig is tetszett neki, hogy a zöld levelek közül kiviláglik a sárga szín, mint amikor felragyog a Nap. Szép volt, nyugalmat árasztó. Jóízűen megette.

Délután hivatalos ügyeket kellett intéznie. A városban rohangált fel-alá motorral. Volt pár elmaradása, egy kivételével mindet elintézte. Az utolsóhoz már nem volt kedve, tudta, hogy a főnöke majd leszidja, de nem érdekelte. Kitalálta ugyanis, hogy meglepi a lányát, elmegy érte az iskolához, és hazahozza motoron. Talán fagyizni is elviszi. 

Mikor odaért az épülethez, a kaput zárva találta. Nézett a távolba, át a kerítésen, a futkározó gyerekeket leste, hátha meglátja őt a lánya. Messze voltak, nagyon messze. Fütyült volna a megszokott jellel, de tudta, nem hallják. Felbőgette a motort, hátha így felfigyelnek rá, de senki sem mozdult. A tanítónők a padon üldögéltek, nézték a játszadozó kis elsősöket, nem is beszélgettek egymással. 

Elszontyolodott. Nem sikerült a meglepetés, hiába is ácsorogna itt tovább. Lassan hátrálni kezdett és hazaindult.

Azon gondolkodott, hol lehetett a lánya, miért nem vette észre, hogy jött érte, hiszen ezer közül is megismerte a motor berregését. Biztos nagyon belemerült a játékba. Elképzelte az ő kis tündérét, aranycsillagát, amint főz, tépdesi a kis virágokat, kotyvasztanak a lányokkal valamit, főzik az ebédet a füvesen, a fák árnyékában. Biztos nekik is melegük van, mosolygott.  Ő is izzadt a nagy melegben, folyt róla a víz, csuromvizes lett a pólója, de nem érdekelte. Boldog volt. 

Ekkor hallotta meg a hangot. Mintha egy kocsi bőgött volna fel... Oldalról, a kis utcából elsőbbségadás nélkül száguldott felé az autó. "Balra kellett volna néznem!" - villant át az agyán. Szíve vadul kalapálni kezdett, majd következett a csattanás... 

Mintha messziről, távolról nézné az egészet... Úgy tűnt, a város hírhedt drogdílere áll felette, a Füves, ahogy az emberek hívták. Nem tudta, mi történik. Csak azt érezte, hogy olyan jó, hogy a lánya nincs itt, hogy nem ült mögötte a motoron, hogy neki nem kell ma elmennie, hamarabb, hogy nem viszi haza. Nem viszi Haza. Olyan jó...

Az emberek összeszaladtak a zajra. 

- Úristen, mi történt? - hördültek fel egyszerre, s ő nem tudott megszólalni. Lelke fent járt már az égi mezőkön, a fenti füvesen, szívéből úgy folyt a vér, mint egy nyitva felejtett kerti csapból a víz, nem tudta abbahagyni. A többiek körbeállták, nézték. Nem mertek megmozdulni, hozzáérni. Hallgattak. A Füves is hallgatott. A távolban a templomtorony harangja fél négyet ütött.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)