2016. október 21., péntek

Helga örök

Megható nap volt: 2016. szeptember 14.

Egy diákom - Hanna - írt nekem egy verset. Csak úgy. (Meg ötösért.) Meg szeretetből. Meg azért, mert meg kellett írnia. Olyan ösztönösen jött. 10 perc alatt készen is volt vele. Aztán felolvasta az egész osztály előtt - és én nagyon megörültem/megrémültem/büszke voltam magamra/szégyelltem magam. Érzelmek sokasága kavargott bennem. Csodás érzés volt. Zavarba ejtő és felemelő. Egyszerre voltam boldog és mélabús, kislány és örök nő. Tényleg kaptam egy ajándékot? Megérdemlem? Mivel vonzottam be? Mit tettem? Mekkora ereje van az Univerzumnak? És tényleg így látnak? Tényleg ilyen vagyok? Igen... ez nemcsak egy vers volt, tükör is...

Kiraktuk a Facéra, még közös képet is csináltunk. 
Sok pozitív visszajelzés jött. Mindenki meglátta a szeretetet a versben. Azóta már 205-en lájkolták. 

Köszönöm Hanna, még egyszer. Tudom, te még nem tudod, de ez a vers többet ér egy ötösnél. :-*



Íme a poszt:
Az Anna örök című vers megihlette egyik kedvenc diákomat, és még az órán - miközben a többiek bőszen verset elemeztek - írt rólam egy gyönyörű költeményt. Azt mondta, ő emlékezni fog rám hosszú évek múlva is, nemcsak az érettségi után egy hétig. :D
Íme a vers:

A. Hanna: Helga örök



Talán még nem is tudtuk, 
Hogy az irodalmat bírjuk. 
De ő jött be órára, 
S már akkor a haját cibálta. 

Még nem is ismerte a gyerekeket, 
Egyesre osztályozta az első feleletet. 
Azt sem tudtuk, ki ez a nő, 
"Ez is a kedvencem"  - jött a következő költő. 

Érettségire biztatni nem szokott, 
"Úgysem sikerül"- gyakran halljuk ezt a mondatot. 
Felejteni nem fogjuk, mert nem lehet,
Ő mindig mosolygott és evett. 

Gyakran benéz az osztályba, 
Tudom, hisz én vagyok a kedvenc diákja. 
Olvasok is órán, nem keveset 
De ha kisötöst kérek, csak vágja a fejeket. 

Mindig ott lesz a fejemben, 
Hogy kihajolt a vadkerti buszon önfeledten. 
Arcüreggyulladása is lett, 
Hiányzott is vagy 2 hetet. 

Ha nagy leszek, majd mindig megjegyzem, 

Az irodalom tanárom nagyon szerettem.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2016. október 14., péntek

Néma üzemmód

Éjjel eltolom magamtól, megkérem, ne legyen a közelemben, ne szólaljon meg, nyugodt legyen az álmom. Legalább ekkor szakadjunk el egymástól, ő meg én, ha már egész nap együtt vagyunk! Az éjszaka a magányé.

Reggel rá vetem első pillantásom. Nem csoda: már nem tudok nélküle élni. Ő ébreszt. De sok időm nincs foglalkozni vele. Nem adok neki hangot, csupán gyorsan ránézek, hogy kiolvassam belőle, mi vár rám. Ilyenkor csak úgy peregnek az események!  Aztán már indulunk is, rohanás a megállóba, ő mögöttem van, nem látom, mit csinál.

A buszon is néma. Kínos lenne, ha megszólalna és nekem is beszélnem kellene. Inkább nem. Füldugó be, szem le, világ ki.

Az iskolában – ha kicsit is, de együtt tudunk lenni, ha nyugalom van. Ám ez ritka. Ilyenkor magam mellé veszem, de hangot akkor sem adhat ki, nem engedem, hogy zavarja az órát! Néha megfogom, megsimogatom. Ő szelíden elmondja, mi bántja, mi változott meg a világban néhány óra alatt, mire figyeljek.

Legtöbbször azonban nem törődök vele, elfeledkezem róla, ő meg ugye nem szól. Egy-egy szünetben ránézek, s ő örül - látom rajta. A szivárvány minden színében pompázik. Okvetlenül fel akarja hívni magára figyelmet. Egyszerre akar mindent bepótolni. Fontos! Hallgassam meg, engedjem szóhoz jutni vagy beszéljek én! De nem lehet… Értse meg! Belemerültem Az ember tragédiájába, a kommunikáció típusaiba meg a beszéd és a nyelv viszonyába, meg kávéztam, meg elrohantam felvenni egy papírt az irodán, meg sorba álltam a büfénél, meg... Bocsi. De nem érek rá! Nem fogja fel??? Takarodjon a szemem elől! Kussoljon!!!

Tudom, ilyenkor rossz neki. Szívom az energiáját. Elsötétül a képe. Némán várja, hogy végezzek.

Jön velem az ebédlőbe. De hiába szólna, nem hallanám, olyan zsivaj van.

Busz. Újra csendben utazunk. Felesleges lenne szóra bírni arra a pár percre. Már nem is fontos, amit közöni akart.

Délután van. Pihenő. Nem érdekel senki és semmi. Ő sem. El is feledkezek róla egy kis időre. Minden ráér.

Este hiányozni kezd. Mióta is nem hallottam a hangját? Megkeresem. Valahol a konyhában hagytam, ott nem zavar senkit… Csendben várt rám. Megérintem: most szólhat, van időm, figyelek rá, mi van? De ő kimerült, fel akar töltődni egy kicsit. Bemegyek vele a szobába. Ő eltávolodik tőlem, s onnan nem mozdul. Na, jó. Hagyom. Dolgozok. Ő nem szólal meg.

Éjfélkor még mindig semmi. Hallgat. Én is. Több órája. Ilyen az életciklusom: csend-beszéd-csend. Az ember tragédiája. A kommunikáció. A beszéd és a… hallgatás.
Lefekszem. Ha nem, hát nem… Nem is érdekel, komolyan mondom, akkor most már maradjon is csöndben! Némuljon meeeeeeeeg!

Elalvás előtt még egyszer ránézek azért, érdekel, jól van-e. Reggel jeleznie kell, tudja, hogy nem késhetünk. Aztán eltolom magamtól… Úgysincs már mondanivalónk egymás számára… Jó éjt, szép álmokat!

Alszom… 
... ő pedig csendben azon morfondírozik, hogy vajon mi értelme az életének…




Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2016. október 7., péntek

Nem ér engem veszedelem



Edit felhúzza a redőnyt. Beszüremlik  a fény. Hajnalodik. Fáj a fejem, talán az este megivott fél üveg bor miatt... 

Tegnap, a borozás előtt egy előadáson voltunk. A szent helyekről, a csodálatos kertekről, Isten tökéletes világáról volt szó. 

A kert szimbólum: a léleké. A virágos kert: a virágzó életé. A gazos, elhanyagolt kert a szétszórt, szer-telenül élő ember életéhez hasonló.

Azért írom így, mert  a szer elem. Az ötödik elem a föld, a víz, a tűz és a levegő mellett. Tudjátok, etet. Táplál. Általa lesz egység a világban.

A világ is egy kert. Isten kertje, Édenkert. Benne vannak a virágok. Amik a szerelmet jelképezik. (Jaj, tényleg, emlékszem, megfogadtam, hogy holnaptól mindig lesz friss virág a lakásomban!) A virágok mellett ott van a termékeny méh. Ami beporoz. És lesznek belőle kis virágok. :) Amik valójában nagy világok. Fények. Szerelem. Az meg boldogság.

De vannak fák is. Amiknek van fent koronájuk, középen törzsük, lent meg gyökerük. Ők valójában az emberek - korona- és gyökércsakrával. Amint fent, úgy lent. Középen meg a törzs. Ami mellesleg nem törhet derékba. :)

És ezt az őseink mind tudták. Még verseket is írtak róla. Vörösmarty, Csokonai, József Attila.

"Kertész leszek, fát nevelek,
Kelő nappal én is kelek..."

- Emlékszel? Ezt mondták tegnap - mondja Edit, akit elcipeltem az előadásra magammal, hogy tanuljon. És aki szállást adott estére  és megitta a bor másik felét. - Szóval ne rinyálj, hogy reggel van, töröld ki a csipát a szemedből, mosolyogj, mert fa vagy, meg virág, meg te vagy a föld, a víz, az ég, a tűz... Kel a nap, kelünk mi is!

Nem kertel. :) És én elfeledve a fejfájást felkeltem, elindultam, elvetettem a magokat és egész nap illatoztam, rendbe szedtem lelkem, megerősítettem a tündéri láncokat, emberpalántákat locsoltam a tudás vizével, és  csak napnyugtakor jutott eszembe, hogy mégsem vettem virágot hazafelé... 
Legközelebb tejet iszom.



Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Csipkebogyó




hová-hová?
miért-miért?
a semmiért
a fagyba, a télbe,
ezt megélve…

oly fázós vagyok
mégis a hóban ragadok
félelem, sötétség
varjúrajok

de az angyal kézen fog
s vezet engem
megyek előre 
rendületlen

ő velem
nem kér semmit sem
csak csendesen
megyünk előre mi ketten

de jó, fény van életemben
megfáradt lelkem 
felélesztem
felmelegszem


nem hagy el sose engem
velem a
kegyelem
már megvan mindenem


ámen

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2016. október 4., kedd

Voldemort


Tél van fűtenek
Füstfelhőben sötét nagy
Úr képe lebeg






Este elmentem jógázni. Olyan régóta ígérgetem magamnak és másnak is, hogy elmegyek... de most végre megtettem. Büszke voltam magamra, hogy megcsináltam.
Amikor hazaértem, első dolgom volt kimenni az erkélyre elszívni egy cigit. Még kell...
Szemben velem megláttam a templomtornyot, amit megvilágított a lámpafény, ezüst füstfelhő vette körül. Ledermedtem. Félelmetes volt. Tűz van?
De aztán megnyugodtam, rájöttem, csak a szomszéd ház füstje kering a torony körül. Hiszen esős, hideg idő van, fűtenek. Azonnal megszületett bennem ez a haiku is. :)

A Sötét Nagyurat mindenki ismeri Harry Potterből. Ő jár itt?  Vagy a füst nagy és sötét? És felmerül a megváltó Úr arca... 

Haiku  - írásjelek nélkül. Víz, tűz, levegő, ég. Jó gondolkodást! :-*


Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Egy emlék

Az iskolánkban hagyomány, hogy a végzős osztályoknak egy rövid kis műsort szerveznek a tizenegyedikesek. Ilyenkor felelevenítjük az elmúlt négy évet, képeket vetítünk ki - amiken jókat nevetünk - és megható búcsúbeszédeket mondunk.
A ballagó osztályfőnökök és a diákok is összefoglalják pár mondatban, hogyan élték meg a gólyatábortól az érettségiig tartó időszakot. Én úgy gondoltam - magyartanárként - egy verssel köszönöm meg az osztályomnak mindazt, amit tőlük kaptam. Mindenkiről szól egy-egy versszak. Íme:

VERS A 12/B-RŐL

A minap felkértek engemet,
Hogy az osztályomról írjak egy kis jegyzetet.
Én most versbe foglalva tálalom,
Amit a 12/b-ről el kell mondanom.

Az osztályba 19-en járnak,
Mindannyian az érettségire várnak.
Nem mondom, hogy lelkesen tanulnak,
Órákon is inkább csak lazulnak.

A névsorban az első a szótlan Fanni,
Őt mindig békén kell hagyni.
Órán elvan a telefonjával,
Azon csetel a barátjával.

Viki nálunk a hórihorgas lány,
Halloweenkor ő a boszorkány.
Néha felcsattan a hangja,
De ilyenkor sem angolul hallatja.

A Hajast mindenki ismeri,
Túlélő képessége mesteri.
Pénzt beszedni művészet tőle,
De mosolya hatással van mindegyik nőre.

A Patrik évek óta edz és gyúr,
A hátsó padban ő az úr.
Írása kissé olvashatatlan, talán ez az oka,
Hogy matekóráról egyszer elment inkább haza.

A Kakukot se kell bemutatni senkinek,
Szünetben az udvaron vagy a suli előtt találni meg.
Mindenkiről megvan a véleménye,
s el is mondja, tanárt, diákot nem kímélve.

Friderika hosszú haja sok fiút rabul ejtett,
Ám ő naivan erről mit sem sejtett.
Csak a barátnőjével beszél egyfolytában,
Mindent kitárgyalnak egy csoki fölött az iskolában.

Martin az örök lógós az osztályban,
Ötödik óra után már nincs az iskolában.
Tánctudását megmutatta a szalagavatón, szegény
Engem kellett elkapnia, el ne essek én.

A K….. Dávid a legcsöndesebb gyerek,
Órákon figyel, senkivel sem cseveg.
Mindig nagyon illedelmes,
Vele minden tanár rendkívül türelmes.

L…… Attila most is éppen focizik,
Időnként Csákvárról Halasra kocsizik.
Vizsgáival nekem van a legtöbb bajom,
Mert adminisztrálnom kell mindet a törzslapon.

M….. Peti az osztály szívtiprója,
Csak ez érdekli, na meg a kóla.
Kezdetben még lelkesen segített párszor,
De most már csak a koleszban táncol.

N…. Peti az első padban mindenre figyel,
Füzetébe krikszkrakszokat lelkesen jegyzetel.
Néha kicsit elrugaszkodik a valóságtól,
De sok-sok dicséretet kap a rajztanártól.

N…. Ricsi az örökös késő, sok a beírása,
Vagy otthon alszik el vagy az iskolába’.
A némettanár szerint is, nem egyszerű eset,
De én már kaptam tőle kolbászos szendvicset.

A Csabi rendesen jár iskolába,
Kivéve, ha éppen nincsen ott a párja.
Csoda, hogy a sok fehérje még nem tett benne kárt,
Zöldnapi asszonyfutáskor cipelte a Ritát.

Az Elvira a négy év alatt igen sokat változott,
Haja megnőtt, a koleszból is kiiratkozott.
Száját már kinyitja, ha nem tetszik valami,
A mohácsi darázscsípés meg se kottyant neki.

A Sefi az osztály legjobb tanulója,
A matek egyenleteknek is ő a tudója.
Emelt szinten törizik, van már nyelvvizsgája,
Angol háziját óra előtt mindenki vizsgálja.
Nem csalódtam benne, csak tavaly ilyenkor,
Mikor a pogácsát nem hozta el bizonyos okokból.

A Rita a nagyszájú lány az osztályban,
Mindenkit ő tart kordában.
Szervezkedik, utánajár mindennek,
Leckéjét is kölcsönadja néhány embernek.

A Dóri várja legjobban, hogy végre
Ennek a tanévnek legyen már vége.
Az érettségit lazán megcsinálja,
Csak ne kelljen bent lenni sose az iskolába’.

A Mónikának sose tetszik semmi,
Soha semmiben nem akar részt venni.
Szorgalmasan tanul, talán nem hiába,
Ő az, ki testvérét a padon ülve várja.

A Reni fog hiányozni a legjobban, tudom,
Mert nem foglal helyet nekem reggel a buszon.
Ő örül, hogy elballag, mert nem lesz több matek,
Meg tesi, meg angol, meg vendéglátós ismeretek.
Sőt, a kintibe se kell majd gasztróra kimenni
Több idő lesz a csoportba matricás kommenteket tenni.

Utoljára a felsorolásban magamat hagytam,
Mert amit érzek, az leírhatatlan.
Visszatekintve az elmúlt négy évre,
Elmondhatom, hogy nyugtom lesz végre.

Nem fogok többet kiabálni veletek,
Mert nem pecsételnek be sose már titeket.
Nem kell vasárnap este a csoportba kiírnom,
Hogy aki nem hoz igazolást holnapra, kinyírom.

Nem kell a szülőknek felszólítást küldeni,
Meg zöldnapokon a létszámért küzdeni.
Zászlót, plakátot, indulót kreálni,
Ezeket a többi tanárnak kell most már csinálni.

Csökkennek az adminisztrációs terheim,
Lesznek majd végre szabad perceim.
Nem születik újabb határozat, amit be kell írni,
Naplóellenőrzés nélkül is ki lehet bírni.

Felmentés, csoportba sorolás, elbírálás nélkül
Fejfájásom megszűnik, ráncom nem mélyül.
Vérnyomásom nem nő, s mosolygok, is lehet,
Ha felelevenítem újra az emlékeket.

Gólyatábor, zöldnapok, osztálykirándulás,
Volt még egy szalagavató, s máris itt a ballagás.
Belegondolva azért mégiscsak fájlalom,
Hogy az osztályom itt hagy engem azon a napon.

De több is veszett Mohácsnál - tartja a mondás,
Mégis hiányozni fog a terembeli zsongás.
Ha kirándulni mentek, azért majd szóljatok,
Sajnálom, hogy elmentek, mert igazából nagyon jók voltatok.


H. Helga of.
Svk., 2016. április 25.


Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2016. október 3., hétfő

Brida

-            Mindannyian annak a részei vagyunk, amit az alkimisták Anima Mundinak, Alma Mundinak, azaz a Világ Lelkének hívnak - mondta Wicca, válasz nélkül hagyva Brida kérdését. - Az az igazság, hogy ha az Anima Mundi csak osztódna, akkor egyre nagyobbra nőne, de egyúttal egyre jobban el is gyengülne. Ezért nemcsak osztódunk, hanem újra meg újra össze is találkozunk. És ezt a találkozást hívják Szerelemnek. Mert amikor egy lélek kettéosztódik, mindig egy férfi és egy női lélek lesz belőle. A Teremtés könyvében így van leírva: Ádám lelke kettéosztódott, és Éva belőle született.

Wicca hirtelen elhallgatott, és az asztalra terített lapokat nézte. - Rengeteg kártyalap - folytatta -, de ugyanannak a paklinak a részei. Ahhoz, hogy megértsük az üzenetüket, mindegyikre szükségünk van, mindegyik egyformán fontos. Ilyen a lélek is. Az emberek mind összefüggnek egymással, akárcsak a kártyapakli lapjai. Minden életben megvan az a titokzatos kötelességünk, hogy megtaláljuk legalább az egyik ilyen Másik Felünket. A Tökéletes Szeretet, amely a feleket szétválasztotta, örül a Szerelemnek, amely újra egyesíti őket.
-           És hogy ismerem föl a Másik Felemet? Brida úgy érezte, hogy ez a legfontosabb kérdés, amit valaha is föltett.

Wicca nevetett. Ő is kérdezte már ugyanezt, ugyanilyen izgatottan, mint ez a lány. A Másik Felünket föl lehet ismerni a szeme csillogásából - az emberek az idők kezdete óta így ismerik föl az igaz szerelmüket. De a Hold Hagyományában van egy másik módszer is: egyfajta látomás, amely felfed egy fényes pontot a Másik Felünk bal válla fölött. De ezt még nem akarta elmondani a lánynak: vagy megtanulja meglátni ezt a pontot, vagy nem. Nemsokára kiderül.

(Coelho: Brida)


Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

2016. október 2., vasárnap

A kezdet

Hol volt, hol nem volt, de igenis volt, hogy egyszer egy angyal leszállt a sötét éjben. A csillagok is kihunytak, semmi nem világított. Sötétség volt az egész földön. Az angyal egyedül volt, magányosnak és feleslegesnek érezte magát. Nem értette, miért kellett idejönnie.

Felsóhajtott. Sóhaja meglebbentette a fák ágait, ahol épp egy apró szentjánosbogár tanyázott. Már évek óta ott pihent, nem volt miért felébrednie. De most felfigyelt a neszre, felszállt és egyszerre fény gyulladt a sötétségben. Az angyal elmosolyodott. Lám, mégsem vagyok egyedül, van remény! – gondolta. Ami szomorúság volt benne, azonnal elillant. Néha nem tudjuk, mit csináljunk, s ilyenkor csoda történik.

A szentjánosbogár rászállt az angyal vállára. Elindultak a sötétségben ketten, s amerre mentek, fény lett, világosság. Célja lett a létezésüknek.

Az emberek a faluban az ablakaikból nézték a különös szerzeményt. Bent ők is féltek, mert sötétben voltak, de a házuk előtt elhaladó angyal most megnyugvást adott nekik. Közel a megváltás - mondogatták egymásnak.

Már nem féltek. Hittek, reménykedtek. Nyugodt szívvel tértek nyugovóra, mert tudták, holnap éjjel, ugyanígy eljön az angyal és megvilágítja nekik az utat, hogy másnap tudják, merre kell menni. Ahogy ma megtörténhetett, úgy megtörténhet minden napon a világ végezetéig.

Ámen.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)