És neked a Fasor?

És neked a Fasor?

Mi nekem? Sok minden, egyszóval: a kamaszéveim. Az én iskolám. Nem is tudom... Más ember lennék-e, ha nem oda járok. Ezen mindig sokat gondolkoztam.

Most itt volt a lehetőség. Megírni, mit jelent nekem a Fasor. De mit írjak?

Mi az, ami érdekli az embereket? Kinek mi a Fasor? Iskola? Szellem? Emlék? Nekem mi? Pizza és kalács.

Az utolsó pillanatban küldtem el a novellát. 

Tudtam, melyik szombaton hirdetik ki az eredményt. Tudtam. Azt is, hogy nem leszek ott. Mert máshol van a helyem.

Máshol van a helyem? Egyedül vagyok. Nincs senkim. Szüleim meghaltak, testvérem férjhez ment, már gyereket is szült. Én egyedül. Nekem az írások a gyerekeim.

Eredményhirdetés kontra lakodalom a családdal. A megmaradt családdal. Melyiket válasszam? És ha nyerek? Megszültem a saját gyerekemet és nem vagyok ott az első kitüntetésénél.

Áh, badarság! Ez csak egy kétoldalas írás. És nem is olyan jó. Egyszerűbb maradni.

Lelkem tudja, hogy hazudok. Hogy csak nem merek szembenézni a félelmeimmel. A kudarccal. De legalább felismerem. Szóval maradok. Vagy menjek? Érvek és ellenérvek, T-táblázat, meg kéne írnom ezt is. Nincs idő, sír a gyerek. 

Nincs rossz döntés - mondja a sógorom, mikor már késő, mikor már elment a vonat, és átküldi a Tök vagy dinnye cikket.

Lehet, mégis van rossz döntés. Meg fogom bánni, hogy nem mentem. Hogy más gyerekét tutujgatom itthon, az enyém meg egyedül a nagyvilágban. Az első. A legfontosabb. Soha vissza nem térő alkalom. 

Maradok. Ültetem az árvácskákat anyámék sírján, fekete földdel teli a kezem, a szél süvít a fülembe, a szemembe fújja a hajam, fázom. Biztos így kell lennie. Koszos kézzel előtúrok egy taknyos zsepit a melegítőfölsőm zsebéből. 

Egykor ebéd - egyedül, merítve az ételesből, már félig kihűlt. Nincs idő megmikrózni. Fekete a körmöm alja, lakkozni kell, hajat mosni. Most ér be a vonat.

Kettő. Sminkelünk. Tesóm a mikiegeres, én a krampuszos pánttal szorítom hátra a hajam. Mikiegér. Róla írtam. Hm.... Vicces, így becéztük a töritanárt. Nézem a tükörben ördögi énem, nem bírom sokáig, elfelejtek rúzst kenni magamra.

Három. Kezdődik a műsor. Én a mitvegyekfel-miértnemvasaltam-holaharisnyám számot adom elő. Egyik helyen a Himnusz, a másikon a Józsi bácsi a tanyán szól.

Négykor esküvő. Bevonulás. Gondolom, ott most kezdődik a felvonulás - mármint a színpadra. Miért gondolok rá? Döntöttem. Nem másíthatom meg. Reggel 9 óta nem. Jön a menyasszony. Leülünk. (Lehet, hogy ott most állnék fel?)

Az orgonaszó megnyugtat. 

Áldjad én lelkem a dicsőség örök Királyát!

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!

Zúgó harang, ének és orgonahang,

Mind az ő szent nevét áldják!

Istenem! De szeretem ezt az éneket! Ezt még a Fasorban tanultam, énekórákon - jó erre visszaemlékezni.

És akkor belém nyilall. Fasor! Itt, Vadkerten. Itt, az esküvőn. Itt, a családom körében. Itt van. Itt vagyok. Együtt vagyunk. Egyszerre, egy időben. Jó helyen vagyunk. 

Elmosolyodom... Hát persze. Áldom a dicsőség örök Királyát. S Isten akaratában megnyugodva éneklek tovább. 

Áldjad őt, mert az Úr mindent oly bölcsen intézett: 

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, sok bajban védett! 

Nagy irgalmát Naponként tölti reád, 

Áldását mindenütt érzed.

Mindegy, hányadik leszek. Nyertem.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A szívlufi

Piros színű volt. Kikötve a lufiárus standján. Senki nem emlékezett rá, mikor fújták fel, mióta lengedezik a szélben. Eleinte jól érezte magát. Különlegesnek. Akkor még mindegyik lufi egyszínű volt: sárga nyúl, kék elefánt, zöld kígyó. És ő: a piros szívlufi.

De valahogy sose őt választották. Talán azért, mert ő középen foglalta el a helyét, és a körülötte lévők mind szembetűnőbbek voltak. Kezdetben reménykedett, hogy majd őt is megveszik, s egy kisgyerek arcára mosolyt csalhat. Ám telt-múlt az idő, és senki nem jött érte, senki sem akarta őt. Beolvadt a többiek közé. Pedig voltak vágyai, csak azok nem szolgálták az érdekét.

Esett az eső, fújt a szél, sütött a nap - s ő véges-végig a lufiárus bódéjához volt kötve, nem fedezhette fel a világot. Úgy érezte, mintha már egy örökkévalóság óta ott lenne. 

Közben el is fáradt. A madzag, amin függött, eleinte nagyon megfeszült, s visszarántotta, ha ő szállni próbált... Olykor, ha a lufi  kezdett leereszteni, a kötél is ernyedten, unottan tartotta. De mindig jött valaki, aki újra felfújta a kicsi szívet, s hiába volt minden próbálkozás, ezzel együtt a szorítás is erősebb lett.

A kis lufi sokat gondolkozott. Csak két utat látott maga előtt, holott lehet, hogy több más is kínálkozott. Várni, hogy észrevegyék, hogy megvegyék, de hogy utána mi lesz, vajon az a valaki, akinek a tulajdonába kerül, meddig vigyáz majd rá, azt nem tudta. 

Vagy felszállni, felrepülni... Szabadon, elengedni végre a terheket, a múltat, melyet már ismer, s mely nem teszi boldoggá. Repülhetne - fel az égbe, önmaga és mások örömére. Hiszen egy lufi arra született, hogy felemelkedhessen, megmutassa a világnak a szépségét! Most már ő maga is erre vágyott: szabadulni a kötelékektől.

S hogy utána mi lesz? Azt Istenre bízta. Ő mindent jobban tud...

Miközben döntött, feltámadt a szél, s ő kérlelőn szólt hozzá:

"Szabadíts meg a kötelességeimtől! Bogozd ki a madzagot, mellyel ide vagyok kötözve... Szállni szeretnék, világot látni, a tengert és az óceánt, a nagy kéklő hegyeket, a csörgedező erdei patakot, a napraforgók sárga tányérját, a hajnalmadár ébredését, eressz... Itt nem kellek senkinek, színem egyre fakóbb. A körülöttem lévők kívánatosabbak, újabbak, még nem fedezték fel, hogy nem lefelé, hanem felfelé visz az út. Én már elfáradtam ideláncolva a lufiárus bódéjához. A végtelenbe vágyom, az ismeretlen lehetőségek közé. Már nem félek, mert tudom, hogy itt nem jó, itt nem maradhatok. Ott viszont önmagam lehetek: a piros szívlufi fent, magasan a többiek fölött, utat mutatva mindenkinek a szabadság szimbólumaként. Eressz, eressz!!!..."

S a szél meghallgatta a kérését... Olyan erővel kezdett fújni, hogy a piros szívlufi képes volt leválni a korlátról, képes volt felemelkedni. Szellők tánca közé került: felszállt az égbe. Egy pillanatra megállt, visszanézett a bódéra, ahol éveken át várta kikötve, hogy jobbra forduljon a sorsa, majd mintha tudná célját, elindult, s szépsége átszellemülten ragyogott a napsütésben a kék ég alatt. Végre szabad volt! Végre azt csinálhatta, amit akart, amiért a világra jött. Csodálatosan érezte magát. Tudta: jól döntött, s most már minden álma valóra válhat - csak el kellett engednie a görcsös ragaszkodást.

Lent, a földön emberek ezrei látták, ahogy kecsesen, magabiztosan, minden akadályt kikerülve száll a levegőben, s örömükben tapsoltak, boldognak tűntek. És a kis piros szívlufi tudta, ez az igazi, a valódi élet.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)