Caplatok az étterem felé. Este 7 óra van, legalább 32 fok. Izzadt vagyok, büdös. Lábam bedagadva, az ingem gyűrött, a hajam lenőve. A fejem fáj. Nyúzott és kialvatlan vagyok, szeretnék már otthon lenni. Hátizsák a vállamon, váltóruhával és jóskártyákkal megpakolva - feleslegesen cipeltem őket -, kezemben kistáska. Kiveszem belőle a cigit, rágyújtok. A sarkon megvárom Csabát, az egyik tanárt, hogy ne egyedül menjek.
Bankettre hívtak. Reggel 8-tól este 6-ig érettségiztettem, hallgattam a vizsgázókat, értékeltem, bizonyítványt osztottam. Elfáradtam. Egész nap rohanás, összpontosítás, megfelelés. Jól fog esni a vacsora. Főleg, hogy nem is ebédeltem. Sült csirkecombot hoztak a szülők, de azt nem eszem. Ma is megkérdezték, miért, és én századszor is elmeséltem és felidéztem azt a nyarat: 18 éves voltam... Budapest, Ilonka néni, 3 hét olasz tanfolyam, minden reggel kakaó és minden este sült csirke. Utáltam, mégis visszasírom. Legalább törődött velem valaki.
Szóval caplatok az étterem felé Csabával. Mikor a parkhoz érünk, fiatalok egy csoportja tűnik fel a hátunk mögött, kiabálnak, álljunk meg. Az érettségiző osztály az, néhány fiú. A boltból jöttek ki épp, pálinkáspoharakat vettek. Mindegyik frissen lezuhanyozva, rövid farmerban, színes ingben, jó illatúan. Magasak, fiatalok, jóképűek. Én még jobban eltörpülök mellettük, eszembe jut, hogy fogat se mostam, pedig a hátizsák legalján ott a fogkefém is valahol. Nagy az öröm, hogy akkor most megyünk, megünnepeljük a bizonyítványt.
Caplatunk tovább az étterem felé Csabával és a gyerekekkel. Beszélgetni kezdünk, viccelődünk, visszaemlékszünk egy-két humoros pillanatra. Pár lépés, és a csoport kettéválik. Csaba elöl néhányukkal, én lemaradva mögöttük a többivel. Megállok, elnyomom a cigit. A fiúk is megállnak, bevárnak még egy gyereket. Én indulok tovább, nincs már messze az étterem. Sietek, mert pisilnem kell. Rájövök, hogy megint egyedül maradtam. Sóhajtok egyet, felnézek az égre, süt még a nap, fúj a szél. Holnap Szent Iván-éj. Eszembe jut a saját bankettem.
Tipegtem az étterem felé akkor - éppen 20 éve - Budapesten. Gyönyörű, hosszú zöld ruhában, magas sarkú cipőben, dús barna hajjal. Itt, vidéken az a szokás, hogy ilyenkor kiöltözünk, megadjuk a módját. Úgy gondoltam, Pesten is... Megvettem azt a szép ruhát az alkalomra, fodrászhoz mentem, kisminkeltem magam. Csodálatos, tündöklő voltam, mint egy királylány. Túl az érettségin, egy varázslatos jövő kezdetén. Csak az étteremben derült ki, hogy az osztály többi tagja farmerban jött, lazán, pólóban - "úgyis berúgunk" címszóval. Végül mindenki evett-ivott, táncolt, beszélgetett, szórakozott. Csak én ültem csendben egy sarokban, egyik cigit szívtam a másik után, a ruhában melegem volt, a cipőtől fájt a lábam, és a pezsgő a fejembe szállt. Minden várakozásom ellenére nem éreztem jól magam. Magányosan töltöttem az utolsó közös estét.
Caplatok tovább az étterem felé. Azon gondolkodom, mi változott? Valójában semmi. Lehetek én szép zöld ruhában vagy gyűrött fehér ingben, illatosan vagy büdösen, 18 vagy 38 évesen, diákként vagy tanárként, a lényeg ugyanaz: boldogtalan vagyok. Nem találom a helyem a világban. Pesten vidéki, társaságban magányos, vidámak közt szomorú. Jelenben a múltam. Hol a varázslatos jövőm?
Az étterembe érve az osztály örömmel fogad, körbeállnak, kezembe nyomnak egy pálinkát, pohárköszöntőt mondanak, megköszönik a négyéves munkámat. Két percig én vagyok a központban. Utána megvacsorázunk. Sültes tál van, körettel, savanyúsággal. Csaba kéri, felezzünk el egy csirkemellet, nem ellenkezem, elfáradtam. A táncon már nem maradok ott.
Hazacaplatok, letusolok, felveszem a zöld kockás pizsamámat. Lefekvés előtt még elszívok egy cigit. Kiállok az erkélyre, nézem a csillagos eget. Arra gondolok, holnap Szent Iván-éj. Varázslat. Új korszak kezdődik. Holnaptól minden más lesz - fogadkozom. Utána lefekszem. Álmomban egy bálban vagyok, a hosszú, zöld ruhámban táncolok a parketten, boldogan, illatosan. A többiek körbeállnak, néznek, csodálnak, a végén megtapsolnak. Meghajlok a közönség előtt, felnézek, egy ismerős arcot keresek, akire rámosolyoghatok, de már hátat fordítottak, egymással beszélgetnek, rám senki nem figyel. És rádöbbenek, hogy hiába vesznek körül annyian, mégis egyedül vagyok, egyedül táncolok. Egyedül. Csak a zöld ruhám tesz boldoggá.
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése