A zöld ruha

Caplatok az étterem felé. Este 7 óra van,  legalább 32 fok. Izzadt vagyok, büdös. Lábam bedagadva, az ingem gyűrött, a hajam lenőve. A fejem fáj. Nyúzott és kialvatlan vagyok, szeretnék már otthon lenni. Hátizsák a vállamon, váltóruhával és jóskártyákkal megpakolva - feleslegesen cipeltem őket -, kezemben kistáska. Kiveszem belőle a cigit, rágyújtok. A sarkon megvárom Csabát, az egyik tanárt, hogy ne egyedül menjek.

Bankettre hívtak. Reggel 8-tól este 6-ig érettségiztettem, hallgattam a vizsgázókat, értékeltem, bizonyítványt osztottam. Elfáradtam. Egész nap rohanás, összpontosítás, megfelelés. Jól fog esni a vacsora. Főleg, hogy nem is ebédeltem. Sült csirkecombot hoztak a szülők, de azt nem eszem. Ma is megkérdezték, miért, és én századszor is elmeséltem és felidéztem azt a nyarat: 18 éves voltam... Budapest, Ilonka néni, 3 hét olasz tanfolyam, minden reggel kakaó és minden este sült csirke. Utáltam, mégis visszasírom. Legalább törődött velem valaki.

Szóval caplatok az étterem felé Csabával. Mikor a parkhoz érünk, fiatalok egy csoportja tűnik fel a hátunk mögött, kiabálnak, álljunk meg. Az érettségiző osztály az, néhány fiú. A boltból jöttek ki épp, pálinkáspoharakat vettek. Mindegyik frissen lezuhanyozva, rövid farmerban, színes ingben, jó illatúan. Magasak, fiatalok, jóképűek. Én még jobban eltörpülök mellettük, eszembe jut, hogy fogat se mostam, pedig a hátizsák legalján ott a fogkefém is valahol. Nagy az öröm, hogy akkor most megyünk, megünnepeljük a bizonyítványt.

Caplatunk tovább az étterem felé Csabával és a gyerekekkel. Beszélgetni kezdünk, viccelődünk, visszaemlékszünk egy-két humoros pillanatra. Pár lépés, és a csoport kettéválik. Csaba elöl néhányukkal, én lemaradva mögöttük a többivel. Megállok, elnyomom a cigit. A fiúk is megállnak, bevárnak még egy gyereket. Én indulok tovább, nincs már messze az étterem. Sietek, mert pisilnem kell. Rájövök, hogy megint egyedül maradtam. Sóhajtok egyet, felnézek az égre, süt még a nap, fúj a szél. Holnap Szent Iván-éj. Eszembe jut a saját bankettem.

Tipegtem az étterem felé akkor - éppen 20 éve - Budapesten. Gyönyörű, hosszú zöld ruhában, magas sarkú cipőben, dús barna hajjal. Itt, vidéken az a szokás, hogy ilyenkor kiöltözünk, megadjuk a módját. Úgy gondoltam, Pesten is... Megvettem azt a szép ruhát az alkalomra, fodrászhoz mentem, kisminkeltem magam. Csodálatos, tündöklő voltam, mint egy királylány. Túl az érettségin, egy varázslatos jövő kezdetén. Csak az étteremben derült ki, hogy az osztály többi tagja farmerban jött, lazán, pólóban - "úgyis berúgunk" címszóval. Végül mindenki evett-ivott, táncolt, beszélgetett, szórakozott. Csak én ültem csendben egy sarokban, egyik cigit szívtam a másik után, a ruhában melegem volt, a cipőtől fájt a lábam, és a pezsgő a fejembe szállt. Minden várakozásom ellenére nem éreztem jól magam. Magányosan töltöttem az utolsó közös estét.

Caplatok tovább az étterem felé. Azon gondolkodom, mi változott? Valójában semmi. Lehetek én szép zöld ruhában vagy gyűrött fehér ingben, illatosan vagy büdösen, 18 vagy 38 évesen, diákként vagy tanárként, a lényeg ugyanaz: boldogtalan vagyok. Nem találom a helyem a világban. Pesten vidéki, társaságban magányos, vidámak közt szomorú. Jelenben a múltam. Hol a varázslatos jövőm?

Az étterembe érve az osztály örömmel fogad, körbeállnak, kezembe nyomnak egy pálinkát, pohárköszöntőt mondanak, megköszönik a négyéves munkámat. Két percig én vagyok a központban. Utána megvacsorázunk. Sültes tál van, körettel, savanyúsággal. Csaba kéri, felezzünk el egy csirkemellet, nem ellenkezem, elfáradtam. A táncon már nem maradok ott. 

Hazacaplatok, letusolok, felveszem a zöld kockás pizsamámat. Lefekvés előtt még elszívok egy cigit. Kiállok az erkélyre, nézem a csillagos eget. Arra gondolok, holnap Szent Iván-éj. Varázslat. Új korszak kezdődik. Holnaptól minden más lesz - fogadkozom. Utána lefekszem. Álmomban egy bálban vagyok, a hosszú, zöld ruhámban táncolok a parketten, boldogan, illatosan. A többiek körbeállnak, néznek, csodálnak, a végén megtapsolnak. Meghajlok a közönség előtt, felnézek, egy ismerős arcot keresek, akire rámosolyoghatok, de már hátat fordítottak, egymással beszélgetnek, rám senki nem figyel. És rádöbbenek, hogy hiába vesznek körül annyian, mégis egyedül vagyok, egyedül táncolok. Egyedül. Csak a zöld ruhám tesz boldoggá.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Szépség, jóság, igazság

Élt a világon egy lány, magányosan, egyedül. Az erdő közepén lakott egy szép, takaros kis kunyhóban. Ritkán látogatták. Napjai egyformán teltek. 

Reggel, mikor felkelt, kipillantott az ablakon, meglátta a napfényt és hálát adott mindazért, amije van. Megmosdott a közeli patakban, haját befonta, felvette egyszerű, hosszú ruháját, vállára kendőt borított, majd útnak indult. Bement a sűrű erdőn át a faluba, ahol a munkáját végezte. Sokat kellett gyalogolnia, de boldog volt, mert az erdő csöndje, a friss, zöldellő levelek, az útját kísérő mókusok megnyugtatták. 

Napközben tanított. Írásra-olvasásra oktatta a kisgyerekeket. Öröm csillogott a szemében, mikor látta fejlődésüket. Délután a kis nebulók körbeülték, s ő mesélt nekik... Mindegyik történet ugyanarról szólt. Hogy valahol egy kis erdő közepében él egy szegény lány, akihez egy napon ismeretlen vándor tér be. A lány enni-inni ad neki, s szállást éjszakára. Tudja, hogy ez a helyes. S másnap reggel, mikor a napfény első sugarai besütnek az ablakon, a megfáradt vándorból erős, csillogó szemű, csodálatos férfi válik. Kiderül, hogy ő nem más, mint a király fia, a trón várományosa, a szép szőke herceg, akit a gonosz boszorkány irigységből elátkozott. Addig kell vándorolnia, míg meg nem találja a szépséget, a jóságot és az igazságot a világban. A herceg érzi, vándorlása véget ért, mert ebben a kunyhóban mindhárom jelen van. Megvallja szerelmét a lánynak, és még aznap a palotába lovagolnak, ahol megtartják az eljegyzést. Ám a gonosz boszorka újabb tervet eszel ki, hogy meggátolja a férfi boldogságát. Fekete hattyúvá változtatja a lányt, így meghiúsul az esküvő. A király összehívja bölcs tanácsadóit szerte az országból. Mágusok, látók, kártyavetők, csillagfejtők jönnek a világ négy tájáról, hogy megmondják a királynak, mit tegyen. Mindegyik ugyanazt javasolja: a fiúnak is hattyúvá kell változnia, csak így lehetnek együtt kedvesével... Az éjjel megtörténik a varázslat. A szőke hercegből hófehér, gyönyörű madár lesz. Reggel a lánnyal együtt visszarepülnek a kis erdőbe, s a kunyhó melletti patakban telepednek le. Ismét szépség, jóság ragyogja be a tájat igaz szerelmüktől. Egy napon át vidáman, önfeledten játszanak, csapkodják a vizet szárnyaikkal, tollukon megcsillannak a vízcseppek, a nap rájuk süt, s mosolyog örömében. Ám a boldog hattyúpár híre a gonosz boszorkányhoz is eljut. Az éjjel - immár harmadszor - megátkozza a herceget, s lányt visszaváltoztatja emberré. A jósok, varázslók azonban a tiszta szívvel létrehozott mágiájukon már nem tudnak módosítani, a herceg hattyú marad örökre, hogy jelképezze a szépséget, a jóságot és az igazságot.

Így ért véget a mese. Ki tudja, miért ezt a történetet mesélte napról napra  a lány a gyerekeknek? Ki tudja, mire gondolt ilyenkor? Ki tudja, mi volt az ő szívében? Csak a Jóisten talán.

Este újra nekivágott az erdőnek, átkelt a magas fákkal borított tisztáson, hallgatta a mókusok futkározását, a szellők susogását. Útközben begyűjtött pár gyógynövényt, füvet, virágot, hogy szirupot, kenőcsöt készítsen belőlük. Ismerte a természetet, az erdők, mezők, nádasok, a tavak-folyók törvényét, mintha velük együtt lélegzett volna, mintha ő is közéjük tartozna. Tudta azt is, hogy újhold van, így már korán reggel kirakott egy lámpást a lócára a ház elé, hogy majd utat mutasson neki a sötétben. Ment, ment egyenesen előre. Tudta, hogy figyelik, hogy a patakból egy hófehér, gyönyörű hattyú pillantása kíséri minden lépését. Érezte. Ő azonban nem nézett, nem nézhetett rá, mert meghasadt volna a szíve fájdalmában.

Szemeit mereven előreszegezte az ajtófélfára, az ajtófélfán feszülő három tőrre. A tőrökre, melyek minden egyes hazatértekor mintha a szívébe döftek volna. Maga rakta ki azokat a bejárathoz, hogy figyelmeztessék arra, a világon minden mulandó. Bármikor elvághatják sorsunk fonalát. Éppen ezért úgy kell élnünk, hogy észrevegyük életünkben a szépet, cselekedjük a jót és higgyünk abban, hogy van igazság a földön. 

A lány bement a házba, lerakta a batyut, melyet cipelt, belenézett a tükörbe, szemébe, lelke mélyére, rámosolygott megfáradt arcára. Letört egy kis kenyérdarabot, a tenyerébe tette, majd kilépett az ajtón. Odakint minden csendes volt, a mókusok már aludtak, csak a tücskök ciripeltek. Csillagok ragyogtak fent az égen, lágy szellő fújdogált. A lány sóhajtott egyet. Odasétált a hattyúhoz, felé nyújtotta kezét, megetette a madarat, megsimogatta a tollát. Utána szorosan átölelte a nyakát, és dúdolni kezdett neki tisztán, halkan, ahogy a szívéből jött. Elénekelte a hattyú dalát.

(Kép: Ann Moura: Green Witch Tarot - 3 of Athames)

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)