Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztalterítő. Nem volt szép, nem volt túl csicsás, sőt, egyesek inkább rondának mondták volna, s így hát egyszerű, hétköznapi darabként élte keserves életét.
Mikor először felkerült az asztalra - emlékszik rá, egy napfényes tavaszi délután volt - még üdén, tisztán pompázott. De aztán eltelt egy hét, s ő összekoszolódott: pörköltszaft, csokimáz, málnaszörp csúfította el imitt-amott, vagy morzsákkal, tésztadarabkákkal lett tele a teteje. Nem örült neki.
Vasárnapra már a kínok kínját élte át. Ám mintha a Mindenható meghallotta volna fájdalmas fohászát, végül jóra fordult a sorsa. Ezen a napon ugyanis az ebéd végeztével a gazdasszony összehajtotta őt, a közepébe gurítva a rajta fekvő diribdarabokat, majd kivitte és meglengette a szélben.
- Végre megszabadultam a szurkálós-nyálkás semmirekellőktől - mondta az asztalterítő. - Már csak egy frissítő, illatosító zuhany hiányzik, hogy újra önmagam legyek.
Nem is sejtette, hogy ez a kívánsága is azonnal teljesül.
Bekerült ugyanis a mosógépbe más ruhadarabok közé, s közel egy órán át tekergett-forgott velük a masinában, annyi vizet nyelve, hogy néha szinte nem is kapott levegőt. A végén még egy selymes, lágy, könnyű, krémes-habos valami is közéjük úszott, s ettől jó illatuk lett. Jázmin - legalábbis a többiek ezt mondták rá.
Aztán kirakták a napra. Lágy szellő simította végig az arcát, a teste beleborzongott a napfény által küldött erőbe, karjait lengetve danolt, dúdolt az asztalterítő. Boldog volt.
- Lám, mégis szép az élet - gondolta.
De másnap egy forró vasaló vonult végig rajta, majd négyrét hajtották, s egy sötét, zárt dobozba fektették. Ráadásul a tetejére konyharuhákat tettek, akik jóval idősebbek voltak nála, testük már néhol foszlásnak is indult, s némelyiken sötét foltok is éktelenkedtek.
- Mit bámulsz? - kérdezték tőle. - Te is így végzed majd.
Az asztalterítő szörnyen megrémült, s csendesen összehúzta magát.
Napok teltek el így. Már azt hitte, meg is feledkeztek róla, hogy ennyi volt számára megírva, s most már örök életre itt kell meglapulnia a sötét szekrényben. Illata is fogyatkozni kezdett, s elgémberedtek tagjai. De nem bírt megmozdulni: lent is, fent is fogták.
A következő vasárnap azonban érte nyúlt a karikás szemű gazdasszony, s újra felkerült az asztalra. A méltó helyére. Közepére vázát állítottak, benne friss csokor tulipánnal. Ő is megszépült általa. Örült, hogy újra itt lehet, hogy kinyújtózhat, hogy a maradék jázminillatával ő is hozzájárul a konyha légköréhez.
De - akárcsak korábban - most se történt másképp semmi. Szép lassan eltelt egy hét, a testén egyre több lett a folt, egy-egy kifolyt epres szirup miatt úgy tűnt, mintha vérezne is.
- Mikor lesz már vasárnap? - dohogott magában.
S mikor eljött az idő, őt újra kimosták, kitették a napra száradni, majd kivasalták, és be a szekrénybe.
Végeláthatatlan kör vette kezdetét - ezek a kéthetes ciklusok lestrapálták, kizsigerelték, elvették minden életerejét. Nyűg volt elkezdeni a hetet, s még nagyobb nyűg befejezni. A foltok szaporodtak, a tisztelet fogyatkozott. Egyetlen öröme maradt szegény asztalterítőnek: a játék. Vasárnap - miközben a gazdáék étkeztek, s a gyerekeik egyre többször törölték meg koszos kezüket az ő testén - ő tippelt. Megpróbálta kitalálni, aznap melyik barátjával fog találkozni a mosógépben. Annyi év telt el, már név szerint ismerte mindegyiket: Jasmine, Water Lily, Orange - ők voltak a kedvencei. A közelgő viszontlátás reménye, hűs érintésük feledtette vele a lecsöppent forró leves vagy a szúrós kenyérmorzsák okozta fájdalmat.
- Csak egy kicsit kell még kibírni, mindjárt jobb lesz, türelem, türelem - mondogatta ilyenkor magának.
És lelki szemei előtt látta, ahogy mindjárt bekerül a mosógépbe.
De ezen a vasárnap valami más történt. Nem a gazdasszony ráncos kezei csavarták őt össze ebéd végén, hanem valaki másé: egy könnyedebb, gyengédebb érintést érzett. Már az első simítás is különleges volt, határozatlan, tétovázó. Végül összefogták, s kimentek vele a teraszra. A levegő ismerős volt, a tavaszi napsütés, az enyhe szellő is. Ám történt valami, amire még sosem volt példa.
A lány, aki kezében tartotta, magához ölelte a morzsáktól való szabadulás után.
- Drága terítő! Ó, istenem... Hogy is feledhettem el? Milyen egyszerű és mégis milyen felemelő. Kirázni egy terítőt a vasárnapi ebédet követően... Nyolc éve... Igen, nyolc éve nem volt benne részem. Hogy is feledhettem el? Pedig hogy utáltam akkor! Unalmas, feleslegesnek tartott dolog, amihez semmi kedve nincs az embernek. Emlékszem, ez mindig az én feladatom volt. Kiállni a teraszra, s meglengetni a terítőt. A húgom meg söprögetett, míg én a mosógépbe dobtam a ruhákat. Utána felmostam... Anyu addig pakolt, mosogatott. Apu pedig már beült a tévé elé, nézte a meccset, ejtőzött.
Drága szüleim! Hol vagytok most? Merre jár a lelketek? Tudjátok, mennyire hiányoztok? Mennyire hiányoznak a közös vasárnapi ebédek? Anyu húslevese, apu viccei, s a mama kalácsa... s minden, ami ezzel járt. Igen, az asztalterítő kirázása is... A kis lakásban, ahol halálotok óta lakom csak egy aprócska asztal van, viaszosvászon terítővel... Sosem kell kirázni, csak letörölni... A morzsákat a tenyerembe teszem, nem lengedeznek a szélben.
Más. Minden más. Nélkületek minden más.
Köszönöm, drága terítő, hogy eszembe juttattad az érzést. Az érzést, mikor még megvolt mindenem. Mikor még boldog voltam, s nem is tudtam róla. Mert akkor nyűg volt, minden nyűg volt... s most mégis, hogy hiányzik! Észrevétlenül múlik el a boldogság. Észre kellene venni a hétköznapok csodáit, a rosszban felfedezni a jót, mindig, mindenkinek, amíg még nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben... - mondta a lány, s arcát a terítőbe temetve sírt, záporoztak a könnyei.
A terítő úgy érezte, sosem volt szebb, sosem volt hasznosabb, tisztább, mint ebben a percben. Segített. Valakinek segített, puszta létével előrébb vitte a világot, azzal, hogy van, hogy létezik. Idáig nem tudta, miért él, mi értelme a napi nyűgöknek, az állandó körforgásnak, az unalmas ciklusoknak, de most rájött: VALAMIKOR TÖRTÉNIK VALAMI, AMI ÉRTELMET AD AZ EGÉSZNEK. Amikor kiderül, mire vagyunk hivatottak. Amikor rájövünk, miért születtünk a földre. S ezért érdemes élni, kivárni!
S addig is... észre kellene venni a hétköznapok csodáit, a rosszban felfedezni a jót, mindig mindenkinek, amíg nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben - most már az asztalterítő is így gondolta.
Alig várta, hogy élményét megoszthassa barátaival a mosógépben, s még utána is, a sötét szekrényben, a foszladozó konyharuhákkal. Hogy tudják ők is... az élet nem keserves, s nem hiábavaló...
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
