És majd túrósbuktát eszek,
Utazom a busszal, talán állok,
ha nehezen is, de meditálok.
Várom, hogy véget érjen a nap,
kapom az újévi puszikat,
amihez pedig semmi kedvem,
de jópofát vágok kényszeredetten.
Egész nap a Neptunt lesem,
meg persze, hogy fent vagy-e a Messengeren.
Délután sietek haza, fáradtan.
Már előre érzem, hogy átfagytam.
Minden visszaáll a régi kerékvágásba,
Nem leszel itt, nem lóg majd a kistáska.
És unalmamban javítom a dogákat,
és azon tűnődöm: "Vajon Ő mit csinálhat?"
És hajnalban, mikor majd újra lefekszem,
a te helyed üres lesz mellettem.
S küldöm majd a jó éjt üzenetet,
pedig jobb lenne, ha foghatnám a kezed.
S úgy aludnánk el, mi ketten,
hogy élvezzük az életet önfeledten.
Nem mondom sosem, de hiányzol nagyon.
Azt hiszem, ha változik az életem, hagyom...
Mert így már mégse jó, két világ között,
főleg, hogy a szívembe remény költözött.
Talán mégis megérett az idő a változásra,
ami biztonságos volt, az most csak megjárja.
Hiszem, hogy 2019-ben letisztul minden,
Hiszek a botok kettő helyett a kelyhek tízben.
Hiszek Isten jóságában,
Hiszek benned, magamban és a világban.
Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)
