Rosie álma

Rosie felriadt álmából. Hevesen vert a szíve. Ránézett az éjjeli szekrényén álló órára. Este 7 volt. Kint már sötétedett. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Aztán eszébe jutott, hogy délután elszunyókált... Lám, megint ez lett belőle! Szidta magát. Nem ért volna rá lustálkodni, hiszen annyi teendője van. S mégis... Nem tudott mit kezdeni ezzel a rossz tulajdonságával. Összekuporodott a takaró alatt. Hogy elhallgattassa fejében a számon kérő hangot, megpróbálta felidézni az álmát...

Egy barna, titokzatos, régi könyvtárban járt. Valahol messze északon, ahol mindig kék az ég, és mindig zöld a fű, mely ringatózik a meleg szél susogásában. Az ódon toronyszobában, ahol állt, pergamenek, dohos, vaskos könyvek, fekete bőrborítású írások sorakoztak. Némelyik lakattal volt lezárva, másokon apró kis kapocs ékeskedett. Beszívta illatukat. Végighúzta kezét a polcokon, megérintett egy-egy könyvet lassan, csendesen. Otthon volt. Nem most járt itt először. Tudta, hogy bármi kérdése van, ezekben az írásokban választ talál. Mindig érezte, melyik az a könyv, amire szüksége van, amely utat mutat számára. Egy nagy faasztalhoz ült ilyenkor, és a lámpását maga elé rakva olvasott. Gyógynövényekről, a történelem csodáiról, varázslatokról, bájfőzetekről, mindenről, ami érdekelte. Szívta magába a tudást. Minden válasz ott volt. Nem létezett olyan probléma az életében, melyre ne talált volna varázsigét, bűbájt, ellenszert valamelyik könyvben. 

Csak ő tudott erről a helyről. A várban csak neki volt bejárása ide. Titkos könyvtár volt ez, rég elfeledett. Nagyapja hagyta rá. Ő volt egykor - nagyon rég - a könyvtár felügyelője. Mikor meghalt, neki adta át a kulcsot.

Rose - álmában így hívták - akkor még kicsi volt. De nagyapja minden szavát az eszébe véste:

"Lányom, te vagy a titkok őrzője. Benned van minden tudás. Élj vele! Légy boldog! Hidd el, hogy az lehetsz. Mert aki tud, az mind boldog. Légy hát te is minden titkok tudója! Áldásom rád! Legyél áldott minden életedben! Szeretlek és bízom benned. Tudom, a tudásodat csak jóra fogod használni, hogy segíts magadon és másokon. Kiválasztott vagy! Jóságos, szeretni való, áldott lélek! Menj, őrizd a tudást! S egy napon majd add tovább a magadéval együtt, ahogy én adom át most neked. Ég áldjon, gyermekem!" 

Azzal lehunyta szemét...

Rose a szoknyája zsebébe rejtette a kulcsot és várt. Várt-várt hosszú éveken keresztül. Várta, hogy elfeledjék nagyapját, elfeledjék a könyvtárt az emberek. Lassan pókháló szőtte át a hatalmas ajtót, az odavezető lépcsők elkorhadtak, a függönyöket az ablakon többé nem húzták el. Sötétség borult a könyvtárra.

Rose a 21. születésnapján merészkedett fel először a toronyba. Hívta őt nagyapja szelleme. Tudta, itt az idő.

Mikor először felment, meglepődött a sok könyvespolc láttán, mintha sokkal nagyobb lett volna a helyiség, mint gyermekkorában. Azt azonban rögtön észrevette, hogy vannak olyan könyvek, melyeken nem fogott az idő. A napfény rájuk sütött, ahogy elhúzta a függönyt. Rose lefújta az asztalokról a port. Mosolyogva nézett körbe, majd a polc felé nyúlt. Az első könyv, ami a kezébe akadt a Kezdet címet viselte. Itt írták le a bölcs öregek a jó tanácsaikat a kezdőknek... Neki is. Itta a könyv minden szavát.... Most már tudta, mi a dolga: olvasni és írni. Mindig. Új szellemben átadni a régi tudást. Lehozni a földre az égit. 

Innentől kezdve nappal a munkáját végezte a várban, de éjjelenként felment a könyvtárszobába és olvasott. A vár lakói - bár fogalmuk sem volt róla, miért - egyre növekvő csodálattal bámultak rá. Rose szép leány volt, kedves, kiegyensúlyozott. Az emberek - mintha érezték volna titokzatos képességét - mindig hozzá fordultak tanácsért. S ő segített mindenkinek a rá bízott tudás alapján.

Hamarosan híre ment bölcsességének, életerejének. A király maga is ellátogatott hozzá. Nagy jutalmat ajánlott neki, ha elmondja a rá váró jövőt. Rose meghallgatta ősei tanácsát és csak annyit árult el a királynak, melyet mindenképpen tudnia kellett. Ám miközben beszélgettek, a lány érezte, hogy a háta mögött megjelenik nagyapja szelleme, s ezt mondja: "Az ő fia a te királyod!"
Rose elpirult. Szemlesütve kérdezte a királyt:
- Van gyermeked?
- Igen, van egy délceg, művelt, kedves és segítőkész fiam. De úgy érzem, ő nem igazán akarja azt, hogy utánam ő legyen a király. Alig van itthon. Heteken át csak lovagol, idegen országokat fedez fel, távoli földrészeken jár. Keres valamit, talán maga sem tudja, hogy mit.
- Itt megtalálja... - suttogta a távolba bámulva Rose és szívét melegség töltötte el.

A király hazament. Tüstént üzent fiának. Lovasok, futárok vitték a hírt: Térjen haza a várba, mert itt megleli kincsét - így szól a jóslat.

Pár héttel később, éppen napéjegyenlőség idején a királyfi, Lamagrin megjelent. Rose már várta. Nem kellett mondaniuk semmit. Szívük azonnal tudta, mit érez a másik, és hogy ők egyek a Mindenható és az emberek előtt is. 

Boldogan éltek tovább a várban. Rose továbbra is feljárt éjjelenként a toronyszobába, hogy minél többet olvasson, tanuljon a nagy bölcsektől. Lamagrin nem akadályozta meg ebben. Nappal azonban mindig együtt voltak. Boldogan járták a réteket, virágot szedtek, szerelmeskedtek, fürödtek a forrás vizében és segítettek az embereknek, akik hozzájuk fordultak tanácsért. Néha kilovagoltak a várból, Lamagrin megmutatta Rose-nak a  csodás tájakat, melyeket bejárt. 
A király is bőkezűen látta el őket. Gyakran vendégeskedtek nála a palotában, élvezték a pompás ételeket, italokat, szórakoztak, játszottak, színi előadásokat látogattak. Jó életük volt. Nem voltak terheik, gondjaik. Azt csinálták, amit szerettek, azzal, akit szerettek. Szabadok voltak.

Rose úgy érezte, révbe ért. Hálát adott mindennap azért a jóért, ami vele történt, nagyapja szeretetéért és bizalmáért, és a titkos tudásért, melynek kulcsa őrá volt bízva. Tudta, hogy ezt majd tovább kell adnia egyszer, így írni kezdett. Írt-írt, s írásaival szép lassan megtelt a könyvtárban egy polc, mely eddig üres volt. Egy polc, melyre ugyanúgy rásüt majd a nap, ha egyszer valaki őutána belép ide, s széthúzza a függönyt. De ez még messze volt, nagyon messze...

Rosie elmosolyodott a takaró alatt. Ó, hát itt van! Ő az, aki beléphet oda, ő a méltó örököse a tudásnak. Megdobbant a szíve. Tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy a kulcs immár nála van, s bármikor hozzáférhet a titkos könyvtárhoz és az ott őrzött tudáshoz. Felült az ágyban. Megnyugodott. Többé már nem kell félnie, mindenre tudni fogja a választ, a gyógyírt. Csak írnia kell, figyelni a belső hangra, Rose hangjára, aki az álombéli toronyszobából diktálja neki a mesét. S tudta azt is, ahogyan Rose megtalálta a párját, ő is meg fogja... Úgyis hamarosan napéjegyenlőség lesz...

Felkelt, főzött magának egy kávét. Leült az asztalához, a csészét maga elé rakta, felkapcsolta a lámpát, és írni kezdett... egyik történetet a másik után. Keze alól csodálatos írások jöttek ki tündérekről, manókról, angyalokról, sárkányokról, a régi korok hőseiről, s varázsigék, regék, elfeledett receptek, dalok az életről. Minden meséjében benne volt a bölcs tudás, mely most már az ő része is volt. Rosie belekortyolt a kávéjába. Mosolygott. Áldottnak érezte magát.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Pizza és kalács

Éjjel 2 van. Állunk a körúton, nyomjuk magunkba a pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk száguldozó autókra, hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két sörön és pálinkán. Lassan már a negyvenen is.

Kilenc éve nem találkoztunk. Gyerekek, férjek otthon. Ma kimenőt kaptunk. Hónapok óta tartó tervezgetés, időpont-egyeztetés, vasúti menetrend összenézés után végre sikerült: újra együtt Pesten, mi, négyen, a legjobb barátnők. Összeültünk, hogy elmeséljük, kivel mi történt az évek alatt.

A Fasorban ismerkedtünk meg, osztálytársak voltunk. Eszter, Timi, Gyöngyi és én – a hátsó padsorból.

Barátságunk az első év közepén kezdődött. Valójában egy reggelin múlott minden, 1992-ben.

A kollégiumi társaink, Zita és Erika a B-ből örömmel újságolták vacsoránál, hogy Házsé, a töritanár nem tartott nekik órát, biztosan beteg, azért nem jött be, így az osztály megúszta a témazárót.

- Házsé beteg? – csillant fel a szemünk. – De hisz holnap első óránk vele van. Akkor nekünk is elmarad a töri? Hurrá, nem kell dogát írnunk – fűztük is tovább a gondolatot Gyöngyivel.

Elhatároztuk, hogy nem is megyünk be reggel az iskolabusszal. Itt maradunk Fóton, kényelmesen megreggelizünk és majd valamelyik helyi járattal 9-re beérünk.

Másnap forró kakaó és puha fonott kalács várt minket. Hmmm…. A kedvencem volt. Az olvadó vaj és a gyöngyöző, aranysárga méz íze, látványa leírhatatlan boldogsággal töltött el. Komótosan ettünk, minden falatot jól megrágva. Még repetáztunk is. Időnkből kitelt, nem kellett sietni. Ráértünk, hisz Házsé úgyse tart órát… Ez volt a tökéletes reggel, a tökéletes reggeli, a soha meg nem ismételhető és soha meg nem ismételt csodálatos esemény.

Mire beértünk a Fasorba, a többiek már túl voltak a töridogán. Elmondták a kérdéseket, meg hogy Házsé mérges ránk. Egyáltalán nem volt beteg, valami másért nem tartotta meg az órát a B-seknek. De ma itt volt, élt és virult, annyira, hogy kipirosodott arccal kiabálta, hogy nem kell róla rémhíreket terjeszteni.

Rettegve vártuk a következő hetet, a következő történelemórát, és persze Házsét. Azonnal felszólított minket. Fel kellett állnunk. Leszidott minket. Elmondta, hogy igazolatlannak tekinti az óránkat, felírja a nevünket és egész évben figyelni fogja a munkánkat.

Sírva ültem le. Rossznak éreztem magam. Hogy is hallgathattam a B-sekre? Miért is nem jöttem be aznap? Mi lesz most velem? Biztosan pikkel rám. Nem leszek ötös töriből. Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!

Eszter és Timi jött oda vigasztalni. Szerintük egyáltalán nem vészes a helyzet, tanuljak, írjam meg ötösre a témazárót, és akkor minden jó lesz. Házsé elfelejti ezt a dolgot.

De nem hittem nekik. Egyfolytában az év végi ötös járt a fejemben, hogy annak már lőttek. Ezért írattak be a szüleim ebbe a jóhírű iskolába, hogy itt szégyent hozzak rájuk? Igazolatlan óra… Rögtön az év elején? Szörnyű…

Gyöngyi megunta a siránkozásomat.

- Fogadjunk, hogy úgyis ötös leszel.

- Mibe?

- Egy pizzába! Ha ötös leszel, meghívsz minket pizzázni év végén!

- Jó, legyen… - hagytam rá, tudván, hogy erre semmi esély nincs.

Innentől kezdve viszont még szorgalmasabban tanultam. A történelem leckém mindig kész volt, a tananyagot többször is elolvastam, az évszámokat fejből tudtam. Kitartásom meghozta az eredményt, ráadásul rájöttem, Házsé nem is emlékszik már a történtekre. Ötöst kaptam tőle év végén.

Ígéretemet betartva, pizzázni hívtam a lányokat, akik időközben igaz barátaimmá váltak. Így ünnepeltük meg a tanév végét.

Azóta, ha pizzát eszem, mindig eszembe jut a történet. Az, ahogyan eljutottunk a vajas-mézes kalácstól a sonkás-sajtos pizzáig. A barátságunk. Az év végi jegyek, a dolgozatok, a vizsgák. A mindennapi harcaink a tanárokkal és egymással. De mégis megmaradtunk, mégis itt vagyunk. És ha kilenc vagy tizenkilenc év múlva találkozunk is legközelebb, itt leszünk. Egymásnak. Mint ahogy akkor is itt voltak ők nekem.

Éjjel 2 van. Állunk a körúton, nyomjuk magunkba a pizzaszeleteket. Karikás szemekkel bámulunk a mellettünk száguldozó autókra, hallgatjuk a hangoskodó turistákat. Túl vagyunk egy-két sörön és pálinkán. Rájuk mosolygok, és gondolatban megköszönöm, hogy vannak, és lesznek, túl a negyvenen is…

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)