Hajrá!

Melyik ajtón lépsz be, dicső lovag?

Hol találsz arra, aki vagy?

Mi rejtezik a bejárók mögött?

Vagy lehet, már el is költözött?

Melyik ajtón lépsz be, dicső lovag?

Harcolsz-e majd vagy túl gyáva vagy?

Elég lesz-e a kardod magában?

Hiszel-e még a szíved szavában?

Melyik ajtón lépsz be, dicső lovag?

A támadástól véded-e magad?

Hol vár rád nagyobb szerencse?

Döntöttél már vagy próba-cseresznye?

Melyik ajtón lépsz be, dicső lovag?

Érzed-e, hogy még kicsike vagy?

Hol van a kincsed, melyik mögött?

Hogy választasz a kapuk között?

Bármelyik ajtón lépsz be, dicső lovag,

Tudd, hogy szeretve, védve vagy!

Ne félj semmit, haladj előre bátran,

Te adsz nekünk erőt e kétséges világban.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Mese a Gyermekről, aki a Földre vágyott

- Anyám, itt vagyok! – szólt a Gyermek.

- Hallak. Érzem, hogy jössz, de még messze vagy – felelt az Anya.

- Jól érzed. A Kozmosz végtelen űrjében szállok. Fázom, hideg van. Meztelen vagyok.

- Elbújt a Nap. Éjszaka van. Sötét. De ne félj! A Hold világít neked. Idetalálsz. Várlak. Itt majd felöltöztetlek.

- Akkor is látszik majd a szívem? Észreveszitek? Ez a legnagyobb kincsem. Ez hajt Hozzátok.

- Tudom. Hatalmas a szíved. Abban van az Élet. Ígérem, hogy vigyázok rá, amíg tudok. De itt el kell rejtened. Az óceán mélyében, vagy a hegy gyomrában, egy vulkán kráterében, sodródó folyóban, porladó homokbuckában, a semmi ágán... Nem vehetik észre. Itt nem szívből élnek az emberek.

- Ezért vagy szomorú?

- Ezért.

- Hogy lehet élni szív nélkül? Én nem így akarok. Mindig is a szívem mutatta az utat. Vonzott Hozzád. Most mégis megijedtem. Mit tegyek, Anyám?

- Te vagy a Gyermek, aki a Földre vágyott... Hát gyere! Szüksége van Rád a Földnek, s neked is rá. Általad talán új korszak kezdődik. A szívvel élő emberek kora. Várunk Téged!

- Megyek. Megyek, mert a szívemre hallgatok. S megyek, hogy ezt megtanítsam nektek is… Itt vagyok, Anyám!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa - Verselemzés

Egy újabb elemzést hoztam. Ezúttal egyik kedvenc költőm híres versét mutatom be. Írásbeli érettségire való felkészülésként használható. 

    Ady Endre a magyar irodalom egyik legnagyobb költője. Neve egyet jelent a modern irodalommal. 1906-ban jelent meg ugyanis Új versek című kötete, mely újdonságával, szokatlan látásmódjával, kifejezéseivel egyből a költőre irányította a figyelmet. Ady Párizsban ismerkedett meg az akkor divatos irányzatokkal, s ezek hatottak költészetére. Sokan támadták is, mert újításai sokak számára érthetetlenek voltak. Legfőbb hibájának azt tartották, hogy hazafiatlan. Szerelmes versei mellett a magyarságról, Magyarországról szóló művek váltották ki a legnagyobb indulatot az olvasókban. Úgy gondolták, elárulja hazáját, csak rosszakat mond róla, ezzel szemben Párizst élteti. E magyarság-verseken belül külön csoportot alkotnak az úgy nevezett kuruc-versek, mint például a Bujdosó kuruc rigmusa.

    A mű 1909-ben keletkezett, a Szeretném, ha szeretnének című kötetben jelent meg. Itt alkotnak először önálló ciklust a kuruc témájú költemények. Ady számára a kuruc jelkép: olyan ember, aki saját hazájában bujdosni kényszerül. A Rákóczi-szabadságharc idején hívták így az egyszerű, szegény embereket, akik a Habsburgok ellen harcoltak. A vereség után menekülniük kellett, sokan elhagyták hazájukat, mert veszélyben volt az életük. Be nem teljesedett reményeik, a kilátástalan helyzet űzte őket tova. A költő velük azonosul ezekben a versekben. Belebújik ebbe a szerepbe, azaz szereplírát játszik. Úgy szólal meg, mintha ő is egy kuruc lenne. A versek témája szomorú, minthogy ezeknek az embereknek az élete is az volt.

    A Bujdosó kuruc rigmusa cím talányos. A rigmus szó jelentése: ritmusos mondóka, vers. S valóban, a művet megvizsgálva láthatjuk, hogy mennyire ritmusos. Ütemhangsúlyos verselésű: 4/4-es. Ez volt az ősi magyar versek ritmusa is, így a régi dalokat, nótákat idézi fel. A költő archaizál. Szándékosan használ bokorrímet (aaaa), ismétléseket (például: „Soha-soha hites vágyban, /Soha-soha vetett ágyban”), illetve régies szavakat: „Be jó volna, hogyha fájna.”

A mű témája szomorú: egy bujdosó kuruc panaszát olvashatjuk. Felsorolja, mi mindent tett a hazájáért, de cserébe semmit nem kapott.

    A mű 8 versszakból áll, szerkezetileg a vers két nagy részre oszlik: 1-4. és 5-8. versszak.

Az első részben a kuruc kesergő hangon szólal meg: szemrehányást tesz hazájának. Elmondja, hogy 10 évig harcolt a csatában egy rossz karddal, többször került életveszélybe, családját elhagyva ontotta vérét a „rossz csillagú” Magyarországért. A jelző a szó előtt nem véletlen: azt akarja kifejezni vele a költő, hogy Magyarország rossz csillagzat alatt született, azaz soha nem lesz szerencsés semmiben, mindig a vesztesek oldalán áll. Ez a gondolat Ady több versében is megjelenik, ő ebben látja az ország elmaradottságának okát. A harmadik versszak ellentétei („Sirattalak, nem sirattál,/Pártoltalak, veszni hagytál”) hűen kifejezik azt a fájdalmat, haragot, amit a bujdosó érez. Mindent megtett a jobb életért, bár neki magának rossz volt így a sorsa („Hullasztottam meleg vérem, /Rágódtam dobott kenyéren”), mégse jutott vele sehova: minden emberi kapcsolata megromlott, elszakadt. Magányosan, egyedül kell élnie a harcok után, ráadásul hazája is kitagadta. Mi lehet nagyobb fájdalom ennél? Csoda-e, ha úgy érezzük, átkot mond az országra a versben beszélő?

    A második rész a jelent mutatja be. A hangnem megváltozik: bizakodva, szinte örömtelien számol be a kuruc sorsa jobbra fordulásáról: „Már életem nyugalommal/Indul és kevéske gonddal.”

    Megtudjuk, hogy Lengyelországban van, jól megy sorsa, a korábbi nélkülözése megszűnt: Van puha ágya, asszonya, ehet-ihat. A következő versszak azonban kifejezi a versben beszélő valódi érzéseit: a lengyel urak selymes ágyát egy forró máglyához hasonlítja, azaz hiába jó itt minden, mégsem érzi otthon magát. Az utolsó két versszakban ezt fejti ki bővebben a költő. 

„Áldott inség: magyar élet,/Világon sincs párod néked” –mondja. A jelző és a jelzett szó közötti ellentét jól példázza a költő ellentmondásos érzéseit. Bevallja, hogy még a legrosszabb helyzetben is jobb volt a hazájában, és bár tudja, hogy kínhalállal kell meghalnia, mégis megtenné Magyarországért. Mert ha valaki vitéznek áll, vitézként kell meghalnia, ez erkölcsi parancs.

    Ez az a mégis-morál, ami annyi Ady-versben megjelenik. A költő az 1900-as évek elején ugyanúgy érzi magát hazájában, mint egy kuruc a 18. században. Megtesz hazájáért mindent, feláldozza magát, az életét, tiszta szívvel harcol Magyarország sorsának jobbra fordulásáért, mégsem értik meg. Nem tisztelik érte, nem kap jutalmat, sőt: támadják, üldözik. Ő azonban mégis ezt az utat választja, mégis harcol, mégis megtesz minden tőle telhetőt. Mert igaz magyar, igazi szándékkal. És ahogy a Föl-földobott kő című versében is megfogalmazza: „Százszor földobnál, én visszaszállnék,/Százszor is, végül is.” Ezzel a hozzáállással mutat erkölcsi példát mindannyiunk számára most, a 21. században is.

(kb. 600 szó)

Az elemzésem vázlata:

I. Bevezetés: Ady művészetének jellemzői

II. 1. Keletkezés

2. cím – verselés

3. téma

4. szerkezete

5. első szerkezeti egység elemzése(állítás idézetekkel alátámasztva, figyelve a szóképekre, alakzatokra is!!!!)

6. második szerkezeti egység elemzése (állítás idézetekkel alátámasztva, figyelve a szóképekre, alakzatokra is!!!!)

III: Befejezés: a mű mondanivalója (mit jelent nekem a vers? miért írta meg?)

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Kelyhek 10

Holnaptól megint öt harminckor kelek,
És majd túrósbuktát eszek,
Utazom a busszal, talán állok,
ha nehezen is, de meditálok.

Várom, hogy véget érjen a nap,
kapom az újévi puszikat,
amihez pedig semmi kedvem,
de jópofát vágok kényszeredetten.

Egész nap a Neptunt lesem,
meg persze, hogy fent vagy-e a Messengeren.
Délután sietek haza, fáradtan.
Már előre érzem, hogy átfagytam.

Minden visszaáll a régi kerékvágásba,
Nem leszel itt, nem lóg majd a kistáska.
És unalmamban javítom a dogákat,
és azon tűnődöm: "Vajon Ő mit csinálhat?"

És hajnalban, mikor majd újra lefekszem,
a te helyed üres lesz mellettem.
S küldöm majd a jó éjt üzenetet,
pedig jobb lenne, ha foghatnám a kezed.

S úgy aludnánk el, mi ketten,
hogy élvezzük az életet önfeledten.
Nem mondom sosem, de hiányzol nagyon.
Azt hiszem, ha változik az életem, hagyom...

Mert így már mégse jó, két világ között,
főleg, hogy a szívembe remény költözött.
Talán mégis megérett az idő a változásra,
ami biztonságos volt, az most csak megjárja.

Hiszem, hogy 2019-ben letisztul minden,
Hiszek a botok kettő helyett a kelyhek tízben.
Hiszek Isten jóságában,
Hiszek benned, magamban és a világban.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Zöld

- Nagyon szép - mondta az óvó néni, amint odatelepedett mellé. A kislány elpirult. Örült, hogy megdicsérték. Vágyott a szeretetre, figyelemre, elismerésre. Összeszorította a száját és még jobban koncentrált. Nem akart hibázni. 

Belemártotta a sárga festékbe az ecsetet és elkezdte pingálni a napocska sugarait. Aprólékosan, módszeresen dolgozott. Nem akart kimenni a vonalból. A kék ég már készen volt, de még nem száradt meg teljesen a festék. A kislány igyekezett, hogy a nap is minél előbb ott ragyogjon a papíron. Türelmetlen volt, kíváncsian várta a végeredményt, a tökéletes alkotást.

De jaj! A sárga festék túl folyósra sikeredett, túl sok vizet használt - hiszen megzavarta az óvó néni, érezte, hogy jön, hogy közelít felé, s szívében akkor egyszerre jelent meg a vágy, hogy mellé üljön le, s a félelem, hogy vajon mit szól majd az ő alkotásához, milyen ő a többiekhez képest. Ez volt az oka annak, hogy nem figyelt eléggé, így híg lett a festék. S most a sárga szín befolyt a kék közé, a nap és az ég egyesült, de mindez tönkretette a precízen eltervezett dolgokat, s egy nagy zöld folt éktelenkedett a papíron...

A kislány megrémült. Mi lesz most? Oda van minden! Minden, amiért eddig küzdött, amit eddig teremtett, ami számára harmonikus volt, békés, szívet melengető. Mindez oda lett, mert megzavarták, mert nem figyelt, mert egy percig elvesztette uralmát az érzései és a gondolatai felett...

Az óvó néni megsimogatta a haját.

- Szép. Így is szép. Nonfiguratív - mondta és mosolygott.

A kislány nem értett egy szót sem. Kezében az ecsettel csak ült megfeszülve, nézte a szétfolyt festéket, a megváltozott rajzot, a kék és a sárga színt, amint közösen zöldet hoznak létre.

Nonfiguratív - ismételgette magában - nonfiguratív...

Letette az ecsetet és inkább babázni ment. Félt a rajzától, a keszekuszaságtól, a nonfigurativitástól. Nem tetszett, mert nem olyan volt, mint eddig. Ez más volt. Olyan, amivel eddig még nem találkozott... Gondolatai csak ekörül forogtak. A zöld szín örökre belevésődött a szemébe és a szívébe. Ő hozta létre! Idáig nem létezett, csak sárga volt és kék. Egyszerű minden, vonaltól vonalig tartottak a dolgok. Nem tudta, hogy a határok néha elmosódhatnak, hogy a színeket össze is lehet keverni, s abból valami új születik, egészen új. 

S nem tudta még azt sem, hogy évek múlva ez az óvodai festmény lesz a legkedvesebb emléke a gyerekkorból, amikor még minden tiszta és egyszerű volt, s ez a nap lesz a legemlékezetesebb az életében. A perc, mikor rájött, hogy a kék és sárga együtt: ZÖLD.

És ma már azt is tudja, hogy a nonfiguratív dolog is művészet, és ott is születnek tökéletes alkotások, csak egy másfajta szemléletmód kell ahhoz, hogy értékelje. Nonfiguratív. De mégis: Szép. Így is szép!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A sziget

Háborgott a tenger. Sötét éjszaka volt, vadul fújt a szél, imbolygott a kis hajó. Félelmetes volt az éjjel, mint megannyi másik, éveken át...

Reggel aztán, ahogy a nap felvirradt, ismét jobb lett minden. S akkor hirtelen meglátta a kis szigetet. Egyszer csak ott termett előtte. Nem jelezte semmi sem, hogy szárazföld lenne a közelben, nem volt erre utaló jel. S ő végig azt hitte, hogy a hol háborgó, hol csendes tenger maga az élet. A hullámzás, a hajók, amik jönnek-mennek, a sirályok a feje felett az igazi lét. Soha nem gondolt arra, hogy van ebből kiszállás, hogy meg is pihenhetne... De most ott volt a lehetőség. Itt állt ez a varázslatos sziget, ami a semmiből termett elő, és sütött a nap és elmúlt a vihar és gyönyörű türkizkék volt a tenger és zöldek a pálmafák.

Megérkezett. Kikötötte a csónakot. Leborult a parti fövenyre, s hálát adott Istennek. Mélységes mély békét érzett, nyugalmat. A harc véget ért. Itt volt, ahová vágyott: a Boldog Élet Szigetén.

Furcsa, de valahogy most azt érezte, megérdemli. Nem volt lelkiismeret-furdalása. Megharcolta már, amit meg kellett. Nem kell több csata, háború: sem Istennel, sem emberrel. Megérdemli a pihenést, a jókedvet, a szépséget, a bőséget, a nyugalmat, a békét, a szerelmet, a biztonságot. Hazatért. S jó itthon.

És csak most kezdődik az igazi élet. Idáig minden csak látszat volt, nem az igazság. Eszébe jutott egy mondás: "A szenvedés addig szükséges, míg rá nem jössz, hogy szükségtelen." Így van - nyugtázta.

Majd felállt, hogy új útra induljon. Felnézett a Napra, mely a Skorpió ollójánál járt épp. Elmosolyodott... tudta, mit kell tennie. Visszament a csónakhoz, s elvágta a kötelet, mellyel kikötötte.

Menjen csak... neki már nincs szüksége rá. Mert ez a sziget lesz az új otthona, minden bőségével, jóságával. Megérkezett. S Isten áldása kíséri útján. 

Lovers

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket értem vívsz. A csatákra, melyekben ott lebegek a szemed előtt. Én adom az erőt. Hallom a vad szörnyek, a fekete szemű, sötét, lelketlen démonok üvöltését, ahogy kaszabolod őket. Felvillan a tűz, a láng, ahogy elpusztulnak. Mutatják hatalmad. Megtörlöd homlokod, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De én adom az erőt, hogy kitarts. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Csodállak. Veled vagyok. Rád gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával. Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rád gondolok. A harcokra, melyeket nap mint nap vívnod kell. A csatákra, melyekbe a kedvemért mész bele, hogy lássam, erős vagy. Néha azt gondolom, erősebb, mint én, mert gyenge vagy, mégis elindulsz a nemes harcba. Hallom a kisszerű, nyálas, szipolyozó emberek kacagását, ahogy rád támadnak. De fényed elégeti sötét ármányaikat. Győztes vagy, hatalmas, tiszta szívű teremtés. Letörlöd a könnyed, s mész tovább. Szakadatlan a küzdelem. Talán sosem lesz vége. De te kitartasz. Az én arcom lebeg előtted. Az én szerelmem tölt fel energiával. Így nem félsz. Tisztellek ezért. S veled akarok lenni, hogy megvédjelek, támogassalak - testben is. Csak erre gondolok. Mindig. Szívem minden dobbanásával.  Szeretlek."

"Éjjel nem alszom. Rátok gondolok. A harcokra, melyet a szerelemért vívtok. A csatákra, melyek nemesítik a lelketeket. Ebből merítetek erőt. Hallom szívetek dobbanását. Látom a szenvedélyetek tüzét, az egyesülés iránti olthatatlan vágyatokat. Hatalmatok van - felettem is. Eltörlöm bűneiteket. Véget ért a próba. Kitartásotok elnyeri jutalmát. Az én arcom lebeg előttetek, szeretetem feltölt benneteket energiával. Legyőztétek a félelmet: öntudatra ébredtetek. Látjátok egymást, s én látlak titeket. Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Szeressétek hát egymást - testben, lélekben, szellemben - ahogy én szeretlek titeket. Áldásom rátok."

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Angyalszerelem

És lelkem repülni vágyott.

Vissza a múltba, előre a jövőbe.

Egyszerre tudni, érezni mindent,

a Fényt, a Sötétséget, a Bizalmat, a Rettegést.

Kíméletlen viharok között szálltam, odafent ragyogott a Nap.

Lent a Föld mosolygott, mialatt a csillagokkal kacérkodtam.

Messze innen, közel, s távol, itt és ott, sehol sem, és mindenhol.

Veled akartam lenni, szíved hívta szívem,

engedelmeskedtem,

lelkünk útján felforrósodott a vágy,

húztál magadhoz.

Tudtam, hogy harcba cseppenek, 

hogy még nincs vége a Gonosz küzdelmének,

de veled akartam lenni, segíteni.

Megkeresni, rád találni.

Szólított a hang.

Régóta, de most már hallom.

Erős vagyok, s repülök.

Fényem ragyog, fényed káprázó,

eloszlatjuk a Sötétséget, együtt.

Ne hagyj magamra, vigyázz rám, itt vagyok.

Repülök feléd.

Szeretlek - szívem minden szeretetével.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Őrzöm az álmod

Őrzöm az álmod.

Csendesen.

Kint lengedez a szél, ébredeznek a csillagok.

Arcodra rásüt a Hold.

Csak egy kis karéj, mint a déli kenyér.

Mégis boldogok vagyunk.

Őrzöm az álmod.

Hiszem, hogy lelkem útján jársz.

Odaképzeled magad a múltamba,

mikor még könnyű és örömteli volt minden.

Mikor még hittünk és reméltünk.

Óvtuk egymást.

Hiszem, hogy lelkem útján jársz.

Bennem vagy, s én benned.

Arcom arcod nézi, szívünk összefonódik.

Fogod a kezem, megszorítod.

Tudom, érzem, de legyőzzük.

Mindenre képesek vagyunk együtt.

Bennem vagy, s én benned.

Örökre.

Mindig.

Most is.

Tegnap, ma, holnap.

Nem hagysz el sosem.

Visszatalálok hozzád.

Visszavársz.

Örökre.

Bármi is történt, veled vagyok, s te velem.

Aludj, édesem.

Őrzöm az álmod,

Hiszen lelkem útján jársz,

Bennem vagy, s én benned.

Örökre...

Örökre...

Örökre...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A hinta

Kint a játszótéren mindig sokan voltak. Sok gyerek, szaladgáltak ide-oda, játszottak, nevetgéltek. Boldogok voltak. Eleinte csak messziről bámultam őket, nem mertem közeledni. Úgy éreztem, nekem ez egy tiltott kert, nekem nincs jogom itt lenni. Ez nem az enyém. De mivel nem törődtek velem, rájöttem, teljesen mindegy, mit csinálok: állok és nézem őket vagy magam is játszom. Velük vagy nélkülük. 

Akkor közelebb merészkedtem, tettem egy lépést. Nem tudtam eldönteni, mivel kezdjem. Volt ott homokozó, csúszda, mászóka, hinta, libikóka, korlát, függeszkedő rúd, légvár, ugráló. Minden. Mindent kipróbálhattam. 

Először a csúszdához mentem oda. Felmásztam, lecsúsztam. A csúszás jó volt, de gyorsan ment. Hamar vége lett mindig. Aztán újra felmászni, előtte sorba állni, várni,  hogy feljussak... Arra nem volt idő, hogy szét is nézzek odafentről, mert mindig állt már mögöttem valaki, aki nógatott, siettetett: "Menjél már!"

És én megtettem, végrehajtottam a parancsot. Újra és újra.

Évek teltek el. És én mindig csúszdáztam. Nem mertem másik játékot kipróbálni, ezt ismertem, ez jó volt. Felmászni-lecsúszni-kezdeni elölről. Irigykedve néztem a sorbaállásnál a többieket. De sosem mertem kiállni a sorból, féltem, elvesztem a helyem, és többé már nem fogadnak vissza maguk közé ezek a gyerekek, akiket itt megismertem.

Később azonban már annyira elegem lett a piros csúszdából, a zöld lépcsőktől és a megerőltetéstől a tűző napon, hogy úgy döntöttem: kipróbálok mást is. Akkor már évek teltek el: a játszótársak jöttek-mentek szabadon, csak én voltam még mindig az, aki a kezdetektől a csúszdánál állt. Ismertem minden részét, horpadását. A gyerekek boldogok voltak itt, valaki örömmel csúszdázott többször is, mások egy próba után megunták, másfele mentek. 

Elgondolkodtam: ha itt már nem vagyok boldog, hova menjek? Ismertem magam: nekem egy próba nem lesz elég, én hosszútávra tervezek. A pörgőhöz nem volt kedvem, bátorságom, fejjel lefelé nem szerettem lenni. A homokozás unalmas volt, a homok forró, sok energiával járt felépíteni egy várat és bármikor elfújhatta a szél vagy letaposhatta egy másik gyerek. A libikókához ketten kellettek, s én még mindig nem mertem leszólítani senkit, se segítséget kérni.

A hintára vágyakoztam. A hűs fák alatt sorakoztak egymás mellett. De mindig ült ott valaki, tolakodni kellett, furfangosnak lenni, könyökölni. Ez nem az én stílusom.

Egyszer azonban, mikor ebédidő volt, s mindenki a csirkecombot rágcsálta a padon, üres lett a hely. Szétnéztem: most odamehetek. Ha elküldenének, kikönyörgöm, hogy legalább ebédidőben ülhessek ott, aztán visszamegyek a csúszdához.

Így is tettem. Nagy bátorság kellett hozzá, de addigra már éreztem magamban annyi erőt, hogy megtegyem: egyébként is, már én voltam a rangidős, a többi gyerek még csak most jött ide.

Egy nagyon szép és kényelmes hintát választottam. Láncon függött és háttámlája is volt: biztonságosnak tűnt. Mikor felültem rá, ott termett egy kisfiú, velem egyidős lehetett.

- Lökjelek? - kérdezte.

- Igen - feleltem, és még mosolyogtam is. 

Ő mögém állt és lökni kezdett. A levegőbe szálltam, éreztem az erő és békesség fuvallatát. Megnyugodtam: megtörtént. Meg mertem tenni. Megcsináltam! Fent vagyok!

- Nem félsz? - kérdezte.

- Nem, azt hiszem, nem - feleltem.

- Mert akkor magasabbra löklek - mondta, s egyre nagyobbakat tolt a hintán, s én felgyorsultam és élveztem a szabadságot,  a napsütést, a szellőt, a madarak csicsergését, az egész tavaszt, az életet, mindent. Jó volt.

- Magadat is tudod hajtani - mondta a kisfiú, majd fogta magát és a mellettem álló üres hintába ült. - Megmutatom.

S elkezdett a lábaival kapálózni, s a hintája mozogni kezdett... Én utánoztam, s lám, igen, a hinta olyan tempóban szállt, amit én alakítottam ki. Billegtem előre-hátra, szabadon, lazán, s a hinta velem együtt mozgott. Boldog voltam, nevettem.

A kisfiú magáról kezdett mesélni. Elmondta, hogy Gábornak hívják, igazából Gábrielnek, de ezt nem mindenkinek mondja el. Ez az ő titka. Sokat mesélt még magáról, rólam is kérdezett, kedves, érdeklődő volt. 

Egy idő után átnyúlt hozzám, megfogta a kezem, s én rájöttem: így is lehet - ketten egyszerre hintázni két külön hintában, mégis együtt mozogva, természetesen, biztonságban. Csodálatos élmény volt, olyan, amit a csúszdán sosem tapasztaltam. 

Ha beszélgetni támadt kedvünk, akkor megálltunk, összetekertük a láncokat, dumáltunk, és végül pörögve kigubóztunk. Sok ilyen apró trükköt mutatott még. 

Ketten voltunk. A többiek tiszteletben tartották és nem is jöttek oda közelünkbe, senki sem kérte, hogy szálljunk ki a hintából. Alaptalan volt a félelmem.

Jó volt minden. Teltek a napok, hetek, hónapok. És én még mindig itt ülök vele, az angyalommal, a megmentőmmel, Gábrissal (én így hívom) a hintán, és nevetünk, beszélgetünk, játszunk, segítjük és tanítjuk egymást. De bármikor változtathatunk, ha megunjuk. És libikókázni is eljön velem, ha akarom. És a légvárba is ugrálni, ha tombolni lesz kedvem. Vagy sétálni, fagyizni, hattyúkat etetni a játszótér melletti kis tóhoz. 

Boldog vagyok. Lököm a hintát. Szállok!!!

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Amikor megérted

Az Fb-n kering. Megosztottam ott is, itt is. Megszívlelendő. Én 34-t tettem már meg belőle. :)

Kőváry Anett: Amikor megérted

“Amikor már pontosan tudod, hogy a kávét hogyan szereted, amikor már finomnak találod a Chanel parfümödet,

amikor már nem azt veszed fel, ami jól áll, hanem azt, amiben jól érzed magad, amikor nem bánod, hogy a homok a hajadba ragad,

amikor nem a ráncaidat számolod, hanem az emlékeidet, amikor már nem akarod minden áron elmondani a véleményedet,

amikor már nem ragaszkodsz az igazadhoz, de annál jobban a mai naphoz,

amikor arcpír nélkül tudod azt mondani: tévedtem, amikor már ébresztőóra nélkül kelsz fel időben,

amikor lelkifurdalás nélkül tudsz nemet mondani, amikor nem félsz néha kicsit elrontani,

amikor már tudod, melyik a te frizurád, amikor már mered vörösre rúzsozni a szád,

amikor élvezni kezded a vörösbor zamatát, amikor a tükörképed visszakacsint rád,

amikor nyugodtan kiállsz magadért, amikor jobban érdekel a meddig, mint a miért,

amikor megcsináltatod az első hitelkártyádat, amikor már nem dühít, ha valaki megvárat,

amikor készen állsz rá, hogy kutyád legyen, amikor nem a felt, hanem a fentet látod a hegyen,

amikor el mered hagyni a reggeli ágyazást, amikor megpróbálod az otthoni gyantázást,

amikor megérted a barátság lényegét, amikor nem vágyod már a megszokás kényelmét,

amikor azt tudod mondani, sajnálom, amikor nem számít, hány gyertya van a tortádon,

amikor magad elé tudsz engedni másokat a sorban, amikor nem pánikolsz már, ha valami nem úgy van,

amikor inkább utazol, mint cipőt veszel, amikor vackok helyett egészségeset eszel,

amikor mersz és tudsz is lemondani, amikor higgadtan kezdesz mindent megoldani,

amikor már nem zavar, hogy hamisan énekelsz, amikor élvezed azt is, hogy bal lábbal kelsz,

amikor túl vagy pár elrontott fogadáson, amikor már nem kattogsz szakításon,

amikor elengeded a ragaszkodást, amikor nem gond tervezni valami mást,

amikor nem hajt már a forradalmár véred, amikor tudod, hogy csak akkor lesz, ha kéred,

amikor Pilinszky verseit már máshogy olvasod, amikor kicsit azért zavar, hogy lepattant a lakkod,

amikor nem félsz már a csoportos díjbeszedéstől, vagy az egyedül töltött estétől,

amikor eltévedni többé nem fáj, amikor elvarázsol a véletlen táj,

amikor majd’ negyvenévesen tanulsz meg kézen állni, amikor azt is elhiszed, hogy tudsz a vízen járni,

amikor nem szégyellsz valamit nem tudni, amikor nem akarsz többé okoskodni,

amikor mosolyogsz csak, ha valaki kinevet, amikor mindennél büszkébben mondod ki a neved,

amikor felvállalod minden mániádat, amikor tudod már, hogy hogy mondd el az imádat,

amikor lassan megérted az egész létezést, amikor már élével felfelé tárolod a kést,

amikor szelektíven gyűjtöd a szemetet, és nem rémiszt meg többé a szeretet,

amikor látod meghalni az anyádat, amikor hátrahagyod a szülői házat,

amikor tudod, hogy anyád már nem fog neked főzni, amikor tudod, hogy most bizony fel kell nőni,

amikor a gyerekkorod egy agyonnézett VHS-en hagyod, amikor időnként bekapja a magnó a szalagot,

amikor már nem fáj, hogy mindenki elhagyott, amikor a húsodban élsz meg minden pillanatot,

amikor többé nem sietsz már sehova, amikor megérzed, hogy lelassulni maga a csoda,

amikor felfogod, hogy többé nincs mitől félned,

akkor érted majd meg, hogy te magad vagy az élet.”

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

A sellőlány meséje

A sellő már várta.

Napok óta erről álmodott. Álmában a férfi egy rózsával a kezében indult útnak a messzi hegyekből. Ő pedig a tóban várta.

Biztos volt benne, hogy eljön, hogy itt lesz, hogy nem csak álom. A delfinek szokatlanul játékosak voltak mostanában, egészen jó kedvük volt. Mintha ők is éreznék...

Jön, jönnie kell!

Ne add fel a reményt! - mondogatta mindennap magának a sellőlány.

Míg egyszer csak egy szép nyári alkonyon meglátta őt.

Ott jött, a messzi hegyekből, elhagyván a várat, élete biztos pontját, elindult az ismeretlenbe  egy rózsával a kezében. Vidáman, egyenletesen lépkedett. Közeledett a sellőlány felé a kacskaringós úton.

Teljesen természetes volt minden. Nem is történhetett volna másképp.

A sellőlány a szikla mögé bújva nézte. Csábító, igéző tekintete összefonódott a hercegével, szinte hipnotikus állapotba kerültek mindketten. A zöld mezőn a virágok felsikítottak a boldogságtól, az égi madár leszállt a szikla mellé, hogy jobban lássa, mi történik, a csodafa fejével a találkozás irányába nézett.

Sorsfordító pillanat volt. A sellőlány, aki évek óta várta már szerelmét, most végre boldog. A herceg, aki idáig nem hitt abban, hogy valóra válhatnak a tündérmesék, most boldog.

Minden a lehető legjobb módon alakul.

Ahogy a patak a tóba folyik, mutatván az utat, ugyanúgy a herceg lábai is a tó felé viszik, ahol szerelme várja. Egyesülni fognak. Mosolyognak.

A hogyantovábbon ráérnek akkor gondolkozni, mikor itt lesz az ideje. A rózsák megsúgják a helyes választ... Mindig.

Ez a sellőlány és a herceg meséje. Neked szól. Ezt mondja:

Ne add fel a reményt! Sosem! Valahogy mindig volt, mindig van, mindig lesz. A csoda bármikor bekövetkezhet. Talán épp holnap.

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Vászolyi mese

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen élt egyszer egy szegény nő. Épp a 40 éves születésnapját ünnepelte, mikor elgondolkozott azon: Hol is tart az életben? Merre induljon tovább? Hol találja meg a boldogságot? Hogyan vihetne örömöt és békét az életébe? Mi a sorsa?

Hogy választ kapjon e fontos kérdésekre, elhatározta, hogy útnak indul, és - mint a mesék hősei - vállalja, hogy kiállja a három próbát, s ha sikerül, talán megkapja érte jutalmát: a fele királyságot, meg a másik felét is… 😃

El is ment, ment-mendegélt dimbes-dombos tájak között vándorolt, míg egy meseszép kis faluba nem ért, ahol egy csodaforrás fakadt. Itt egyből segítőtársakra lelt, akikkel szövetséget kötött a cél elérése érdekében. Az ország különböző pontjáról érkeztek ezek az emberek, de hétvalami közös volt bennük:

1. mindannyian nők voltak
2. ugyanakkor bátrak: mert ők is útra keltek
3. valamennyien kincset kerestek (…néha térerőt)
4. igent mondtak magukra
5. mindegyikük értett valamihez
6.  tudtak sírni és nevetni
7. és szerették a pestós tésztát

A három próbatételt közösen hajtották végre. Ezek a következők voltak: a belső gyermek felkutatása, családi minták feltérképezése és végül egy utazás a képzeleten túlra, a mesék birodalmába. Mivel mindannyian kincskeresők voltak, izgatott örömmel vettek részt a kihívásban. S végül meg is lelték, amit kerestek: ki négylevelű lóherét, ki örök barátot… Volt, aki újabb célért kezdett lelkesedni, olyan is akadt, aki felébredt végre hosszú álmából, s főhősünk, a 40 éves nő is választ talált kérdéseire.

Boldogan teltek tehát a napok a kis varázslatos házikóban, bent az erdő mélyén. A próbatételek után azonban eljött az idő: búcsúzni kellett. Megfogadták, hogy többé nem hagyják el egymást, bármikor a másik segítségére sietnek, ha az újra bajba kerül vagy válaszúthoz ér. Végül hazatértek. Útjukat dobszó kísérte, s ők úgy érezték, a mesék táltosparipáin vágtatnak otthonukig, szerettükig.

A 40 éves nő többé már nem tartotta magát szegénynek, rájött, mindez csak egy játszma része volt. S hogy valójában ő is egy mesehős: egy királynő, aki örömmel, becsületesen, békésen uralkodik gazdag birodalmában, s olyan varázseszközök vannak a kezében, melyekkel elérhető az örök boldogság.

Aki nem hiszi, járjon utána! 😉

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)

Az asztalterítő meséje

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztalterítő. Nem volt szép, nem volt túl csicsás, sőt, egyesek inkább rondának mondták volna, s így hát egyszerű, hétköznapi darabként élte keserves életét.

Mikor először felkerült az asztalra - emlékszik rá, egy napfényes tavaszi délután volt - még üdén, tisztán pompázott. De aztán eltelt egy hét, s ő összekoszolódott: pörköltszaft, csokimáz, málnaszörp csúfította el imitt-amott, vagy morzsákkal, tésztadarabkákkal lett tele a teteje. Nem örült neki. 

Vasárnapra már a kínok kínját élte át. Ám mintha a Mindenható meghallotta volna fájdalmas fohászát, végül jóra fordult a sorsa. Ezen a napon ugyanis az ebéd végeztével a gazdasszony összehajtotta őt, a közepébe gurítva a rajta fekvő diribdarabokat, majd kivitte és meglengette a szélben.

- Végre megszabadultam a szurkálós-nyálkás semmirekellőktől - mondta az asztalterítő. - Már csak egy frissítő, illatosító zuhany hiányzik, hogy újra önmagam legyek.

Nem is sejtette, hogy ez a kívánsága is azonnal teljesül.

Bekerült ugyanis a mosógépbe más ruhadarabok közé, s közel egy órán át tekergett-forgott velük a masinában, annyi vizet nyelve, hogy néha szinte nem is kapott levegőt. A végén még egy selymes, lágy, könnyű, krémes-habos valami is közéjük úszott, s ettől jó illatuk lett. Jázmin - legalábbis a többiek ezt mondták rá.

Aztán kirakták a napra. Lágy szellő simította végig az arcát, a teste beleborzongott a napfény által küldött erőbe, karjait lengetve danolt, dúdolt az asztalterítő. Boldog volt.

- Lám, mégis szép az élet - gondolta.

De másnap egy forró vasaló vonult végig rajta, majd négyrét hajtották, s egy sötét, zárt dobozba fektették. Ráadásul a tetejére konyharuhákat tettek, akik jóval idősebbek voltak nála, testük már néhol foszlásnak is indult, s némelyiken sötét foltok is éktelenkedtek.

- Mit bámulsz? - kérdezték tőle. - Te is így végzed majd. 

Az asztalterítő szörnyen megrémült, s csendesen összehúzta magát. 

Napok teltek el így. Már azt hitte, meg is feledkeztek róla, hogy ennyi volt számára megírva, s most már örök életre itt kell meglapulnia a sötét szekrényben. Illata is fogyatkozni kezdett, s elgémberedtek tagjai. De nem bírt megmozdulni: lent is, fent is fogták.

A következő vasárnap azonban érte nyúlt a karikás szemű gazdasszony, s újra felkerült az asztalra. A méltó helyére. Közepére vázát állítottak, benne friss csokor tulipánnal. Ő is megszépült általa. Örült, hogy újra itt lehet, hogy kinyújtózhat, hogy a maradék jázminillatával ő is hozzájárul a konyha légköréhez. 

De - akárcsak korábban - most se történt másképp semmi. Szép lassan eltelt egy hét, a testén egyre több lett a folt, egy-egy kifolyt epres szirup miatt úgy tűnt, mintha vérezne is. 

- Mikor lesz már vasárnap? - dohogott magában. 

S mikor eljött az idő, őt újra kimosták, kitették a napra száradni, majd kivasalták, és be a szekrénybe.

Végeláthatatlan kör vette kezdetét - ezek a kéthetes ciklusok lestrapálták, kizsigerelték, elvették minden életerejét. Nyűg volt elkezdeni a hetet, s még nagyobb nyűg befejezni. A foltok szaporodtak, a tisztelet fogyatkozott. Egyetlen öröme maradt szegény asztalterítőnek: a játék. Vasárnap - miközben a gazdáék étkeztek, s a gyerekeik egyre többször törölték meg koszos kezüket az ő testén - ő tippelt. Megpróbálta kitalálni, aznap melyik barátjával fog találkozni a mosógépben. Annyi év telt el, már név szerint ismerte mindegyiket: Jasmine, Water Lily, Orange - ők voltak a kedvencei. A közelgő viszontlátás reménye, hűs érintésük feledtette vele a lecsöppent forró leves vagy a szúrós kenyérmorzsák okozta fájdalmat. 

- Csak egy kicsit kell még kibírni, mindjárt jobb lesz, türelem, türelem - mondogatta ilyenkor magának.

És lelki szemei előtt látta, ahogy mindjárt bekerül a mosógépbe.

De ezen a vasárnap valami más történt. Nem a gazdasszony ráncos kezei csavarták őt össze ebéd végén, hanem valaki másé: egy könnyedebb, gyengédebb érintést érzett. Már az első simítás is különleges volt, határozatlan, tétovázó. Végül összefogták, s kimentek vele a teraszra. A levegő ismerős volt, a tavaszi napsütés, az enyhe szellő is. Ám történt valami, amire még sosem volt példa. 

A lány, aki kezében tartotta, magához ölelte a morzsáktól való szabadulás után.

- Drága terítő! Ó, istenem... Hogy is feledhettem el? Milyen egyszerű és mégis milyen felemelő. Kirázni egy terítőt a vasárnapi ebédet követően... Nyolc éve... Igen, nyolc éve nem volt benne részem. Hogy is feledhettem el? Pedig hogy utáltam akkor! Unalmas, feleslegesnek tartott dolog, amihez semmi kedve nincs az embernek. Emlékszem, ez mindig az én feladatom volt. Kiállni a teraszra, s meglengetni a terítőt. A húgom meg söprögetett, míg én a mosógépbe dobtam a ruhákat. Utána felmostam... Anyu addig pakolt, mosogatott. Apu pedig már beült a tévé elé, nézte a meccset, ejtőzött.

Drága szüleim! Hol vagytok most? Merre jár a lelketek? Tudjátok, mennyire hiányoztok? Mennyire hiányoznak a közös vasárnapi ebédek? Anyu húslevese, apu viccei, s a mama kalácsa... s minden, ami ezzel járt. Igen, az asztalterítő kirázása is... A kis lakásban, ahol halálotok óta lakom csak egy aprócska asztal van, viaszosvászon terítővel... Sosem kell kirázni, csak letörölni... A morzsákat a tenyerembe teszem, nem lengedeznek a szélben.

Más. Minden más. Nélkületek minden más.

Köszönöm, drága terítő, hogy eszembe juttattad az érzést. Az érzést, mikor még megvolt mindenem. Mikor még boldog voltam, s nem is tudtam róla. Mert akkor nyűg volt, minden nyűg volt... s most mégis, hogy hiányzik! Észrevétlenül múlik el a boldogság. Észre kellene venni a hétköznapok csodáit,  a rosszban felfedezni a jót, mindig, mindenkinek, amíg még nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben... - mondta a lány, s arcát a terítőbe temetve sírt, záporoztak a könnyei.

A terítő úgy érezte, sosem volt szebb, sosem volt hasznosabb, tisztább, mint ebben a percben. Segített. Valakinek segített, puszta létével előrébb vitte a világot, azzal, hogy van, hogy létezik. Idáig nem tudta, miért él, mi értelme a napi nyűgöknek, az állandó körforgásnak, az unalmas ciklusoknak, de most rájött: VALAMIKOR TÖRTÉNIK VALAMI, AMI ÉRTELMET AD AZ EGÉSZNEK.  Amikor kiderül, mire vagyunk hivatottak. Amikor rájövünk, miért születtünk a földre. S ezért érdemes élni, kivárni!

S addig is... észre kellene venni a hétköznapok csodáit, a rosszban felfedezni a jót, mindig mindenkinek, amíg nem késő... S hálát adni mindenért, ami velünk történik. Igen, ez a legnagyobb feladat az életben - most már az asztalterítő is így gondolta.

Alig várta, hogy élményét megoszthassa barátaival a mosógépben, s még utána is, a sötét szekrényben, a foszladozó konyharuhákkal. Hogy tudják ők is... az élet nem keserves, s nem hiábavaló...

Békével, áldással... és szemcsillogással! ;-)